A Biblia megértéséről.

A legutóbbi írásomban Lk.15. fej. három példázatával foglalkoztam.
Mindhármat a kegyelemre, Isten ingyen szeretetére vonatkoztattam.
Ezeket az ismert példázatokat is, a tanításoknak, az évszázadokon át rájuk rakódott igemagyarázatoknak, olyan burka-rétege veszi körül, amely szinte determinálja sok hívő számára azt, hogy hogyan értsék, magyarázzák ezeket a történeteket.
A Biblia megfelelő értelmezésének az egyik legfontosabb szempontja, hogy a szöveg-környezetéből ne emeljük ki a gondolatokat, mondatokat és történeteket. Isten közléseinek folyamatából, környezetükből kiragadva, az igéknek más, az eredetivel, Isten szándékával akár ellentétes értelmük is lehet. Néha ez is a magyarázat célja.
Nézzük meg a Lk. 15. szövegkörnyezetét!
Menjünk vissza egészen a 13. fejezetig, ahol Jézus két tragikus eseményt említ:
Az áldozati szertartáson résztvevők lemészárlását, illetve a Siloámban lévő épület összeomlásakor meghalt embereket.
Azt mondja a Megváltó, hogy nem azért történt velük a szörnyűség, mert rosszabbak, erkölcstelenebbek, bűnösebbek voltak másoknál. Hallgatónak pedig azt, hogy ha ők sem változtatják meg a gondolkodásukat, velük is megtörténhet hasonló.
Ilyen a világ, amiben élünk. Bűnben vesztegel. Így a halál is jelen van.
Azután egy 18 éve hajlott hátú asszonyt gyógyít meg a zsinagógában szombaton, ami miatt a zsinagóga vezetője feddésben részesíti a hallgatóságot, így közvetve Jézust.
Miért kell a szent szombaton gyógyítani/ gyógyíttatni? A mózesi törvény betű szerinti olvasatával szembe menve? Jézus válaszában emlékezteti őket, hogy ők is elviszik itatni szombaton az állataikat, akkor miért hasogatják a szőrszálat? Hiszen ez a nő is hozzájuk, a nyájhoz tartozik, mert Ábraham utóda.
A Krisztus ismét azt üzeni az erkölcsösségében, törvény-tiszteletében és bizony a képmutatásában bízó hallgatóságnak, hogy ez a fajta bizalom meddő.
Oka sincsen, hiszen ők se tudják tökéletesen megtartani az általuk hirdetett parancsolatokat, elvárásokat.
Ezzel már megelőlegezi a tékozló fiú és az elveszett juh példázatát.
Aztán arról beszél, hogy az Isten országa mustármag. Nem tételes tanítások, erkölcsi szabályok, szellemi programok rendszere. Nem tudjuk, miképp lesz a magból élőlény, azt sem, miképp lesz a gyarló hívőből krisztusi ember. Mégis megtörténik. Mind a kettő.
Ezután említi a „szoros kaput”, ami így, a szöveg összefüggésében értelmezve, arra vonatkozik, hogy nem a parancsolatok megtartásában, a jó erkölcsben és cselekedetekben szükséges bízni, hanem Őbenne, az Ő személyében. Ez vezet az üdvösséghez.
A kegyelemnek ez az állítása sokkal nagyobb botrány, mint a törvények, az erkölcs hirdetése és megtartása. Mégis jó erkölcshöz is a Benne való bizalom vezet el, nem a test erőlködése a parancsok megtartására. Ebből csak izzadtságszag, türelmetlenség, bűntudat és képmutatás származik.
A 14. fejezetben egy másik szombat napról van szó, ahol egy ödémás beteget gyógyít meg tudatosan provokálva hallgatóságát.
Ezután kezd példabeszédeket mondani egészen a 16. fejezet végéig.
E példabeszéd-láncolat közepe a Lk.15-ben leírt három példázat. Az első parabola még a 14. fej.-ben a nagy lakomáról, vendégségről szóló.
Az először meghívottak a törvényre és különféle halaszthatatlan földi dolgaikra való hivatkozással lemondták a meghívást. Végül a világ bolondjai, megvetettek, a vakok, a sánták, aztán pedig minden kóbor járókelő, aki csak elfogadta a meghívást, bekerült eljutott a nagy partira.
Ezt követi a tanítványságról szóló, szinte unalomig ismételt, magyarázott, bebetonozott értelmezésű mondat a kereszt, a saját kereszt hordozásáról.
Ki lehet tehát a tanítvány? Aki jobban szereti a legközelebbi rokonainál is Jézus Krisztust. Honnan tudjuk, hogy ennyire szereti? Mert hordozza a keresztjét.
Mi a kereszt? Nyilvánvalóan nem sors által ránk erőszakolt élethelyzet, betegség, gyengeség jellemhiba.
Miért? Hát, mert Jézus is önként vette fel, szabad akaratából hordozta a keresztjét. Még kérte is az Apát, hogy ne kelljen felvennie. Mégis felvette. Az emberekért, a világért. Nem volt más alternatíva.
A keresztünk tehát egy olyan dolog, olyan cselekedet, folyamatosan vállalt áldozat, amit tulajdon akaratunkból, önként veszünk fel. Jézusért vesszük fel, miatta hordozzuk önkéntesen, akkor is, ha ez nekünk fáj, vagy rossz, vagy nehéz. Mert Ő mondta, Ő kérte, hogy tegyük.
Jézus után mehet mindenki, aki hisz, de tanítvány csak az lehet, közel csak az juthat igazán Jézushoz, aki hajlandó felismerni, mit akar az életében az Úr. Van, hogy olyan dolgot, ami néha nagyon nehéz, néha nagyon fáj, de mégis ezt kéri Jézus. Nem kényszerít rá, csak mutatja, de mivel szeretjük Őt, felvesszük, aztán úgy megyünk utána, hogy közben ez a „nemszeretem dolog” is a vállunkon van.
Lehet ez egy szolgálat, egy önként vállalt élethelyzet, olyan, amit a világ jelen állapota miatt nem nagyon tudunk megváltoztatni, csak elviselni, vagy eltűrni. Jézus Krisztusért pedig vállalni és hordozni.
Olyan dolog ez a kereszt, aminek a hordozáshoz nem csak a legszeretettebb emberek véleményével kell néha szembe menni ahhoz, hogy tovább vigyük a keresztet, hanem a saját lelkünk panaszkodásával, nyafogásával, zúgolódásával, jajszavával is.
Mert háborog a lelkünk sokszor, de ha Jézus mondta, és a tanítványai akarunk lenni, akkor 
tovább kell vinni ezt a keresztet, miközben megyünk az Úr után.
Aki hisz Jézusban nem fog elkárhozni. Tulajdonképpen lehet Jézust komfortosabban is követni, úgy hogy a rokonainkkal, saját lelkünkkel nem kerülünk mély konfliktusba, hanem egész jól érezzük magunkat, hívőként. Szinte mindig, a komfortzónánkon belül maradva, de szoros, valódi közösség Vele, így nem építhető ki.
Hívő lehet az ember könnyen. Örök életet kaphat, de tanítványnak lenni nagy vállalkozás! Ezért hasonlítja Jézus városfal, bástya, vagy torony építéséhez, amit könnyű elkezdeni, de befejezni, véghezvinni nehezebb. Ezért már az elején végig kell gondolni. Ugyanígy ha konfliktust vállalunk, háborúba megyünk, akkor is végig kell gondolni, hogy képesek vagyunk-e az adott erőforrásokból megvívni a csatát? Akarok-e nem csak hívő, de tanítvány is lenni?
Mert nem kötelező. Ha igen, akkor kapok keresztet is, konfliktust is, nagy munkát is, de Jézus közelségét is megkapom, úgy, hogy ezzel dicsekedni sem tudok, mert senki nem látja, rajtam és Rajta kívül. Jutalom a Mennyben.
Tanítvány az lehet, aki magát nem tartja tulajdonosnak. Az életét sem tartja a sajátjának, hanem mindenben Istent látja a gazdának, a tulajdonosnak.
Ezért hozza a fejezet végén az ízét elveszített só példáját, mert ahogyan egyre kevesebb a tanítvány Jézus Krisztus követésében és a hitben, úgy a só is ízét veszíti, hatékonyságát veszíti. Nem a hívők adják a föld sóját, hanem a tanítványok.
Ezek után következik a elmúlt írásban elemzett három példázata Lukács 15-ben, majd a 16-ban folytatódik a példázatok láncolata.
A hamis sáfárról, amelyik nyilvánvalóan arról szól, hogy az Úr a tulajdonos. Ha vétkezik valaki, akkor elsősorban ellene vétkezik, nem emberek, nem a testvére ellen. Még ha a másik embert mélyen sérti is a bűn, az okozott kár.  
Ezért ahogyan a hamis sáfár, mi is engedjük el az emberek vétkeit, hiszen nem nekünk tartoznak elsősorban, hanem Istennek.
Ezt követi a gazdagról és a szegény Lázárról a szóló példázat, amely szintén körül van véve a tanítások nagyon erős falával.
Mindezt azért mondtam el, mert a szövegkörnyezetet vizsgálva a Lukács 15 három híres példázatának értelmezése, amit az elmúlt írásomban közreadtam nem téves, hanem megáll. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy az igék kiragadása a szövegkörnyezetükből, mindig eltorzítja az Isten tervét, szándékát. Ha a prédikátor elméjében még nem is, a hallgatókéban már biztosan. Ezért ne legyünk lusták, olvassuk a Bibliát, törekedve az igék gondolati ívét is megérteni.
Nem mert muszáj, hanem, hogy megértsük az Ő kegyelmének és szeretetének a nagyságát és jobban ismerhessük Őt.