Az eltévedt, aki kilépett a szövetségből.

Az Istennel kötött szövetségek alapja, létrehozója és fenntartója a Biblia alapján nem az elvárás és teljesítés rendszere, bár ez is szerepel a szerződésben, hanem a szövetség alapja a szeretet. Minden esetben. Az Istennel kötött szövetségben, a testvéri szövetségben és a házasságban is.
A szövetségből önkényesen kilépő, elveszett saját útjára indult fél ezért nem veszít tévelygése miatt az értékéből, fontosságából, mert ami értékké, fontossá emeli őt, az a szövetséges fél ingyenes kegyelme és szeretete.
Ez a kegyelem, ez a szeretet nem az érdemei, nem a hűsége, hanem a személye miatt irányul rá szövetséges társától, Istentől vagy embertől.
Mert a szövetségből kilépőt is értékesnek látja, vágyik a szövetség megújítására, az együttlétre, sőt több energiát, figyelmet fordít a tévelygő szövetségesre, mint a hűségesekre. Na, ez a botrány.
A kegyelem botránya, a szeretet botránya.
Ennek aztán az lesz a következménye, hogy a szeretet által a szövetségbe visszavezetett fél jobban megismeri, mélyebben megtapasztalja szövetségese elfogadását, feltétel nélküli szeretetét, mint azok, akik nem tévedtek soha görbe utakra, nem voltak elveszettek. Az Istentől adott emberi szövetségek esetében mindkét fél változására szükség van, az Istennel kötött szövetség esetében azonban csak az Úr teljesebb megismerésére, ami magával hozza az ember megváltozását is.

Erről szól Lukács evangéliumának 15. fejezetében három példabeszéd.
A tévelygő bárány, az eltévedt juh, a jó Pásztor báránya maradt akkor is, amikor lázadásból, vagy butaságból elmászkált pásztorától. Veszedelembe került, sőt a pásztora hatalmas munkát fektetett a megkeresésébe, meggyógyításába, szövetségbe való visszavezetésébe. 
Bizonyságot téve arról, hogy a szemében az elveszett bárány semmit nem veszített az értékéből, ugyanolyan fontos maradt, mint a többiek, és önmagát az eltévedt birka pásztorának látta. Sőt, hogy a vallás megbotránkozhasson: ez az eltévedt bárányka a többieknél sokkal nagyobb bizonyítékát kapta a Pásztor iránta való hatalmas szeretetének, gondoskodásának.
A nyájban hűségesen legelészők bégethették:
„Hú, de jó legelőkre, tiszta forráshoz terel a pásztor! Hát persze! Nézd, mennyi tejet adok! Nézd, milyen szép a gyapjam! Megéri neki, hogy így törődjön velem!
De bizony szeret is, mert engedelmes, szófogadó jól tejelő bárány vagyok! Bezzeg  az a tévelygő!”
És talán soha nem ismerték meg hogy a Pásztor akkor is szeretné őket, ha csak savót adnának tej helyett, ha kihullana a gyapjuk, akkor is annyira szeretné őket, hogy az életét is odaadná értük. Nekik is erre a felismerésre volt szükségük a nyájban. Megtérésre a vallásos életből.
De talán soha nem tudták meg ezek a bárányok.
A kis elveszett, akit megharaphatott a farkas, eltörhetett lába, telement bogánccsal, kosszal a gyapja, ő megtudta! Biztos, hogy lelkes bárány lett belőle!
Nem azt állítom, hogy a kegyelemhez az erkölcstelenség útja vezet.
De az biztos, hogy Isten mindenkit engedetlenségbe zárt, hogy mindenkinek kegyelmezhessen és ahol a bűn megszaporodik ott a kegyelem is megnő, sokszor akkorára, hogy végre észre is vesszük.
Persze a bűn tönkre is tehet teljesen, meg is ölhet.

A házban elgurult drachma attól, hogy az ágy alá került, poros, koszos lett, semmit nem veszített az értékéből. Mi sem hagyunk az utcán egy talált húszezrest azért, mert láthatóan koszos és nincs a helyén.
Ezért az egy elveszettért a gazdája felforgatta a házat! Kitakarított mindent!
Az erszényében közben ott csillogtak a hűséges, talán kicsit önelégült pénzérmék.

Ugyanerről beszél a tékozló fiú példázata. Nem volt helyes apa-képe. El akarta hagyni azt, aki szerette, el is engedték, meg is áldották, el is szórta a vagyont, le is zúzta magát a bűnnel. Amikor aztán büdösen, koszosan, nincstelenül, megvetetten az apja átölelte, akkor ébredt rá kicsoda is az, akitől született!
A hűséges bátyus, aki a szövetségben, a szülő-gyermek viszonyban is elvárás-teljesítés rendszerét látta, aki azt gondolta, hogy az apja ellátása elvárásokra, azok teljesítésére alapul, szóval a bátyja, betelt haraggal, indulattal.
Igazságtalannak érezte azt, ami valójában őt is az apjához kötötte, a szeretetet, a kegyelmet, az elfogadást, ami személye, születése miatt járt neki, nem a teljesítménye alapján.

Hóseás próféta felesége Gómer, akit Isten szolgája mellett elért és eltérített egy hamis értékrend manipulálása. Talán férje is fanatikus „szolgáló” volt, nem értékelte eléggé feleségét, „Isten nagy felkentje-tekintéllyel” élt otthonában is. Gómer elment, vigasztalódni, felüdülni más emberek karjaiban.  Nagyon tönkre is ment eközben.
Próféta-férje hiányában látta meg felesége értékét. Hóseás szemében, a szövetség miatt, ugyanolyan értékes, drága és szeretett maradt. Talán épp a hiánya ébresztette fel a prófétát.
El is ment érte, vissza is szerezte és szerette tovább, talán normálisabban, emberibben. Az asszony valószínűleg meggyógyult, kivirágzott.

Ahogyan Izrael, ahogyan az egyház fog kivirulni, amikor elfogadja leharcolva, tönkremenve a szövetségben felkínált szeretetet.
A mi Istenünk ma is szereti Izraelt és az egyházat, az embereket eltévedésükben is. Nem azért amit teszünk, hanem azért, mert a teremtés vagy a születés jogán hozzá tartozunk, értékesek vagyunk, csak úgy „nettóban” példamutató cselekedetek nélkül is.
 

És pont ez a pillanat, a kegyelem, a felismert és csak a személyünknek szóló elfogadás pillanata az, amikor megváltozik az ember.
Mert Őt, aki ennyire szeret, aki ilyen módon ad újra és újra kegyelmet, nem lehet félvállról venni. Nem lehet újra, vagy továbbra is fáraónak, diktátornak, farizeusnak, munkaadónak látni. Kitisztul a szívünkben a kép: Az Isten édesapa, aki annyira szerette az embert, hogy a tulajdon egyszülött Fiát is, az örök-szentet is odaadta értünk, hogy visszatalálhassunk a szövetségbe, mert ez a szövetség a szeretet szövetsége. Ez a szövetség a mi otthonunk, ez a mi szombatunk, nyugalmunk helye, ahol a lelkünk, a szellemünk és a testünk is békességet talál.
A mi Apánk meg nem érdemelt, de mégis valóságos szeretetében.