A szabadság keserűsége.

2 Móz.15. 22 Ezután Mózes útnak indította Izráel táborát a Vörös-tengertől Súr pusztája felé. Három napon keresztül vonultak, de sehol sem találtak ivóvizet. 23 Azután egy olyan helyre érkeztek, ahol végre találtak vizet, de az meg ihatatlanul keserű volt. Azt a helyet „Márának”, vagyis keserűnek nevezték. 24. A nép zúgolódni kezdett, és Mózest hibáztatták. „Most honnan vegyünk ivóvizet?” — kérdezték.
25 Akkor Mózes segítségért kiáltott az Örökkévalóhoz, aki egy fadarabra irányította Mózes tekintetét. Amikor Mózes beledobta a vízbe azt a fadarabot, a víz ihatóvá változott.
Az Örökkévaló ott törvényeket és rendelkezéseket közölt a néppel, és próbára tette őket, hogy vajon engedelmeskednek-e neki. 26 Ezt mondta a népnek: „Ha figyelmesen hallgatsz Istened, az Örökkévaló hangjára, ha azt teszed, amit ő helyesnek tart, ha engedelmesen követed parancsait és megtartod rendelkezéseit, akkor egyetlen betegséget sem engedek hozzád férni azok közül, amelyekkel az egyiptomiakat sújtottam, mert én vagyok az Örökkévaló, aki meggyógyítalak téged.”
27 Ezután továbbmentek, majd az Élim-oázisba érkeztek, ahol 12 forrás fakadt, és 70 pálmafa nőtt. Ott, a források mellett letáboroztak.

A történet közvetlenül az Egyiptomból való szabadulás, kijövetel után játszódik.
A nép, amely megszabadult Egyiptomból, a kontrolláló-elnyomó rendszerből, pusztaságba került, sivatagba. Súr sivatagnak hívták ezt a helyet. „Súr” falat jelent. Hamarosan elfogyott a víz és ahova jutottak, ott mérgezett, keserű vizet találtak. Márának „keserűségnek” hívták ezt a helyet.
 
A rutinból, a kontrolláló, elvárásokkal körülkerített rendszerekből, az itt megszokott életből való szabadulás után hívők gyakran úgy érzik, sivatagba, pusztaságban kerültek. Mintha falak vennék körül őket. Érzelmeiket eltölti a keserűség.
Vége ugyan a robotnak, vége az emberi célok szolgálatának, vége annak is, hogy külső kényszereknek engedelmeskedjenek és beköszönt a szabadság.
Mégis, az ezekből az agyonszabályozott szervezetekből, rendszerekből kiszabadult ember elveszettnek érezheti magát, hiszen a rendszerben például naponta kellett imádkozni, ha másért nem, azért hogy ne bűntudattal folytassuk a napi munkát, életet.
Most, a szabadságban, lehet imádkozni, ha akar az ember, de ha nem, senki nem kéri számon, nem rekeszt senki bűntudat alá. Az Úr megszólítása pedig akár szívből, akár kötelességtudatból történik, rést nyit a személyes érintés számára. Az Úr pedig „tolja” a szeretetét, kegyelmét akkor is, ha csak egy rést nyitunk előtte.
Amennyi csak átfér a résen. Mert elkötelezett. (Énekek 5.4.)
A régi rendszerben „illett” jól viselkedni, a szép arcot mutatni, harmonikus családot, papa mama gyerekek, mind együtt megyünk az Úr elé, a gyülekezetbe. Ez tényleg csodás dolog, ha igaz.
De meg is játszottuk, mert ha nem ezt látják, az emberek megszólnak, a vezetők megjegyzik.

És a muszájból történő megbocsájtás, tűrés, engedelmesség is egyben, korlátok között tartotta az indulatokat, vágyakat és a családokat.
Úgy éreztük, a házasság akkor is atombiztosan áll, ha semmit nem teszünk bele a házastársunkkal való kapcsolatba.
Ez azonban csak egy bigott ideológia. Az is vallásos hazugság, hogy egy hívő rossz emberi kapcsolatokban, különösen a családban a feleséggel, férjjel, még különösebben nélkülük, teljesen elégedett és boldog lehet.
Társ nélkül csak akkor, ha Pál apostolnak hívják. Cölibátussal.
Most ennek vége. Veszekedhetünk, haragudhatunk, hosszan ordítozhatunk a gyerekkel.
Ha most óriási feszültség van otthon, ha az elválás is napirendre kerül évtizedes hűség, közös felelősségvállalás és élmények után, mert minden szépet, jót eltakarnak a sérelmekből származó és a lelket elborító sötét érzelmek hazugságai, hát senki nem fogja azt mondani, hogy rossz hívők vagyunk, és a romlás felé megyünk.
Hazugságnak tartom, a sötét érzések üzeneteit, mert a mi Istenünk kietlen és puszta helyet is képes kertté teremteni. Sőt, akarja ezt tenni. 
A kapcsolatokban és a lelkünkben is. A kegyelem mindenre elég.
Az eltört kapcsolatok gyógyítására is. De ezen, nekünk is dolgozni kell, félretéve a büszkeséget.
Régen megvolt a napi rutin. Bibliaolvasás, ima, utána jöttek a feladatok, a munka, estefele általában valamilyen összejövetel, találkozók, vagy szolgálat, aztán talán pár óra a családdal.  Ma, azon kívül, hogy elmegyünk dolgozni, vagy tesszük a feladatainkat, nincs nagyon külső elvárás emberektől.
Ugyanez igaz pénzügyi és erkölcsi kérdésekben is. Nem szól senki, ha nem adunk a szűkölködőnek, nem szól senki tekintéllyel, ha visszaszokunk a cigire, a másik nem mustrálgatására, nézegetésére az interneten vagy az életben.

A szabadság, úgy érzi az Egyiptomból kiszabadult ember, veszélyes és nehéz pálya. Pedig semmi más nem történik, csak napvilágra jön az, ami addig is megvolt. Kiderül, hogy az emberek véleménye, elvárások miatt viselkedtünk-e szépen a házastársunkkal, és játszottunk „szent családot”? Ha ez csak külső elvárás miatt volt, most válság fog jönni a kapcsolatban.
Ha csak az elvárások miatt imádkoztunk, szolgálatuk és kerestük az Urat, most valószínűleg abba fogjuk ezt hagyni, mert ezt csak belső indíttatásból, az Úrhoz való vonzalomból lehet a szabadság világában, Egyiptomon kívül gyakorolni.  
De nem rossz ez a helyzet. Ha így is történik, és meglátjuk a valós állapotunkat, nincs vége semminek.
Az Úr nem haragudott meg, nem mondott le rólunk, csak meglátjuk, hogy mi tartott benne az engedelmességben. Az Úr szeretete vagy külső elvárások? A vallás volt a kötőanyag, az emberi elvárás, vagy az Úr iránti bizalom és az Úr szeretete? Döntési helyzetet hoz el a puszta.
Még távolabb csúszhatunk, sodródhatunk az Úrtól lélekben, életvitelben, életmódban, gondolkodásban.
Ha valaki tovább csúszik, akkor direkt jól jön neki a kegyelem evangéliumának az üzenete. Hiszen ha nem keressük az Urat, nem veszítjük el az üdvösségünk.  

De hát honnan fogjuk tudni és átélni azt, hogy Ő mennyire szeret bennünket? Hogyan kapunk új és új érintéseket tőle akkor, ha nem időzünk vele, ha nem gondolkodunk az ő igéjén, hanem várjuk, sóvárogjuk az ő érintéseit? Sőt, ha morális bűnökbe csúszik vissza az ember, akkor se vész el az üdvösség, mert megmarad a hit Jézus Krisztusban. Csakhogy leromboljuk a tulajdon személyiségünket, földi sorsunkat, a családot is megterheljük és az egészséget is kockáztatjuk.
Sőt ha nagyon eltávolodunk, már nem is magunkat fogjuk okolni a bajokért, hanem Istent és a hívőket. Különösen a rendszert, ahonnan kiszabadultunk és a rendszer vezetőit.
Mindenért ők lesznek a hibásak, minden rosszról ők tehetnek. Persze van felelősségük, és beszélni kell arról, amiket a hívők ellen elkövettek tudatosan, vagy a rendszer tehetetlenségétől sodortatva. Ám ha ezekre fókuszálunk, az nem oldja meg a személyes bajokat, keserűségeket. Akkor sem, ha azokat a rendszer, vagy üzembentartói okozták.
De nekünk is van felelősségünk a szabadságban. Ezért választhatjuk a másik alternatívát, hogy szabadságból, „mert lehet, mert megtehetem”, bemegyek az Isten jelenlétébe, keresem Őt szabadon.  Ekkor döbbenünk rá arra, hogy egy minőségileg magasabb, értékesebb szinten van közösségünk, kapcsolatunk Jézus Krisztussal.
Tehát sokan, a rendszerből való kijövetel után kiégettséggel küzdenek. Ebből az állapotból, a keserűségből, az áttörhetetlen falak előtti toporgásból, a kiégettségből nem tudjuk magunkat kirántani. A természetes szintű próbálkozások, a menekülések, élmények, feloldódás keresése csak átmeneti könnyebbséget hoz. Valójában Münchausen-módszerek ezek.

 

Mit tegyünk hát Márában, a keserűség, a mérgezés helyén? Mit tegyünk Súr pusztájában a láthatatlan falak előtt? Olyan vidék ez ahol, ami víznek látszik, az valójában nem víz, hanem keserű mérgezett ártalmas folyadék. Ami feloldódással, örömmel, igaz vágyaink beteljesítésével kecsegtet, az, egyben méreg is számunkra.
Ha a test kívánságainak betöltésétől várjuk a feloldódást, vigasztalást még jól is jön gyakran a kegyelem evangéliumának az üzenete. „Hiszen hát úgyis kegyelem van, minek erőlködjek?” „Úgyis kegyelemben vagyok, miért csináljak ezt vagy azt, vagy miért ne csináljak ezt vagy azt?”
Azonban a kegyelem nem változtat azon, hogy ha valaki tudatosan mérget iszik, az méregként is fog hatni a sorsában, a szervezetében.
Mert nem az az Isten kegyelme, hogy mivel mindent szabad nekem, hát minden rosszat meg is csinálok, mert „úgyis kegyelem van”, hanem a kegyelem arra szolgál, hogy kiemel a rosszból és a rossz helyére jót, a rossz vágyak, viszonyulások helyére jó indulatokat, a Krisztus irányultságát építi ki.
A kegyelem az, hogy nyitva van az Úr fogadószobájának az ajtaja. Bármikor bemehetünk és szívesen lát. Annyira hogy még a szobáján kívül is vigyáz ránk és ő őriz, mert ő is vár a közösségre, együttlétre. Ám ha megállunk az Úr palotája előtt és az ott lévőkkel bulizni, dorbézolni kezdünk, lehet, hogy őriz a kegyelem, de az biztos, hogy még nem értettük meg és nem kaptunk érintést kegyelem evangéliumától és tőle, akiben eljött az megigazultság és a kegyelem. Mert a szabályok vezette életben, pont, ahogy a hedonistáéban, nincs szomjúság az édes vízre, az Úr jelenlétére.
A szomjúságot is már a kegyelem érintése okozza.

Akár a vallásos rögzültségek, szabályok hiánya, akár a hedonizmus felszabadulása, akár „Egyiptomból” jövő tudatos szellemi tevékenység és bosszúvágy juttatott is Márához, ott jönni fog a zúgolódás a panaszkodás az elégedetlenség kísértése.
Az érzelmek megtelnek keserűséggel, a jövő és a kapcsolatok besötétednek.
Mi a megoldás?
A történet arra tanít, hogy a megoldás a fa. Mózes észrevette és a mérgezett forrásba dobta a fát.  
Ha elfogyott a régi üzemanyag, az elvárások a megfelelés a vallás kényszere, ha megállt az a lendület, amit az emberi elvárás, a rutin, a megszokás hozott létre: „Imádkozás, gyülibe-járás, bibliaolvasás, jól viselkedés, stb., akkor új üzemanyagra van szükség, hogy tovább tudjunk haladni. Immár a szabadság világában. A fánál lehet tankolni.
A FA a benzinkutunk.  A keresztre, a rézkígyóra nézzünk fel, hogy megteljünk már megtisztult motívumokkal, és az Úr iránti szeretettel.
Mert ha a fára nézünk és amíg a fára, a keresztre nézünk, az érzelmeink a gondolkodásunk megtelik az Úr irántunk való nagy szeretetével és ez meggyógyít, egyben oda ragaszt, odaköt az Ő jelenlététhez.

Ha ez a közösség szoros és valóságos, akkor nem tudunk sokáig két úton sántikálni. Nincsen békességünk a bűnben. Ez a belülről való változás a belülről jövő erkölcs, ami a forrása a keresztény szabadságnak.
Ez a mostani karanténos- gyülekezést tiltó helyzet nagy lehetősége számunkra.
Ráébredni, hogy személyesen téged szeret az Úr és veled akar együtt lenni, szólni személyesen neked, segíteni, személyesen rajtad.
Mert ha a fára nézünk, akkor az emberi lélek és szellem nem tud mást csinálni: Beleszeret az Úrba. Újra. Immár nem emberek, nem külső elvárás, hanem a szabadság miatt, kívül Egyiptomon, távol Egyiptomtól.
Addig nézzük a fát, addig hallgassuk az evangéliumot, amíg nem töltődik fel a lelkünk, a szellemünk, az életünk, a sorsunk új üzemanyaggal, az Istennek az irántunk való szeretetével, ami a gyakorlatban a kegyelem.

Ez a legfontosabb. Nem a százféle okos tanítás. Azoknak is megvan a helyük, de a keresztről való beszédet nem lehet kiváltani a hívők esetében sem. A Jézus keresztje körül forog az életünk, és amíg körülötte forog, addig szabadok maradunk. Azt a régi, egyszerű történetet a keresztről, azt hallgassuk, azt az egyszerű régi fát nézzük, amely az Isten szeretetének az Isten elfogadásának az örök bizonyítéka, tanúságtétele és amelynek „happy end” a vége. Feltámadás.
A kereszt fényereje életünkben egyenesen arányos a nézésére fordított eltökéltséggel és idővel.
A fényénél a maguk értékén, fontosságán fogjuk újra látni szövetségeseinket, házastársunkat és tudunk változtatni az elrontott viszonyokon, mert magunk is változunk.
A gyengédség és figyelmesség, az empátia, ha kiveszett belőlünk, újra fog éledni és nem póz lesz, hanem őszinte.
Mert szabadságból, a Krisztus irányultságából származik, ami elkezd a természetünk részévé válni.
A sérelmek eltűnnek, a sebek begyógyulnak, a sötétség szétoszlik.
Így lesz a szabadság édes és nem ijesztő. Így találjuk meg magunkat is és így történik meg, hogy az, amit testből, kényszerből csináltunk az Úrért, azt most szabadon és örömből fogjuk tenni.
Egy minőségileg és mennyei értékét tekintve is, sokkal magasabb szinten tudunk tovább menni Márából, a keserűség helyéből.
Hamarosan odaérünk Élimbe, a pálmafák közé, ahol van tizenkét édesvizű forrás, az apostoli tanítások meg még 70 árnyékot és gyümölcsöt adó pálmafa is. Ott együtt fogjuk énekelni Ezékiás király dalát:

Ésaiás 38.¹⁷ Bizony, még ez a szorongatás
    és nyomorúság is a javamra vált!
Mert szeretsz,
    hát kihúztad lelkem a sírveremből,
    s hátad mögé hajítottad összes bűnömet!
¹⁸ Nem a Seol dicsér téged,
    foglyai nem magasztalnak.
A halál nem dicsőít téged, Uram,
    sem a sírba hullók
    nem reménykednek többé hűségedben!
¹⁹ Csak az élők,
    csak az, ki él, az dicsőít téged,
mint ahogy ma én magasztallak, Uram!
    Hirdessék hűségedet az apák a fiaiknak!
²⁰ Bizony, az Örökkévaló megszabadít engem,
    semmi kétség!
Énekeljük hát hálaénekeimet, hangszerekkel,
    az Örökkévaló házában,
    egész életemben!”