Megint az az igazságtalan és természetellenes kegyelem. 1. rész: A meg nem bocsájtás és a bosszú körforgása.

                                 

Azon töprengek mostanában, miért van elementáris ellenkezés hívők részéről is a kegyelemmel szemben? Amit megértettem, leírom folytatásokban. Nem teológia, nem igemagyarázat, csak elmélkedés, tehát biztos tévedek is néhol. Célom, hogy gondolkozzunk együtt, ezzel segítve a gondolkodás megújulását és az út készítését az Úr és az Evangélium számára.

„Megsértett, én nem bocsátok meg!”   „Nem kérek bocsánatot, nekem van igazam!”
Az emberiség nagy része az egész történelemben fentiek szerint élt és él azután is hogy a kegyelem eljött a világba. Az a kegyelem, mely mindig ellentétes az igazságossággal. Az emberi gondolkodás számára szinte követhetetlen, hogy a működő kegyelem egy hatalmas igazságtalanságból született meg, és a hívők igaz volta abból származik, hogy elhiszik e hatalmas jogtalanság valóságosságát.
Ugyanis a legnagyobb igazságtalanság az emberiség történelmében a golgotai kereszten történt. Az emberiség morális mélypontján, amikor is megöltük a legjobbat, akkor ragyogott ránk a Menny fénye. A halálból élet, a bűnből igazság, a kegyetlenségből kegyelem született.
Ott fakadt fel az ember számára az a kegyelem, amely abszolút nem evilági, és amely képes megszakítani a megtorlás, könyörtelenség, az elégtétel-vevés körforgását.
A meg nem bocsájtásnak, a bosszúvágynak nemzedékeken, átívelő láncolatát.
A kegyelem, a megbocsájtás nem természetes. Nem ismeri a természet, az állatvilág. Alapjáraton mi emberek sem.

„Megsértett, hát fizessen!” „Kárt okozott, hát adjon elégtételt!” „Becsapott, hazudott, szégyenüljön meg mindenki előtt!”  
Igazság- és önérzetünk mélyről feltörő, és jogos vágya mindez. Így működik, így képes működni a bűn ellenére a világ, és így a természetes gondolkodásmódunk.
„Szemet szemért!” A kegyelem és a megbocsátás nem evilági dolgok.
A megbocsátás és a kegyelem hiánya nemzedékeken át öröklődik, felfűzi a bosszú és a könyörtelenség történelmen áthúzódó láncát és állandó gyűlölet forrása emberek, családok, népek között.
A emberiség természetes állapota ez. A sértésért az egyiket ért igazságtalanságért megfizetni, bosszút állni, igazságot szolgáltatni, ha kell, századokkal később is.
Ahogyan ez történt a szerb és a horvát illetve a bosnyák etnikumok között, ahogyan Ruandában a két nagy törzs esetében, Nagy Britanniában írek és britek, az USA-ban feketék és fehérek között. 
Fel-fellángol ez a fajta gyűlölet újra és újra. Mindegyik fél sérelmei tények. Minden sérelem felháborító és kiált az égre.
A horvát usztasák kegyetlenkedése a szerbekkel a világháborúban épp úgy, mint 25 éve a Milosevic-rezsimé a horvátokkal és bosnyákokkal.
De fáj és igazságtételért kiált a jogtalanul beírt elégtelen, a diák tiszteletlensége a tanár iránt, a kicsalt családi tartalék elvesztése, és végtelen a sor.
Ha elmarad az „igazságszolgáltatás”, akkor nem gyógyuló sebet érzünk az önérzetünkben, és sűrűn szégyent is az emberek előtt. Gyakran a személyes gonosz is belép a képbe az esztelen és embertelen kegyetlenségig növelve az elégtétel-vevés vágyát.
Megtorlás, igazságtétel, – gyakran nagyobbat ütve, mint a másik, hisz már a jogos harag, a bosszú vágya is erőt ad a sújtó kéznek, a válasz erre pedig még erősebb lesz.
Beindul az erőszak körforgása, melyet csak külsőleg lehet megfékezni természetes módon, de a szívekben nem. Az igazság és az igazságos ítélet lehetősége emberi szinten már rég elveszett a sérült lelkek kavarta kölcsönös megtorlás örvényeiben.
A kegyelem, a megbocsájtás nélküliségben hosszúra nőtt könyörtelenség ördögi láncolatát elvágni, az emberi lelkek között megnyílt szakadékát áthidalni csak a megbocsátás, a kegyelem képes.
Ami azonban a földi relációban igazságtalan.
Nem valami édeskés illatú, szép eszmény ez, hanem olyan fájdalmas dolog, ami erőt igényel az embertől, hiszen a megbocsájtás után az emlékek tovább élnek, és sajog néha az okozott seb. Mert „puhány” igazságtalan és irracionális dolog megbocsájtani, ellentétes a korszak gondolkodásmódjával, a mi legmélyebb természetes késztetéseinkkel, ösztönös és tanult viselkedési mintáinkkal.
Még a Teremtő Istennek is „több ezer évig tartott”, míg az Édenben már megígért megoldást megtette.
Mi módon történt ez benne nem tudjuk, de azt a Bibliából igen, hogy lejátszódott benne is egy folyamat a sérelemtől a teljes megbocsájtásig, vagy azért ábrázolja az Írás folyamatként ezt, hogy nekünk adjon példát, segítsen.  
A Hóseás könyve és más írások is elénk tárják, hogy Isten is átment a pszichikai fájdalom, bosszúvágy, indulat sok állomásán, míg végül Fia által megbékéltette magával a világot.

2. Kor. 5. ¹⁹  (EFO)
Isten ugyanis maga volt jelen Krisztusban, amikor kibékítette az embereket önmagával, és eltörölte a bűneikről szóló feljegyzést — s az erről szóló üzenetet pedig ránk bízta. ²⁰ Mi tehát Krisztus követei vagyunk az emberek között. Úgy kérünk és biztatunk benneteket, mintha Isten szólna általunk. Krisztusért kérünk titeket: „Béküljetek ki Istennel!” ²¹ Krisztus sohasem vétkezett, de Isten őt bűnért való áldozattá tette.^[a] Azért történt ez, hogy mi pedig Krisztus áldozata által elfogadhatóvá váljunk Isten számára.

Kérés, elégtétel, bosszú nélkül, egyoldalúan megbocsájtott, és a maga részéről lezárta az ellenségeskedést. Most 2000 éve vár minden egyes ember személyes válaszára, a Mennyből nyújtott békejobb elfogadására.
Az ember természetes állapota és magának a természetnek is az állapota azonban az, hogy nem ismeri a kegyelmet, a megbocsájtást.
Az erősebb győz. Nemcsak az állatvilágban, hanem a természetes emberi világban is. Politikában, gazdaságban, intézmények, cégek rivalizálásában a „szemet szemért fogat fogért”elvet érezzük igazságosnak.
Természetes ösztöneinkben, gondolkodásunkban ez dominál.  Jézus ugyan megfogalmazta a megbocsájtás igényét parancsként, sőt feltételként is értelmezhetően, (Mt. 6 fej. Mk. 11.fej)

Mt 6. ¹²  (EFO)
Bocsásd meg a bűneinket,
    ahogyan mi is megbocsátottunk azoknak,
    akik ellenünk vétkeztek!

De a megbocsájtás jézusi igényével homlokegyenest szemben állnak az Írást igen, de a személyes kegyelmet nem ismerő vallásos kereszténység és a kegyelem által érintetlen világ, valamint ezek farkastörvényei.
A megbocsájtás és az ellenség szeretete teljesen természetellenes dolgok a világban. A kegyelem, amely lehetővé teszi a megbocsátást nem fair, nem érthető meg racionálisan, nem érdemelhető ki morálisan.
A teljesítményt, kiérdemlést, illetve a kapcsolatokat preferáló világban és keresztény vallási közösségekben élők számára a kegyelem érthetetlen, a teljes megbocsájtás pedig kivitelezhetetlen.
Annyira, hogy hívők között is a „megbocsátottam, de…” és az „erre, őrá, nem vonatkozik a megbocsájtás elve, mert…” kezdetű igazolásoknak annyi változata van jelen, hogy köteteket tölthetne meg.
Akkor miért vár el olyat Isten, ami ennyire ellenkezik a természetünkkel, ösztöneinkkel?
Az egyik oka ennek, hogy Isten maga is ilyen. Ez csak rá jellemző.
A kegyelem és a megbocsájtás ebben a természetes világban nem teremhet meg. Az igazságosság-elve és vágya természetes emberi dolog is, de a kegyelem és a megbocsájtás csak a Mennyből valók, kicsit sem evilágiak.
Az adós szolga példázata

Mt. 18.21-35.
²¹ Ezután Péter lépett hozzá, és megkérdezte: „Uram, hányszor kell megbocsátanom az Isten családjába tartozó testvéremnek, aki többször is vétkezik ellenem? Akár hétszer is?”
²² „Nemcsak hétszer, hanem akár hetvenszer hétszer^[d] is — válaszolta Jézus. — ²³ Mert Isten Királysága hasonlít ehhez: egyszer egy király elhatározta, hogy a szolgáival megfizetteti mindazt, amivel tartoztak neki. ²⁴ Miközben elszámolt velük, eléje hozták az egyiket, aki tízezer talentummal^[e] tartozott. ²⁵ Mivel a szolga nem tudta megfizetni az adósságát, a király megparancsolta, hogy adják el őt rabszolgának a feleségével és a gyermekeivel együtt, és adják el minden vagyonát is. Amit pedig ezekért kapnak, abból törlesszék az adósságot. ²⁶ A szolga ekkor leborult a király előtt, és így könyörgött: »Kérlek, légy türelmes hozzám! Minden adósságomat meg fogom fizetni!« ²⁷ A király megsajnálta, szabadon engedte, sőt az összes adósságát is elengedte.
²⁸ Miután ez a szolga elment, találkozott egyik másik szolgatársával, aki viszont neki tartozott száz ezüstpénzzel. Torkon ragadta, fojtogatni kezdte, és azt mondta: »Add meg, amivel tartozol!«
²⁹ Az meg az első szolga lába elé borult, és így könyörgött: »Kérlek, légy türelmes hozzám! Minden adósságomat meg fogom fizetni!«
³⁰ Az első szolga azonban nem akart megkönyörülni rajta, hanem börtönbe záratta a szolgatársát, amíg az minden tartozását vissza nem fizeti. ³¹ Amikor annak szolgatársai meglátták ezt, nagyon megdöbbentek, majd elmentek a királyhoz, és elmondták, mi történt.
³² Ekkor a király behívatta az első szolgát, és ezt mondta neki: »Te gonosz szolga, én minden adósságodat elengedtem, mivel kegyelemért könyörögtél! ³³ Neked is ugyanúgy könyörülnöd kellett volna a szolgatársadon, ahogyan én könyörültem rajtad!« ³⁴ Majd a király haragjában átadta ezt a szolgáját a börtönőröknek, hogy tartsák fogva, amíg ki nem fizeti minden adósságát.
³⁵ Bizony, így bánik veletek Mennyei Atyám is, ha szívből meg nem bocsáttok annak a testvéreteknek, aki vétkezett ellenetek!”

Jézus parabolája arra világít rá, hogy azért vagyunk képesek megbocsátani és kegyelmet gyakorolni, mert mi magunk is átéltük a megbocsátást és a kegyelmet.
Bár a kegyelem a megbocsájtás nem evilági dolgok, alkalmazásuk mégis az egyetlen pragmatikus és gyakorlati lehetőség, hogy a generációkat, személyeket, etnikumokat, társadalmi rétegeket, családokat fogva tartó gyűlölet, bosszú, és meg nem bocsájtás láncát elszakítsuk.
A bűn és bosszú könyörtelen, de mégis igazságos törvényét maga Isten rombolta le.
Lejött a földre, emberré vált, elszenvedte a legrosszabbat, amit kaphatott az embertől a keresztet. Ez az igazságtalanság, jogtalanság vált a helyreállítás eszközévé, gyógymódjává.
A megbocsájtás és az igazságosság között feloldhatatlannak látszó ellentétet Jézus oldotta fel, úgy, hogy az igazság minden követelését magára vette. Kifizette.
A kereszten nem az Atya megtorlását, hanem bocsánatát kérte gyilkosai és a felelősök számára, akik közé mi is odatartozunk.

Lk. 23. ³⁴ 
Azután Jézus ezt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek!

Majd mikor meghalt, mindenki, aki ott volt megtért. A megbocsájtásnak ez is az egyik lehetséges hatása.  
Amikor meghalt, már csak egyetlen meg nem bocsájtott bűne maradt az emberiségnek, a legsúlyosabb és legszörnyűbb, hogy mi, emberek, halálát okoztuk Isten Fiának, megöltük a Messiást.
E bűn elhordozhatatlan terhét, súlyát, viszont a feltámadás vette le rólunk, hiszen ahol nincsen áldozat, nincsen megölt személy, ott gyilkosság sincs.
Így vádaskodnunk (bűnös embereket, hívőket, zsidóságot) sem, de gyötrődnünk sem kell, hogy bűneink, jellemtelenségeink, gyengeségeink, bukásaink okozták/okozzák szeretett Jézusunk szenvedését és halálát.
Nincs holttest. Merthogy életben van.