Evangélium,  Gyógyulás,  Gyülekezet, közösség,  Különleges műfaj

Élni, vagy túlélni?

A történelem felszínes ismerete is arra tanítja az embert, hogy bizonyos helyzeteket nem érdemes túlélni. Mert néha olyan eszközök igénybevételére van szükség a túléléshez, melyek az embert kiforgatják emberi mivoltából.
Kicsit sarkos, érdes állítás, hogy nem csak előre jutni, pozíciót megszerezni, megtartani, nem csak meggazdagodni, hamis áldásba kerülni nem érdemes, bizonyos nemtelen eszközökkel, de vannak helyzetek, amiket túlélni sem érdemes. Nem a földi élet megutálása, egy világfájdalom, hanem túlélés adott eszközei miatt.
Ilyen helyzetek, amikor a biológiai élet fenntartásához, a túléléshez egymást falták fel emberek: hajótöröttek, ostromlott várakba zártak.
Persze az emberevésnek vannak „civilizált” formái is, mint a másik elárulása, a barát beáldozása egy érdek, esetleg a profit miatt, vagy a karaktergyilkosság.
Ezek emberhez nem méltó eszközök, amiket ha igénybe vesz valaki a túléléséhez, a helyzet megúszása után olyan élet következik, amiben egy, a pánikból a túlélés elementáris vágyából kijózanodott és normális ember, csak gyötrődni, kínlódni képes amiatt, amit tett.
Csak egy legyilkolt lelkiismeretű, pszichopata személyiség tudja egy ilyen ár megfizetése után is élvezni a földi életet, a földi élet örömeit. A történelem létrehozott olyan csapdahelyzeteket, amikor a biológiai élet, szeretett emberek, családtagok élete vált fenyegetetté. A helyzet csak árulás, vagy egyéb aljasság bevállalása által látszott megúszhatónak. (fasizmus, kommunizmus ügynökei, kényszerűségből embernyomorító hivatalnokká, verőlegénnyé vált emberek).
Csak a kegyelem képes ilyenkor megőrizni. Úgy, hogy életünk során nem kerülünk ilyen csapda-szituációba, vagy ha mégis, akkor Isten akarata szerint, krisztusi módon tudunk viselkedni abban. Fontos azonban egy döntést hozni, hogy nem akarunk soha nemtelenekké, árulókká, kannibálokká, karaktergyilkosokká válni. Ugyanis a természetünkben, jellemünkben nincs erre garancia. Talán sértőnek tűnik, de igaz: Kellő tréninggel, nyomások alatt, valószínűleg minden ember és szinte mindenre rákényszeríthető.
A bűn bennünk van. A testében mindenkinek. Csak a kegyelem őrizhet meg az embernek megmaradás útján bizonyos nyomások alatt.
Személyesen 25 évig testi módon, pszichémmel birkóztam bizonyos jellemhibáimmal, visszatérő bűneimmel, és e küzdelem során láttam meg magamban, hogy tulajdonképp mindenfajta gonoszság csírájában megvan bennem. Tehát fel is nőhet, bizonyos körülmények között. Megrémültem. A Róm 7. fejezet dilemmája ez. Meg Péter kínzó felismerése a kakasszó után. Akkor jött hozzám a kegyelem evangéliuma és elfújta a félelmemet és borzadásomat.
Hozzátehetnénk, hogy előre jutni, pozíciót megőrizni, vagyont, tekintélyt, befolyást, hatalmat szerezni sem érdemes árulással, egykori, valóságos értékek megtagadásával, megalkuvásokkal.
Nem az üdvösségről, az örök életről beszélek. Hiszen örök életet kaphat egy pszichopata, egy kannibál is, mert kegyelemből van, Jézus Krisztus műve által. Megkaphatja bárki, aki még képes őszintén hinni és bízni, de a földi életben az emberi méltóság megőrzéséhez, a személyiség harmóniájához kell a morális minimum. Az a kegyelemből adatott képesség, hogy bizonyos szituációkban ki tudjuk mondani: „Ilyen áron nem kell sem a vagyon, sem a hatalom, sem az emberek figyelme”.
Sőt, olyan helyzet is lehet, amikor a biológiai túlélés sem kell olyan áron, amit fizetni kéne.
Miért? Mert ha megfizetem az árat, akkor önmagamat veszítem el. Ha elárulok egy barátot, egy igazi társat, nem maradhatok már ugyanaz az ember. A saját lelkemet kentem össze sárral, tettem büdössé, szagossá saját magam, a lelkiismeretem előtt. Szagolhatom teljes hátralévő földi életemben, vagy erőszakoskodhatok önmagammal és környezetemmel, arról győzködve őket, hogy amit éreznek bennem, az nem szag, nem bűz, hanem gyöngyvirág-illat.
Aztán, ha az elárult barát meg is bocsájt, és a régi szép napok emlékére egy idő múlva, naivan újra keresni kezdi velem a kapcsolatot, rá fog jönni, hogy az az ember, aki a barátja volt, nem létezik többé. Beleveszett árulása posványába. Aki maradt, az úgy néz ki, mint ő, de mégis más.
Láttam már gyötrődő egykori árulókat, karaktergyilkosokat, akiknek örök életük volt, mert bíztak Jézusban és a kegyelemben, de egészséges lelkűt még nem láttam.
Fellengzősnek, moralizálásnak hat, amit írok, mert a világ rendje ma azokat jutalmazza, akik eszközeikben gátlástalanok. Van egy régi mondás: „Szerelemben mindent szabad.” Korunk hőse számára, a politikus, a vállalkozó, a celeb-tudatú ember számára az is világos, hogy nemcsak a szerelemben, hanem a hatalomért, vagyonért, befolyásért folytatott harcban is mindent szabad. Korunk hősei magukat alapjáraton sem emberként látják, hanem „bizniszmenként”, „vezérként”, „elnökúrként”, „énmondomatutit”-ként „bombanőként”, „álompasiként”, „százezerlájkosként”.  Celeb-identitással rendelkeznek elsődlegesen, így ennek a megőrzése számukra énképük, önmaguk védelmét jelenti. Mindenáron és minden eszközzel. Nem veszik észre, hogy a hétköznapi-ember-identitással a földi élet rengeteg, szépségét, örömét, báját, nyugalmát is megtagadták, feladták. Elvesztették a létezés örömét. Mert azt, az átlagember-identitásúak kapták ajándékba.
Mégis, nagyjából tényleg azt látjuk, hogy a gátlástalanok sikeresek. Így van a világban, és így van világi mintára, az üzleti érdekek alapján működő egyházban is. Csak azok sikeresek, jutnak előre, akik nem válogatnak az eszközökben.
De nagyon kontraproduktív ez a gondolkodás és „eszközhasználat”, mert, miközben szisztematikusan tagadja meg valaki egykori értékeit, és alakítja át saját személyes ambíciói vágyai érdekei miatt egykori értékrendjét, eközben ki is üresíti magát egykori, isteni és emberi értékeiből.
Árulóvá, manipulátorrá, rágalmazóvá, diktátorrá, varázslóvá, kapzsivá, önhitté válik az egykor vonzó, kedves, tartással rendelkező ember. Más emberré vált már. Nincs tartása, személyiségének ereje eltűnt, vagy a megfélemlítésből táplálkozik csak. Már nem vonzó, már nem kellemes.
Kezd magányossá válni.  
Megszerzett kiváltságai, pozíciója hideg, szeles elefántcsonttornyába zárta magát. Egy ideig néha vágyakozva néz ki az ablakon ránk „hétköznapi” örülni, ellazulni képes, „nem túl fontos” emberekre. Később meggyőzi magát, hogy az ő helyzetében, a nagy célok miatt, nem lehet barátkoznia, még a szerelem is veszélyezteti küldetését. Érdekei aranykoronájával a fején, kezében önnön becsvágya jogarával ül hideg márványtrónusán és nagynak látja magát. Pedig kívülről, csak sajnálatra méltónak és ijesztőnek látszik.  Környezete vérségi kapcsolat miatt, vagy érdekei mentén kapcsolódik hozzá.
Ám vannak valódi válsághelyzetek, élet-halál szituációk az emberi sorsban, és nagy kegyelem, ha valaki nem kerül olyan helyzetbe, hogy a maga, vagy szerettei puszta életben maradásához nemtelen eszközöket kellene igénybe vennie.
Mégis vannak ilyen helyzetek. Morálisan szinte feloldhatatlanok is. Például, amikor valakit szeretteinek fenyegetésével próbálnak aljas, embertelen tettekre kényszeríteni, gyermekei, felesége, férje életével, jólétével zsarolják. Ez a hatalom, a zsaroló részéről is a legalja a gonoszságnak.
A megzsarolt fél szemszögéből pedig nincs jó megoldás. Isten őrizzen meg mindenkit az ilyentől. Én sem tudok ebben okosat mondani, csak annyit, bármit választ is az ember ilyen helyzetben, lelkileg beleroppan. Csakis Isten kegyelme mutathat ilyen helyzetből kiutat, illetve őrizheti meg minket ilyen helyzet létrejöttéről. A kegyelmes Isten viszont hűséges.
Nagyon sokszor hallottuk: „Élni kell, túl kell élni ezt a helyzetet!” Aztán, ha elmúlik a válság az emberségüket megtagadó, aljas tetteket elkövető személyek azt mondják: „Parancsra tettem”. Támogatóik a megfélemlített, néma többség pedig: „Féltem és túl akartam élni!”
A költő tökéletes disztichonban, mérnöki precizitással fogalmazza meg a félelemből az elnyomó rendszert, aljasságaiban is kiszolgáló kisember sorsának fájdalmas iróniáját:

„Franco tábornok besorolt ádáz katonának
          nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy
Féltem – azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság
          ellen Irun falain. S így is elért a halál.”
                                                      (Egy spanyol földmíves sírverse – József Attila)

Ha túl is élték, nem élték túl. Egy másik ember élte túl bennük, nem egykori, megalkuvásuk előtti önmaguk. Ők meghaltak. Abba a helyzetbe haltak bele, amit túléltek.  Mert vannak olyan szituációk, melyekben ahhoz, hogy életben maradjon valaki, nem szabad túlélnie.
Dietrich Bonhoeffer lelkészként felemelte szavát a náci Németországban a nemzetiszocializmus, a háború, és a holokauszt ellen. Börtönbe, majd koncentrációs táborba került. Egy, akkora már hatalompárti, néhai lelkész barátja meglátogathatta egyszer a börtönben.
Ezt mondta: „Dietrich nagyon csodálkozom, hogy itt kell látnom téged!” Bonhoeffer így válaszolt:
„Én meg azon csodálkozom, hogy te nem vagy itt, együtt velem.” 
(Ez a kérdés most is megfogalmazódik azokban, akik egykor régi barátaikkal együtt örvendeztek az új, teljesebb kijelentésnek az evangéliumról, de az egykori társak valamilyen érdek miatt megtagadták ezt a teljesebb igazságot, és a rendszert szolgálják tovább.)
Dietrich Bonhoeffert a háború utolsó heteiben Himmler személyes parancsára felakasztották.
Hogy éljen, nem élhette túl ezt a helyzetet.

Miért is fröcskölök ilyen sötét színekkel? Talán azt gondolom, hogy én, aki írom, ezeket a sorokat valami erkölcsi gigász vagyok?
Nem gondolom. Hogy ne legyek árulóvá nekem is kegyelemre van szükségem. Régen tudom magamról hogy megfelelő kondicionálással, valószínűleg minden bűnre és aljasságra van bennem képesség. Csak Krisztus kegyelmében bízhatok.
Akkor miért ezek a sötét színek?
Hisz a jelenlegi helyzet sem olyan. Túl fogjuk élni a vírus-válságot erkölcsi totálkár nélkül. Viszont a vírusnál egy sokkal veszélyesebb szörny kezd megmutatkozni ezekben a napokban. Az a fajta politikai hatalmi étvágy, és az a hatalmi technika, amely a médián keresztül mindent és mindennek az ellenkezőjét is képes elhitetni tömegekkel.
Úgy manipulálja a társadalmakat, ahogyan a marionett bábuit táncoltatja bábosuk. Van, hogy bagatellizál, elken, elfed súlyos dolgokat, jelentéktelenebbeket pedig felfúj, pánikot gerjeszt, tömeghisztériát, dühöt, ellenségeskedést. Lételeme a félelem, a fenyegettség-tudat fenntartása, hogy vágyjanak az emberek megmentőre, erős vezetésre. Aztán ha már nagyon erős ez a vágy, – ki gondolta volna – előlép ő maga, önmagára mutatva:
„Íme, itt vagyok, hogy megmentselek, vezesselek!”
Ahogyan az érdekei kívánják, úgy alakítja a médián függők életérzését. A közösségi médiának nagy része is felsorakozik mögé, akár pro akár kontra, és akik ellenzik, azok is róluk kiabálnak, a politikáról vitatkoznak, miközben a valóságról senki nem beszél.
Például az evangéliumról, a Krisztus szeretetéről az Isten üdvözítő, jó tervéről, a mennyei Édesapáról, aki várja vissza eltévedt utcagyerekeit. Erről nincs, vagy alig van szó. Nincs szó az egyház, a gyülekezeti rendszer válságáról, hogy a hatalmas gyógyító csodák csak helyes teológia, de a hívők, ha nemességből, jó szívvel, Isten szeretetétől indíttatva, a haldoklók közé mennek, ők is megbetegednek, sőt többen bele is halnak. Nem tudjuk meggyógyítani a haldoklókat, nem tudjuk Jézus valóságos szeretetének az erejét elvinni nekik. Beszélünk Jézusról, de még nem tudunk az igaziról beszélni. Ha tudnánk, tömeges gyógyulások történnének. Nem ismerjük az igazit úgy, ahogy ismerhetnénk. Ez is valóság.
Ha Indiára, Kínára, Európára nézzünk, a diktatórikus vezetés új eszközeit látjuk.
A magyar kormány és a legtöbb ország vezetése a gyakorlati intézkedéseiket tekintve, szerintem helyesen, az emberek érdekeit, életüket védelmezve jár el. A jót védi, a gonoszt távol igyekszik tartani.  Ez jó. Ám láthatunk mást is. 
A hatalom koncentrációja a válság függönye mögött nagyon felgyorsult, megerősödött. Indoka, magyarázata, ürügye, megértő fülekre és rengeteg támogatóra talál a félelem légkörében. „Határozott erős vezetés kell, mert túl kell élni!” Hát túl is fogjuk élni.
De lesz következő válság, következő rémség, ahol még több szabadságot kérnek és vesznek el, míg végül elfogy az emberi szabadság, és vele emberi méltóságunk is eltűnik a válságok láncolatában. Egyszer fel kell tenni a kérdést mindenkinek: „Mekkora áron érdemes túlélni?”
Veszélyes vírus a koronavírus, de még veszélyesebb az, amely manipulációkon, hazugságokon keresztül, az emberben még megmaradt isteni méltóságot, szabadságvágyat akarja felfalni, elpusztítani! Ez a vírus megfojtja bennünk az embert és mindenre kapható „biológiai túlélőgéppé” formál át minket.
A világra elkövetkező antikrisztusi rendszernek az alattvalói ilyen, „csak túlélni mindenáron”-emberek lesznek, díszpolgárai pedig azok, akiknek már belül sem fáj, amit tettek a túlélésért, sőt még büszkék is rá.
Magam sem értem miért kezdtem el ezekről gondolkodni, mélyebben vizsgálni ezeket a lehetőségeket, helyzeteket. Talán a túlélés világméretű vágya a járvánnyal kapcsolatban, talán a globális kontrollt előkészítő hatalmi koncentráció lépései miatt, nem tudom, de azt gondolom egy hívőnek ezen is el kell gondolkodnia, dönteni, imádkozni és megerősödni a kegyelemben. Talán másoknak is hasznos végigolvasni ezt az elmélkedést.

De erős a remény is. Ne felejtsük, hogy a legnagyobb bajok akkor szakadtak Izraelre, az emberiségre, akkor rúgott még egy jó nagyot a Gonosz az emberekbe, amikor Isten szabadulást készült hozni.
A rúgás fájt, de az Isten áldása eljött, és valami jobb következett. Hiszem, hogy most is így lesz.
 
Ebben a járványos időben a túlélés a kulcsszó, melynek nagy-nagy árnyékában a hatalom centralizációja, a kiteljesedő kontroll, sőt az embertelenség is lopakodik felénk.
Túl kell élni! Ezért megharagszunk az idősekre, arra, aki a boltban a maszkja mögött tüsszenteni mer, megharagszunk azokra, akik fenntartással fogadják a túlélés miatt korlátlan hatalmat kívánó politikusok terveit.
Igen túl kell élni, de úgy, kéne túlélni, hogy azután is jó legyen, és érdemes is legyen élni.

Ugye nem fogjuk hagyni, hogy ne így legyen?

Egy hozzászólás

Szólj hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.