Gyáva kutya vagy döglött kutya?

A szégyenről gondolkodom.
A szégyen valami olyan belső méregforrás, ami az embernek a létezéshez való jogát kérdőjelezi meg, ráadásul önmaga előtt is.
Péter és Júdás tette között nem volt olyan nagy különbség.
Elárulták, megtagadták Jézust.
Péter tette után úgy gondolkodott magáról, hogy „valami rettenetes, szégyellnivaló dolgot tettem. Olyat, ami méltatlan a Mesterhez. Gyáva kutyaként viselkedtem”
Júdás ellenben úgy, hogy „rettenetes, szégyellnivaló ember vagyok, méltatlan az életre.”
Pétert a bűntudat gyötörte, Júdást a szégyen mérgezte.
Tettük hasonlósága ellenére az egyik vezető apostol lett, mert helyre tudta állítani őt az Úr.
Júdás erre nem adott lehetőséget, megölte magát.
A szégyen mélyebb és pusztítóbb a bűntudatnál. Nem a tettet bélyegzi meg, hanem a bűnt, hibát elkövető, öröklő, vagy csak a környezete által valamiért, (akár külseje miatt) elutasított személyt állítja be méltatlannak a közösségre, az életre.
A bűntudat azt mondja, „Alávaló dolgot tettél.”
A szégyen azt; „Te magad vagy alávaló. Méltatlan. Bújj el, rejtőzz! Ha kiderül, hogy milyen vagy, miket teszel, megvetnek az emberek és Isten is megvet.”
A bűntudat üzenete az, hogy gyenge vagy, megkísértettek és elbuktál.
A szégyen mérge azt marja bele az ember lelkébe, hogy te magad vagy gonosz.
A lényegedből származik a bűn, amit elkövettél, vagy amiért a közösség elutasít.

Az új szövetségben megjelent kegyelem, az Atya Jézus Krisztusban nekünk ajándékozott elfogadása, szeretete azonban mindkettőből, a bűntudatból és a szégyenből is képes felszabadítani. Ha belátjuk, hogy bizony van bennünk valami rémes, aminek az elburjánzását mi nem, csak a kegyelem képes megakadályozni.
Istennek a bűnbe esett emberiséggel való bánásmódja és a megváltás világos üzenete az, hogy az ember önmagában nem tökéletesen jó, de nem is tökéletesen gonosz.
Nem azonos az ember a bűnnel, amiben él, amiket elkövet.
Az ellenség, a vádló igyekszik Isten és önmagad előtt is bizonygatni, hogy rossz vagy és gonosz vagy, ráadásul csúnya is, meg buta is, és ilyenek.
Régóta azért harcol, arra törekszik, hogy bebizonyítsa; kozmikus hiba volt az embert megteremteni és még nagyobb hiba Istentől, hogy örökösévé rendelte ezt a most tökéletlen teremtményt.
Isten előtt a hibáinkra mutogat, a bűneinkre, a mi tudatunkban pedig azt akarja elérni, hogy önmagunkat azonosítsuk  hibáinkkal, bűneinkkel és így méltatlannak érezzük magunkat magára a létezésre. Maximum úgy merjünk élni, hogy állandóan álarcot viselünk az emberek előtt.

Az ember Jézus Krisztusban, azonban Isten világosan bebizonyította, hogy az ember képes ellenállni a gonosznak a saját lelkében is. Képes kitartani hitben iránta való bizalomban a legmélyebb igazságtalanság kín, és fájdalom mélységeiben is.
A Messiás szenvedéseiről szóló,  22. zsoltár úgy kezdődik, hogy „Istenem miért hagytál el engem?”
Azonban a szenvedések közepette újra felküzdi magát a bizalom szintjére a hitre és kimondja hogy meghallgatta őt az Úr, hogy  gyülekezetekben fogja dicsérni testvéreivel az Istent, és az evangéliumot hirdetni fogja.
Ez a zsoltár Jézus Krisztus kereszten való küzdelméről szól.
Hogyan vált egy emberben győztessé a bizalom, a hit a saját lelkének a bizonysága a környezet elutasítása, a látható dolgok látszólagos reménytelensége ellenére.
Így lett győztessé a hit, amit örökségül, ajándékul adott nekünk.
Ez a hit legyőzi a világot és ez a hit tesz igazzá Isten előtt.
Most egy ember ül a mindenható Isten jobbján. Jézus Krisztus.
Vele együtt mi is ott ülünk. (Ef. 2. 6). Az evangélium bebizonyította, hogy nem hibázott Isten, amikor az embert megteremtette és nem hibázott, amikor örököséül őt rendelte és nem a jelenleg nagyobb erejű, tökéletesebb angyalokat.

Az ószövetségben van egy történet: (2. Sám. 9.)
Méfibóset, Saul király unokája, Jonatán fia.
Béna lábú, rokkant ember volt, abból a dinasztiából, amelynek feje Dávid királyt üldözte, meg akarta ölni.
Dávid trónra került és hívatta magához Méfibósetet.
Az elhívott először azt gondolhatta, hogy végezni fog vele a király, hiszen az előző, Dáviddal ellenséges királyi dinasztia tagja.
Azt mondta magáról, olyan ő, mint „egy döglött kutya.” Nem túl emelkedett énkép.
A szégyen mérge dolgozott Méfibósetben.
Dávid a király azonban azt mondta neki, hogy „mostantól mindig velem együtt fogsz étkezni és minden elvesztett örökségedet visszaadom neked.”
Olyan kegyelmet, ajándékokat kapott Méfibóset amit nem érdemelt meg, amire nem számított, amit nem remélt. Miért? A király jóindulatából. Ez a kegyelem.

Így hívott Jézus Krisztus magához bennünket is, sántákat, jellemteleneket, elutasítottakat, megkötözötteket, vakokat. Akikről gyakran a környezetnek is megvolt a véleménye, és minket magunkat is a bűntudat és a szégyen mérge emésztett.
Nem azért hívott magához az Úr, hogy ítéletet gyakoroljon, hanem azért hívott, hogy mindig vele legyünk, hogy az örökségünket visszaadja és emberi tartásunkat, karakterünket újra felépítse.
Jézus Krisztus csodálatos.