Hitből vagy cselekedetekből?
A keresztények közötti vitákban rendszeresen felmerül, hogy mit kell tennünk, illetve kell-e valamit tennünk az üdvösségünkért. Van-e valami olyasmi, vagy vannak-e olyan cselekedetek, amiktől tartózkodni kell, hogy megőrizzük az üdvösségünket? Az ember önkéntelenül is igyekszik megtalálni azokat a fogódzókat, amik segítik megtartani az üdvösséget. Ezért a Bibliát olvasó, tanulmányozó emberek gyakran találnak olyan történeteket, vagy felszólító mondatokat Jézus szavai közt, amikből megpróbálnak egy szabályt létrehozni, hogy legyen mihez tartani magukat. Ezek a szabályok látszólag hasznos védőkorlátok, amik biztosítják azt, hogy mindig korrekt „krisztusi módon” járjanak el. Azután azonban megpróbálják másoknak is előírni, hogy a szabályok közt maradjanak, mert ha nem, akkor elvesztik az üdvösségüket, vagy nem is igazi keresztények. Ezek vitákat generálnak, majd egy idő után szakadások lesznek. Vajon lehet egyáltalán szabályok nélkül élni? Nem arra tanít-e a fizikai életünk, hogy mindenütt szabályok vannak, és ezek határozzák meg életünk kereteit?
Ez a vita nem újkeletű, már a korai egyházban is felmerült és azóta is tart. Akkor a farizeusok közül megtért hívők próbálták meg rákényszeríteni a mózesi törvényt a pogány háttérből megtértekre. Úgy tűnik ez egy időtlen probléma. Bár ma már nincsenek eredeti értelemben vett farizeusok, a farizeusi hozzáállás, magatartás ma ugyanúgy létezik, ahogyan kétezer évvel ezelőtt.
ApCsel 15:5-11 (RÚF 2014)
„Előálltak azonban néhányan, akik a farizeusok pártjából lettek hívőkké, és azt mondták, hogy körül kell metélni azokat, és meg kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes törvényét. Összegyűltek tehát az apostolok és a vének, hogy tanácskozzanak ebben az ügyben. Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk: Testvéreim, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek. A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kisértitek azzal Istent, hogy olyan igát akartok a tanítványok nyakába tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni? Ellenben mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.”
Ahogyan ma, akkor is előálltak olyan emberek, akik farizeus módon gondolkodtak, és azt mondták a pogányoknak, hogy ha nem metélkednek körül és nem tartják meg a mózesi törvényt, akkor nem üdvözülhetnek. A vita mértékét és hevességét jellemzi, hogy nem láttak más megoldást, mint elmenni Jeruzsálembe, és az első apostoloktól kérni útmutatást. Itt is nagy vitával keletkezett, majd Péter apostol emelkedett szólásra. Péter beszédének három lényeges pontja van: (1) mind a zsidók, mind a pogányok szívét hit által tisztítja meg Isten, (2) a mózesi törvény – amely szent, igaz és jó – olyan iga, amit sem az apostolok, sem apáik nem tudtak hordozni, (3) mind a zsidókat, mind a pogányokat Jézus Krisztus kegyelme tartja meg (vagy szabadítja meg, az által van üdvösségük). Nincs ez másképpen ma sem. Aki ma megtér, annak Isten hit által megtisztítja a szívét, Jézus Krisztus kegyelme tartja meg, és a mózesi törvény igáját nem bírja hordozni. Amikor a hitről és a kegyelemről elfordítja a szívét és a mózesi törvényre támaszkodik, akkor fokozatosan tűnik el a kezdeti öröm és boldogság, és veszi át a helyét valami sötét kegyetlenség, aszketizmus és beszűkült gondolkodás, amely szinte kibírhatatlanná teszi az ilyen emberrel való életet. Nem véletlenül kérdezi Pál az ezzel a problémával szembesülő galatákat, hogy hová lett a ti boldogságotok. Hová lett a keresztények boldogsága, felhőtlen öröme?
Mindehhez Jakab hozzáteszi, hogy nem kell háborgatni, vagy zaklatni a pogány háttérből megtérteket. A levélben is megírták, hogy a Szent Szellemnek is az tetszett, hogy más teher ne legyen a pogányokon, mint pár szükséges dolog. Tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlva holt állattól és a paráznaságtól (eredetiben porneia, ami jelent házasságtörést, prostitúciót, a görögöknél életvitel szerűen űzött templomi prostituáltakhoz járást). Mindennek az lett az eredménye, hogy amikor a pogányok elolvasták a levelet, akkor örvendeztek a buzdításon (nem intésen, ahogyan Károli fordította).
Azt gondolhatnánk, hogy a tekintélyes testületnek sikerült egyszer és mindenkorra lezárnia a vitát. Ez azonban távolról sincs így. Pál Titusnak írt leveléből is világosan kitetszik, hogy a körülmetélkedésből valók tovább ámították a pogányokat a nemzetségtáblákkal kapcsolatos okoskodásokkal, valamint próbálták becsempészni a törvényt a kegyelem mellé (Titus 1:14-16). Azóta a helyzet annyival rosszabbodott, hogy összeállították az újszövetséget is, ami újabb muníciót adott a farizeusoknak arra, hogy törvény-rendszert hozzanak létre. Az apologéták dolga ezzel szinte lehetetlenné vált. A modernkori farizeusok ugyanis szinte bármely újszövetségi mondatból – különösen, ha Jézus szájából hangzott el – képesek szabályt csinálni. Hiába érezzük belül a szívünkben, hogy valami baj van ezekkel a szabályokkal, már nem hivatkozhatunk arra, hogy nem az ószövetség alatt élünk, mert ezek a szabályok az újszövetségből lettek kifaragva. Az apologéta nehézségeit növeli, hogy a szabályban megfogalmazottakkal sokszor egyet is ért, mégis viszket a szíve, érzi a belső indítást, hogy felemelje a szavát a szabály ellen. Ezzel gyakran tömegek haragját zúdítja magára. Mégis muszáj szólni!
2 Korinthus 3:5-8. (2014 RÚF)
„Nem mintha önmagunktól, a magunk erejéből volnánk alkalmasak arra, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. Ha pedig a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izrael fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata?”
Az idézett rész az ószövetséget hasonlítja össze az újszövetséggel. Azóta azonban létrejött egy új vallás a „betű szerinti újszövetség”, amely egyrészt lényegét tekintve nagyon hasonlít az ószövetséghez, másrészt ugyanúgy élesen szemben áll a valódi „szellem szerinti újszövetséggel”. A betű szerinti újszövetség bár beszél Jézus áldozatáról, kegyelemről, és Szent Szellemről, de eközben szabályok tömkelegét gyártja le, azok szigorú betartását követeli meg a hívőktől, és végsősoron a cselekedeteiktől teszi függővé az üdvösségüket. Ennek a vallásnak a szószólói minden kérdésben rohannak az igéhez, keresnek egy félmondatot, ami őket igazolja. Vitapartnereiktől is elvárják, hogy az állításukat igével támasszák alá. Azok, akik a valódi szellem szerinti újszövetség hívői sokszor szárnyaszegett kismadárként küszködnek, mert nem tudják az igéből minden tekintetben korrektül alátámasztani az állításukat, csupán a szívükben érzik, hogy mi az igaz-valóság, és ha csak rágondolnak is a Szent Szellem öröme tölti be őket.
A protestantizmus előtt a hívők nem ismerték az Igét, de nem ismerték a Szent Szellemet sem. Ezért mesékkel és vallásos maszlagokkal etette őket a vallási elit. A reformátorok és a bibliafordítók visszaadták az Igét a hívőknek, felállították a sola scriptura (csak az írás) elvét, és minden állítást az Írásokból igyekeztek alátámasztani. Ez nagyon fontos lépés volt, mert így sikerült a katolikus babonaságoktól megszabadulni. Azóta azonban az is kiderült, hogy az Írásokból szinte bármilyen állítás levezethető az igék ügyes összeollózásával. A mai betű szerinti újszövetség tanítói és prófétái éppen ezt teszik. Így alakultak ki a sok gyülekezetben ma is népszerű tévtanítások, mint az eltorzított szellemi harc, a démonlisták felolvasása, az átoktörések, az egyház katonaság volta (a „bakancsos menyasszony”), az embereknek való engedelmesség hangsúlyozása, a hierarchikus egyház, és annak vezetői előjogai, az eltúlzott prosperitás evangélium, a tizedfizetés, a politikai hatalommal való együttműködés (valójában pénzügyi haszonhúzás a politikai hatalommal való kapcsolatból), és még sorolhatnám. Ezek az emberek azt tanítják, hogy minden kérdésre van válasz a Bibliában (ez biztosan nem igaz, hisz elég egyetlen kérdést találni, amelyre nincs válasz a Bibliában (ilyen például az önkielégítés kérdése, de ezek száma tetszőlegesen növelhető), csak keresni kell benne. Ennek eredménye a sok kifacsart magyarázat és a gyakorlatban használhatatlan elméleti megoldás. Ennek az irányzatnak kedvenc mondása, hogy az igét nem lehet megérteni, de a Szent Szellem „megeleveníti az igét”, és úgy már érthető. Ha következetesek lennének, akkor ők is látnák, hogy az ige sehol nem mondja ezt. A megelevenítést mindig az emberre vonatkoztatja, leggyakrabban pedig a halandó testére.
A betű megöl. Amikor a vallásos farizeusok szabályokat faragnak az újszövetség betűjéből és ezeket hirdetik, illetve mint igát ráhelyezik a Krisztusban hívőkre, akkor megölik az embereket. A szabályok közé kényszerített ember halott, ugyanis az emberi volta, a képessége az önálló gondolkodásra és az ítélettételre, a kreativitása, mindaz, ami isteni az emberben, nem tud működni a szabályok közt. Egy programvezérelt robottá válik. Ezzel szemben a Szellem megelevenít. A Krisztusban hívő ember újjászületett, megváltozott a szíve. Isten szeretetének a törvénye lett beleírva. Ez a belülről fakadó szeretet motiválja a tetteit, és nem a külső szabályok. Ezt a szívet a Szent Szellem tudja vezetni. Abból is belátható mindez, hogy a Szent Szellem egyik feladata elvezetni a hívőt minden igazságra (igaz-valóságra). Tehát nem az igéből fogunk mindent megtudni. Sok mindent az igéből értünk meg, de az életünk vezetéséhez a Szent Szellem mutat utat. Ha szabályok vezetnék a hívőt, akkor minek adta volna Isten a Szent Szellemet? Nem azok Isten fiai, akiket az ige vezérel, hanem azok, akiket a Szent Szellem vezérel (Róma 8:14). Valójában magát Jézust is csupán korlátozottan tudjuk az igéből megismerni. A valódi megismerés a vele való együttlétből származik, valamint azokból az alkalmakból, amikor cselekszik az életünkben, amikor csodát tesz.
A szellem szerinti újszövetségben egyetlen törvény van: a szeretet törvénye, amelyre Jakab királyi törvényként, illetve a szabadság tökéletes törvényeként hivatkozik. Ennek legyünk a megcselekvői. Ez a törvény nem külső szabály, hisz az Isten szeretete kiöntetett a szívünkbe a Szent Szellem által. Most már ez valóságos. Ha nem szabályok szerint élünk, és nem méricskéljük a helyzeteket, nem latolgatjuk, hogy most milyen igét kellene alkalmazni, hanem hagyjuk, hogy a szívünkbe ömlő szeretet vezessen, akkor egyszerűvé válnak a dolgok. Miközben járjuk életünk útját egyre jobban megértjük és megéljük, hogy mit jelent mások szolgájává válni, hogyan kell vezetni (akár a családban, akár munkahelyen, vagy hívők egy csoportját), egyre gyakrabban lelünk rá azokra a jó cselekedetekre, amiket Isten készített el a mi számunkra. Egyre könnyebbé válik lemondani bizonyos vágyainkról, a krisztusi jellem egyre jobban kirajzolódik bennünk. Egy nap azt vesszük észre, hogy eljutottunk a Krisztusban való érett férfikorra. Persze ehhez az is szükséges, hogy ne önjelölt szolgálati ajándékokat hallgassunk, akik a betű szerinti újszövetség szabályait, technikáit és a saját földi céljaikat hirdetik nekünk, hanem olyanokat, akik Isten kegyelmét, szeretetét hirdetik, és arra bíztatnak, hogy hagyatkozzunk rá a Szent Szellem vezetésére, a belső békességre.