Túl a meghasadt kárpiton. 3.

A nem szabadságból, hitből, örömmel, hanem érdekből, kényszerből, vagy csak kötelességtudatból végzett szolgálat kiégést eredményez. Mindegy, hogy az újat, vagy a régit szolgáljuk.
A teljesítmény központú gyülekezetekben ezen felül hamar kialakul a „szolgálók és laikusok” közti különbség, és elkülönülés. VIP-ek tágabb, szűkebb és legszűkebb körei.
Teljesítmény, tehetség, képességek, végzettség, illetve szervezeti pozíció, sőt társadalmi és vagyoni helyzet alapján. E folyamatnak van természetes aspektusa is.
A világ gondolkodása, értékrendje elhomályosítja az emberi személyiség valós értékét, az egyes ember fontosságát. A nyugati világban a jogi, politikai, kulturális gondolkodásnak része ugyan az emberi személyiség értékét hirdető humanista szemlélet, de az aktuális gazdasági, hatalmi, politikai érdekek a gyakorlatban szinte mindig felülírják ezt.
A világ többségi részén pedig nem számít az egyes ember, csak ha gazdag, ha van befolyása, hatalma. Jelen van ez a látásmód az egyházban is.
Sem magunkat, sem a másikat nem látjuk mennyei értéke szerint, nem tud felszínre törni, megmutatkozni rengeteg tehetség, képesség, amit az Úr helyezett belénk.
A világban vagyunk, a testünk anyaga, és vágyai része ennek a világnak, kozmosznak.
Nem látunk át sokszor a testen, vélt és valós érdekeink, ambícióink miatt sem.
Nem látjuk tisztán, ki a másik valójában, milyen tehetséget, ajándékot adott benne az Úr, és mekkora érték lenne a közösség szempontjából, ha a helyére kerülhetne.
Ha mégis felismerjük az ajándékot, tehetséget, még mindig ott a test gondolata, hogy „mi van, ha az én befolyásomat elhomályosítja a testvérem képessége?”. Főleg, ha én vagyok olyan pozícióban, hogy dönthetek arról, láthatóvá engedem-e válni a másik tehetségét, teret biztosítok-e neki? Nagyon ritka az a vezető, aki képes felemelni, menedzselni a nála tehetségesebbet.

1. János 3. 1.-3.
Lássátok, mekkora szeretetet adott nekünk az Atya, az ő ajándéka, hogy Isten fiainak hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ért minket, mert nem érti Őt.
Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, s még nem vált láthatóvá, hogy mikké leszünk. Tudjuk, hogyha láthatóvá válik, hasonlókká leszünk hozzá, mert úgy fogjuk őt látni, ahogyan van.
Mindenki, akinek ez a benne vetett reménysége megvan, szent tisztaságot ölt magára, amiként ő is szentül tiszta.

A probléma az, ha a tehetsége, képzettsége lojalitása, vagy valóban az Úrtól adott ajándéka miatt vezetővé lett hívőre úgy néznek, mint valami szupermenre. Mint szellemi bennfentesre, aki a közönséges hívőnél mélyebb, protekciósabb kapcsolatban van az Úrral.
Ha a teljesítmény-centrikus közösség vezetése egyszemélyű, monarchikus is, akkor a hívők gondolkodásában megjelenik a „tévedhetetlen vezető”-képzete, akinek szolgálatát, cselekedeteit, véleményét összemérni még a Bibliával is, szinte lázadás.
Aztán a nagyon tekintélyesek-kategóriája, akik „biztos egészen közel vannak az Úrhoz, azért van akkora tekintélyük”. Véleményüket, tanításaikat szintén nem tanácsos hívők előtt megvizsgálni, kritikával illetni pedig bűn.
Aztán a lelkes aktivisták köre, akikre ügyelni kell, hogy erős irányítás mellett buzogjanak csak. Majd a rendes passzív szabálykövető, templom- és gyülekezet-látogatók, végül a „futottak még hívők” ezer problémájukkal, akik biodíszletnek jók, de pragmatikusan nézve inkább tehertételt jelentenek az elvárt, „nagy teljesítmény” tekintetében.

A vezetők Úrtól kapott lelki képességeit, tehetségüket, de képzettségüket, sőt szervezeti intézményi pozíciójukat karizmatikus körökben gyakran összekapcsolják a kenettel.
„Nagy kenet van XY-on”-hallottuk sokszor. Az Újszövetség azonban nem ismer ószövetségi mintára személyhez kötődő, feladattal összekapcsolódó kenetet.(papi, királyi, prófétai.) Egyetlen forrása, hordozója van a kenetnek: Jézus, a Messiás, a Krisztus, Ő a Felkent.
Az Újszövetségben és az egyházban nincsenek „privát kenetek” nincs olyan, hogy „ezen a szolgálón nagyon nagy kenet van, a másikon kisebb kenet van”. A kenet nem az emberé.
Az Újszövetség vagy Jézus esetében beszél kenetről, felkenetésről (Lk 4.18, Apcs 4.27 és Zsid 1. 9) vagy minden hívő esetében, akiknek kenete a Szenttől van (Jn 2. 20 és 2. 27). Van továbbá szó az illat-és gyógyszerként használt fizikális kenőcsről. Az Apcsel. 4. szerint az apostolokon sem nagy kenet, hanem nagy kegyelem volt és a kegyelem mértéke az ajándék és feladat szükséglete szerint működött.

Apcs. 4. 33. 
És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon. (az összes jeruzsálemi hívőn, így az apostolokon is)

A hívőkön a Felkent dicsősége kenete működik. De ez nem a miénk, nem személyes, nem rajtunk van, hanem a Felkenten van, Aki együttműködik velünk.
A karizmatikus tradíciónak botrány az, amit leírtam. Úgy látom, a gyülekezetekben egyetlen olyan szolgáló van, akinek a személyéhez kötődik a nagy kenet. Őt Jézusnak hívják.
Tőle kapunk kegyelmet azoknak a feladatoknak ellátásához, amelyekhez a képességet a szellemünk és lelkünk hordozza. Ahogy a Krisztus teste egy, az azt éltető Szellem is egy.
Ő az a kenet, aki felemeli Krisztust, aki működik a természetfeletti megnyilvánulásokban, a kegyelmi ajándékokban. Nem „XY nagykenetű szolgáló” kenete. Nincs szerintem személyhez kötődő kenet, csak az a kegyelem, amit aktuálisan, a feladathoz a Felkent ad.

Van speciális kegyelem, van speciális feladat, mert speciális az emberi lélek is. Mégis mantrává vált köreinkben: „nagy kenete van” „Nagy kenet volt a gyüliben” stb. Pedig csak arról van szó, milyen közel jött a Krisztus, mekkora kegyelem sugárzott át róla.
Nem mindegy. Az egyik megközelítés az embert, a gyülekezetet emeli fel, a másik az az Úr kegyelmét.

Az igazság az, szerintem, hogy az ószövetségi felkent személyek (papok, királyok, próféták) mintájára, tudatosan alkalmazzák ezt az anakronisztikus szóhasználatot.
Ha ugyanis a kenet egy emberé, egy személyhez kötődik, mint az Ószövetségben, akkor őt felemelik, privilegizálják, engedelmességet követelnek neki, és minden kritikát, ami a tevékenységét vagy személyét illeti az „Úr felkentje” elleni lázadásnak lehet minősíteni.
Így lesznek Jézust szerető az igének engedelmeskedni vágyó hívőkből „Kórék, Dátánok, Simon mágusok”, és így lesz dogma Dávid példájából, aki nem emelte fel kezét Saul, a tévelygő felkent ellen.
Egyes közösségekben a vezetők nyilvánvaló tévedéseinek, ordító jellemhibáinak építő szándékú említése, vagy tárgyilagos megállapítása is az „Úr felkentje” elleni lázadásnak minősül. De ez ószövetségi minta.
Az Újszövetségben ez nem igaz. Egy Felkent van, és az Ő dicsősége működik a hívőkön. Ezt nevezzük kegyelemnek. Sehol nem olvasunk arról, hogy nagy kenet volt Péteren, Pálon. Isten ereje együtt működött velük, mert a várt, valódi Felkent már velük volt.

A képességeink, ajándékaink többfélék, ahogyan a lelkünk is teljesen egyedi, speciális. Ezért van, hogy a kegyelem különféle eredeti módokon működik az egyes hívők életében szolgálatában. De ez nem speciális kenet, hanem a Krisztus.
Az Ő személyisége olyan gazdag, olyan sokféle képesség, szépség, értékes tulajdonság, hatalom, empátia, erő, jellembeli nagyság van benne, hogy ahhoz, hogy kifejezhesse magát a földön, többmillió hívőre, többezer gyülekezetre van szüksége.
Egy gyülekezet, egy hívő sem felesleges, sőt szükséges, mert ez a Krisztus teste.
Jézus gyógyított, támasztott fel halottat Pállal, Péterrel együttműködve, Ő készített ruhákat Tábitán keresztül, Ő szállt szembe bátran a Szanhedrinnel Istvánban, Ő imádkozott Epafrászon keresztül testvéreiért.
Nincsenek a Krisztus testében királyok. Nincsenek közvetítők, papok. nincsenek Isten szavának kizárólagos közvetítői, próféták.
De van vezetői feladat, ezért van ajándék, kegyelem vezetésre, igehirdetésre. Akik ezt jól csinálják, a Biblia szerint meg kell tisztelni és becsülni őket, adománnyal is, hogy szabadabban tehessék, ami az Úrtól kapott feladatuk. De ha királlyá emeljük őket, vagy ők „királykodnak” a hívők felett, az súlyos torzulás.

Tehát a Jézusban földre jött dicsőség megváltoztatta azt, aki bizalommal ment hozzá, vagy akárcsak a jelenlétében a közelségében nem elutasítóan, hanem reménykedve tartózkodott. A bizalom az a villásdugó volt, amely a fogyasztót a mennyei áramszolgáltatásba kapcsolta. Akiben nem volt bizalom nem érhette el ezt az erőforrást.
A vérfolyásos asszony csak a bojtot fogta meg Jézus ruháján és meggyógyult.
A házasságtörő nő megszabadult a törvény ítéletétől, a bűnétől is, bűnbocsánatot nyert megszabadult a vádlástól, és erőt kapott, hogy többé ne vétkezzen,
Az oka ennek Jézus jelenléte volt.
Zakeust nem kellett Jézusnak tanítania, prédikálni a megtérésről, a jóvátételről. Jelenléte és a belőle sugárzó isteni erő, kegyelem elvégezte mindezt, és Zakeus megváltozott.
Az Úr jelenléte volt a változás okozója.
Jézussal két bűnözőt is megfeszítettek, akik szidták Őt, de egy idő elteltével a szenvedés, a gyötrelem ellenére is, egyiküket a bizalom bekapcsolta a kegyelem áramkörébe és egy bűnöző, gonosz élet után a kivégzésről a paradicsomba ment.
Az ok az Úr jelenléte volt.
Miután Jézus prédikált Péter hajójából, dacolva minden halászati szabállyal és tapasztalattal hatalmas zsákmányt nyert Péter, majd megijedt, mert felismerte, hogy bűnös ember.
Az ok Jézus jelenléte volt
A démonok, például Gadara vidékén, Jézus lábai elé vetették az embert, akiben laktak mert felismerték benne a Felkentet. Ezután ezek az emberek megszabadultak.
Az ok az Úr jelenléte volt.
Amikor a vallási rendőrség indult Jézust elfogni a Gecsemáné-kertben, Jézus szavára: „én vagyok” meghátráltak, majd földre is estek.
Az ok az Úr ottléte, jelenléte volt.

A kárpit elhasadása, a megváltás megtörténtét is bizonyító Pünkösd, a Szent Szellem eljövetele még könnyebben elérhetővé tette számunkra az Úr jelenlétét.
Nem a Biblia szimbolikájának megértéséhez, kielemzéséhez hozott a Szent Szellem egy minden szimbólumot, jelentést kinyitó mesterkulcsot a veretes tanítás, bibliaelemzés, izgalmas összefüggéseket feltáró prédikációk és prédikálásban szolgálók számára.
Bár a Szent Szellem ebben is segít, de ennél sokkal több történt.
Szabad az út a Szent Szellemben Isten jelenlétébe. Biztosan tudjuk a megváltás után, hogy Isten akarja, várja, hogy bemenjünk az Ő jelenlétébe, ezért adta a hit általi igazzá válást is. Azért, hogy bármikor, bármilyen érzelmi állapotban a cselekedeteinktől függetlenül, kárhoztatás nélkül tudjunk menni a kegyelem királyi székéhez. Együtt lehetünk vele.

Ahogyan Ábrahám, ahogyan Mózes a Sínain, ahogyan Illés a szikla hasadékában, és amikor együtt vagyunk, az ő dicsősége jelenléte besugároz bennünket.
Ha a rádióaktív sugárzás képes a DNS-t is módosítani, mennyivel inkább változtat meg, változtat el az arcának a szemlélése az együttlét Ővele. Persze ez nem tudatos.
Ebben van a megigazulás óriási jelentősége, hogy szabad az út Istenhez. Az első egyháznak nem volt Bibliája, Újszövetsége, mégis hatalmas változáson mentek keresztül az emberek, a hívők. Miért? Mert engedték, hogy Isten dicsősége besugározza őket.
Éltek a nyitott kapu, a hasad kárpit lehetőségével. Együtt voltak az Úrral, közösen és egyénileg és rendszeresen.
Szerintem, ezt elfelejtette az egyház. Kiszorította az igehirdetés és egyéb elvárt, szellemi tevékenységek. Az igehirdetések többnyire az erkölcsi szellemi elvárások, felfejtett szimbólumok alapján építkezve, azokat hangsúlyozva akarják megnyerni az akaratunkat, érzelmeinket, lelkünket hogy megváltozzunk.
Az igében is van sugárzó erő, ha az valóban a mennyei ige kihirdetése aktuálisan, de az Isten jelenléte mindenféle elvárások, szabályok, törvények tudatosítása, felsorolása nélkül hoz létre változást. Ezt úgy látszik, elfelejtettük.
 
Zakeus nem tudta pontosan milyennek kell lennie, milyen irányban kell megváltoznia.
Ha a Tóra alapján látta is az irányt, ereje, kedve, indíttatása nem volt változni. Ám, ahogy együtt volt Jézussal néhány órát, teljes karakterváltozáson ment át.
János tudta, hitte, hogy őt szereti az Úr, ezért nagyon közel ment hozzá, titkok tudója lett, és többször megjelent neki Jézus.
Saulust nem kellett győzködni az evangéliumokkal. Jézus jelenlétében teljesen más ember lett.
Van egy nyitott kapunk. Jogosultságunk bármikor bemenni Isten jelenlétébe. Ez a kapu a megigazulás.
Mégsem él vele az egyház, hanem a közösséget egyéni és csoportos szinten is programok, feladatok, munkavégzés, rendtartás váltotta fel a gyermeki hitet. Így a változás nehéz.
Meg kell találni újra az Úrral való együttlét formáit egyénileg és közösen.
Talán a nulláról kezdeni, félretolva az ismereteket, szokásokat, mint amikor egy ateista megtér.
Nyelveken szólni, énekelni szellemből, kimondani azt, ami a szívünkben az Úr jelenlétében megjelenik, mert az Ő jelenlétében fényesség van, tisztaság van, emésztő szeretet van, szózatot vannak, üzenetek szállnak szellemtől szellemig.
 
A legszomorúbb, hogy sokan olyanok is, akik értelmükben-tisztában vannak a megigazulásukkal, a kegyelem evangéliumával, unalmasnak érzik az Úrral való közösséget, mert a szívük száraz. Ismeretre vannak kondicionálva. A korinthusi, erkölcsi hibái ellenére, azért volt nagyszerű gyülekezet, mert a keresztények állandóan ki-be jártak a megigazulás nyitott kapuján az Úrhoz. „Sugároztatták” magukat Isten jelenlétével és a sok bűn, hiba ellenére benne éltek a természetfelettiben. Változtak is.

Lejár a rendszerek, a szervezetek, a nagy ministryk, intézmények kora. A menyasszonynak egyetlen vágya van: Együtt lenni a vőlegénnyel. Ennek a módját szeretné megmutatni Isten Szelleme. Ez lehet a kegyelem evangéliuma robbanásának a következő lépcsője.