Ki hagyott el kit, avagy a döntés szabadsága

A minap hallgattam egy prédikációt, amiben a prédikátor elmesélte, hogy valaki azt mondta neki, hogy XY is elhagyta őt, tehát vele, a gyülekezet vezetőjével valami baj van. Mire ő azt javasolta, hogy inkább fordítsák meg a nézőpontot: XY-nal van a baj, hiszen ő hagyta ott a vezetőt (taps a hallgatóságból).

Megdöbbentő, hogy mennyire végletesen és ítélkezően gondolkodunk mi keresztények. Miért lenne baj két emberrel, akik mindketten hisznek Jézus Krisztusban, újjászülettek és bennük van az Isten Szelleme? Miért kell akkora ügyet csinálni abból, ha valaki elmegy egy gyülekezetből? Még akkor is, ha az illető vezető szerepet töltött ott be. Miért nem úgy gondolkozunk az ilyen esetekről, hogy adott két felnőtt ember, akik bizonyos dolgokról különbözőképpen gondolkodnak, és ezek annyira jelentősek, hogy egyikük úgy dönt, ő balra megy, a másikuk pedig úgy dönt, hogy jobbra megy. Felnőtt emberek nem dönthetik el szabadon, hogy mit tegyenek? Miért kell azt gondolni, hogy az egyikkel vele van Isten a másiktól viszont eltávozott, mert, elhagyta az elsőt, vagy éppen fordítva? Vajon nem lehetséges az, hogy az Úrtól van egy kapcsolat, de csak egy ideig? Vagy esetleg hosszabb ideig, de aztán valami emberi megosztás támad, és az egyik úgy érzi, hogy nem tudnak már tovább egy úton menni.

A másik érv, amit ebben a konkrét ügyben hallottam, azt a kérdést feszegeti, hogy egy döntés emberi döntés, vagy pedig az Úr vezetése az illető életében. Amennyiben emberi döntés, akkor az a testi természet döntése, következésképpen az illető rosszul tette, amit tett. Azért, hogy az ehhez hasonló kérdésekről bibliai módon tudjunk gondolkodni, nézzük meg olyan események folyamát, ahol ezekre a kérdésekre kapunk választ.

ApCsel 15:30-35. (RÚF 2014)
„Ők tehát, miután útnak indították őket, lementek Antiókhiába, összehívták az egész gyülekezetet, és átadták a levelet. Amikor felolvasták, megörültek a bátorításnak. Júdás és Szilász, akik maguk is próféták voltak, sok beszéddel buzdították és erősítették a testvéreket. Azután ott időztek még egy darabig, majd békességgel elbocsátották őket a testvérek azokhoz, akik küldték őket. De Szilász jónak látta, hogy ott maradjon. Pál és Barnabás pedig Antiókhiában maradt, többekkel együtt tanítva és hirdetve az Úr igéjét.”

Szilászra szeretném irányítani a figyelmet. Ez az ember Jeruzsálemben lakott, az ottani gyülekezet tagja volt, sőt vezető ember volt a testvérek között (ApCsel 15:22). Miután kiküldték őt és más testvéreket Antiókhiába, hogy ott tanúsítsák az apostolok által a törvény kérdésében hozott határozatot, az lett volna a logikus és elvárható lépés, hogy miután teljesíti a küldetést, visszamegy abba a gyülekezetbe, ahol vezető volt. De nem így tett, hanem jónak látta, hogy ott maradjon. Az itt szereplő görög ige, a dokeó pontosan ezt jelenti, továbbá azt, hogy elhatároz. Vagyis Szilász elhatározta, hogy ott marad. És még vissza sem ment, hogy a jeruzsálemi gyüliben elmagyarázza, hogy mit döntött és miért. Nem olvassuk, hogy ezek után a jeruzsálemiek azt elemezték, hogy miért hagyta el őket Szilász. Arról sem ír az ige, hogy akár vele lett volna valami baj, hogy Antiókhiában maradt, akár a jeruzsálemi vezetőkkel, akiket „ott hagyott”. De arról sem, hogy a jeruzsálemi gyülekezettel lett volna gond, hisz Szilász otthagyta őket.

Azt kell megértenünk, hogy az újszövetségben Isten a hívőket felnőttként kezeli. Ez azért nehéz, mert egyébként a gyülekezetekben a hívőket kiskorúként kezelik a vezetők, ezért elképzelhetetlen, hogy valaki önállóan olyan döntést hoz, amivel a gyülekezet többsége, de elsősorban vezetői, különösképpen a pásztora nem ért egyet. Ez kicsit ahhoz hasonlít, mintha egy 10 éves gyerek bejelentené a szüleinek, hogy ő most világgá megy. A szülők kiakadnak, hogy képzeli ezt. Mit fog enni? Hol fog lakni? Mi lesz, ha valami baja esik? A kistestvérei is kiakadnak, hogy hogyan képzeli ez a tökkelütött tízéves, hogy csak úgy elmegy. Igazuk van? Igen. De ha ugyanezt egy húsz, vagy huszonkét éves fiatalember teszi, akkor se a szülők nem akadnak ki, se a kistestvérei. Miért nem? Mert tudják, hogy felnőtt, és joga van dönteni, sőt, feltehetőleg tud is felelősen dönteni. Ugyanígy van az újszövetségben. A gyermekkor az ószövetség, a felnőttkor az újszövetség. Az újjászületett hívők az Atya gyermekei, amit a görög hüiosz-nak nevez (néhány ige ennek bizonyítására: Róm. 8:14 és 19, 9:26, 2 Kor. 6:18, Gal. 3:26, 4:6-7 – ezekben ahol magyarul fiút, fiakat olvasunk, ott a görögben hüiosz áll). A hüiosz felnőtt fiú. Nem tekhnon, főleg nem népiosz, amik a kisgyerekeket jelölik az ógörögben. Azt mondja Pál, hogy amikor kiskorúak (népiosz) voltak, akkor a törvény alá voltak zárva, de az idők végén eljött Isten Fia, hogy megváltsa a törvény alatt levőket és azok elnyerjék a fiúságot (hüiothesziá) (Galata 4:1-5). Az újszövetségben tehát nincsenek törvény alatt a hívők. Éppen erről tett bizonyságot Szilász és a többi küldött Antiókhiában. Következésképpen a hívők felnőtt fiak (ezt ne keverjük azzal, hogy a Biblia a hívő életet is ahhoz hasonlítja, amint felnő egy gyerek). Tehát Szilász is ilyen felnőtt, érett férfi volt.

ApCsel 15:36-41. (RÚF 2014)
„Néhány nap múlva pedig azt mondta Pál Barnabásnak: Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban, ahol hirdettük az Úr igéjét, és lássuk, hogy megy a soruk. Barnabás azt akarta, hogy vigyék magukkal Jánost is, akit Márknak hívtak. Pál azonban úgy tartotta helyesnek, hogy ne vigyék magukkal azt, aki elvált tőlük Pamfiliánál, és nem ment velük együtt a munkába. Emiatt meghasonlás támadt közöttük, és ezért különváltak egymástól: Barnabás magával vitte Márkot és elhajózott Ciprusra. Pál pedig Szilászt választotta társul, és miután az Úr kegyelmébe ajánlották őt a testvérek, útnak indult; bejárta Szíriát és Kilikiát, és erősítette a gyülekezeteket.”

Itt újra látjuk, hogy Pál is a saját akaratából tervezte meglátogatni a galata testvéreket. Lehet, hogy a szívében vágyódott irántuk. Lehet, hogy csak aggódott, az ottani testvérek miatt, úgy érezte, hogy erősíteni kell Isten kegyelmét bennük. Az ige nem szól Pál indítékáról, mindössze a későbbi események mutatják, hogy el akarta vinni hozzájuk is a jeruzsálemi zsinat döntését. De azt se írja az ige, hogy szólt hozzá a Szent Szellem, hogy menj Pál és látogasd meg a galatákat. Az újabb látogatás, az ő ötlete volt.

Barnabás azonban el akarta vinni magukkal Márkot. Pálnak ez nem tetszett. Mondhatja valaki, hogy Barnabás testi módon gondolkodott, mert Márk a rokona volt, és kedvezni akart neki. De az ige nem mond semmi ilyet. Még csak nem is utal rá. Nem mond a Szent Szellem ítéletet arról, hogy Barnabás Márkot el akarta vinni. Pál hozzáállásáról sem mond értékítéletet a Biblia. Sőt azzal sincs gond, hogy meghasonlás lett köztük. Magyarul veszekedtek egyet, és végül nem tudtak megegyezni. Egyikük se kért bocsánatot a másiktól, nem jutottak konszenzusra. Szétváltak. Baj volt valamelyikükkel? Nem. Felnőtt emberként hoztak egy döntést.

Vannak, akik azt gondolják, hogy Barnabás rossz döntést hozott, hisz innentől eltűnt az Apostolok cselekedeteiből, és a Biblia Pál-t követi. Ez egy érdekes elgondolás, lehet, hogy igaz is, de a Biblia nem mondja ezt ki. Mi van akkor, ha Isten felhasználta ezt az emberi döntést arra, hogy a ciprusiaknak elvigye az örömhírt Barnabás?

Pál ezután új társakra lelt előbb Szilász, nem sokkal később Timóteus, majd Lukács személyében. Szilászt Pál választotta, ami megint az ő döntése volt. Lehet, hogy imádkozott előtte, és a Szent Szellem Szilászt hozta elé. Az ige azonban csupán annyit ír, hogy Pál Szilászt választotta. Érdekes módon saját ötlettől vezérelve indult el felkeresni a galata hívőket, majd a Fekete-tenger felé akarta venni az útját, de ekkor már a Szent Szellem közbelépett és Macedónia felé vitte. Vagyis Isten megáldotta az emberi akaratot, majd a vezetést átvéve hatalmas munkát végzett el Pálon keresztül. Mindezt azonban az elején még nem lehetett látni. Ezért jó várni a dolgok megítélésével.

Azt tapasztaltam, hogy sokszor megbénítja a félelem a magyar keresztényeket, nehogy rossz döntést hozzanak, mert attól félnek, hogy kiesnek Isten tökéletes akaratából, és akkor vége mindennek, nem tudják betölteni az elhívásukat. Emiatt várnak, hogy Isten pontosan mondja meg, hogy mit tegyenek. Isten viszont hallgat, mert nem marionett-bábukat alkotott, hanem embert, mégpedig a saját képére és hasonlatosságára. Nem olyan embereket hívott el, akiknek az ad biztonságot, hogy valaki megmondja nekik, hogy mit tegyenek. Azt várja, hogy hozzunk döntéseket, bátran éljük az új életet, amit kaptunk tőle. Ne féljünk a tévedéstől, Ő fog szólni, ha korrigálni kell, ahogyan ezt Pál esetében is megtette, amikor azt álmot adott neki, hogy Macedóniába menjen inkább, mint a Fekete-tengerhez. Az igaz ember hitből él, ami azt is jelenti, hogy amikor tesz valamit, azt az Istenbe vetett mély bizalomból teszi, és nem fél semmitől.