Kinek a tervei? Kinek a módszerei?

Ésa 55, ⁸ „Mert az én gondolataim,
    nem a ti gondolataitok.
Útjaitok sem az én útjaim!
    — mondja az Örökkévaló. —
⁹ Amennyivel az ég magasabb a földnél,
    annyival magasabbak útjaim útjaitoknál,
    és gondolataim gondolataitoknál.

¹⁰ Mert az eső és hó az égből száll le,
    de addig oda vissza nem tér,
míg a földet meg nem öntözi.
    Termékennyé és gyümölcsözővé teszi,
hogy magot teremjen a magvetőnek,
    és kenyeret az éhezőnek.
¹¹ Ilyen az én szavam is, amelyet elküldök:
    nem tér vissza hozzám dolgavégezetlen,
hanem minden tervemet megvalósítja,
    és célját eléri.

Amikor Jézus Krisztus elment a földről, nem hagyott a következő nemzedéknek intézményeket, jól működő egyházszervezetet, gyülekezeti ingatlanokat, vagyonokat.
Az áthagyományozást, a folytonosság garanciáját nem ezekben látta.
Az igét, a 12 apostolra bízott üzenetet hagyta itt, aztán győztes hitét, és a Szent Szellemet küldte el.
Ők azóta is itt vannak, hogy a hit nemzedékei Jézusban bízzanak és ne az egyházszervezetben, ne intézményekben. Az ébredés folytonosságát, megőrzését illetően, a még oly sikeres, és virágzó intézményekben való bizalom is pusztán a test okoskodása, bár Isten ígéretei érdekében.

Azonban már nemzedékek óta az egyházak, gyülekezetek programokat követve és több tekintetben cégszerűen, illetve franchise-hálózatok módjára működnek.
Így van ez napjainkban is.
A nagyobb szabású összejöveteleket pedig sok-sok éve úgy szervezzük, hogy lefoglalunk, kibérelünk helyeket, letárgyaljuk a zenei szolgálatot lehetőleg ismert, hívő előadókkal, aztán hívunk egy aktuálisan nagynevű igehirdetőt, szolgálót.
A fő üzenet előtt azonban a vendéglátó, a szervező, illetve a költségeket viselő közösség, vagy gyülekezet, szervezet delegáltjainak is 15-20 perceket biztosítunk a mikrofonnál.
A nagy nevek megmozgatnak embereket. Jó esetben megtelik a kibérelt hely.
Ha van önfegyelme az „előzenekarként” meghívott prédikátoroknak akkor a néhány, 15 perces beszéd után mikrofont kap a nagynevű szolgáló.
Ha jól használja azt az ismert ember, akkor ajándékokat, áldást vesz Isten népe, de általában maradandóan különleges dolog, élet fordító beavatkozás megújulás ritkán történik.
(Én is igehirdető vagyok, tehát az említett halmaz része.)
Sokszor jut eszembe, hogy amikor a program szervezői beosztották az időt: „10 perc neked, 20 perc a te számodra, a nagy prédikációra 40 perc – 1 óra” … akkor vajon Jézus, a sor végén, kapott-e mikrofont? Vagy megint csak a régi lemez forog:
„Mi megtervezzük, megszervezzük Uram, Te pedig áldjad meg, de lehetőleg úgy ahogy azt mi elterveztük és akkor amikor mi azt várjuk… Ámen.”
Mivel Jézus szereti az ő népét, szereti a szolgálóit ezért amit lehet az ő áldásából, ha kell, még át is „passzíroz” rajtunk. De vajon az a terv amit Isten szelleme gondolt el meg tudott-e valósulni?
Úgy látom minél inkább az Isten személye iránti vágy a motívuma az összegyülekezéseinknek, annál könnyebben és teljesebben éri el a hívőket Isten áldása.
Amikor nem nagy nevek, nem emberek, nem zenészek, prédikátorok miatt jövünk össze, hanem Jézust keresni, Vele találkozni és átadni neki a kormánykereket.
A „Felházas” összejövetelek, a házi imádó, éjszakákba nyúlóan éneklős, spontán, elvárások nélkül „betöltekezős” összegyülekezések, virrasztások sikerének titka ez: Az Úrra éhes szívek találkozása és Istenkeresése, függetlenül a körülményektől, technikától, szolgálatoktól.
Mert Jézus, a legnagyobb szolgáló biztos ott lesz. Együtt dicséri velünk Istent, ránk teszi a kezét, megszólít külön-külön, beszél hozzánk.
Nem korlátozza Őt a program. Ő alakítja azt.
Ez a vízre lépés, a vízen járás világa. Nem tudni mi lesz, hogy lesz, nincsenek kijelölt turista-utak az Úr jelenlétébe, kijelentéséhez. Még el is tévedhetünk. De a kegyelem ereje, az evangélium mégis nagy-nagy erővel működik. Egyházi szokások, minták sínpárján robogó gondolkodásunk számára veszélyes, bizonytalan az Úr keresésének ez a módja.
Gyakran merő jószándékból rutinos vezetőként még el is bizonytalanítjuk az ezzel a járatlanabb úttal is próbálkozó hívőket. Féltjük őket.
Ám ha a valódi Jézust, a valódi evangéliumot, a valódi kegyelmet akarjuk akkor kockáztatnunk kéne. Vízre kéne lépni. Vállalni, hogy az evangélium kompromisszumok nélküli felvállalása mindig sérti a status quo-t, sért személyes és szervezeti érdekeket.
A mindenkori keresztény „elit” érdekeit. Ám Jézusért az elit tagjai közül is sokan fognak lemondani a pozíció jelentette biztonságról és segíteni a tervezések nélküli Istenkeresőket, nem korlátozva őket.

Az evangélium hirdetése az újszövetségi közösséggyakorlás a meglevő keretekben indul el. (Izrael népe, Jézus programbeszéde a zsinagógában Lk. 4., Salamon oszlopcsarnoka, „mikve” használata új tartalommal Apcs.2. Pál a diaszpóra zsinagógáiban, stb).
Azonban nagyon hamar szétfeszíti a régi kereteket a régi formákat.
Leveti a programszerűséget ihletetté válik. A kvázi-klérus tagjai helyett új embereket állít szolgálatba.
(Az írásokban nem annyira jártas, nem a vallási elithez tartozó apostolok, Saul-Pál, nők, stb.)
Az embereket a hitük, szívük mozgatta, vitte el az alkalmakra. Nem csak szükségeik és az elvárások miatt keresték Jézus aztán az apostolok társaságát.
Nem meghirdetett programok működtek általában, egy rutinon alapulva.

Tett valamit az Úr.
Meggyógyított valakit, beavatkozott a dolgok természetes rendjébe és ez rántotta össze az érdeklődőket.
A prédikációk pedig nem keresőprogramok, konkordanciák alapján születtek, hanem megmagyarázták, értelmezték az Úr éppen aktuális beavatkozásait összekapcsolva mindig a lényeggel az evangéliummal.
Ez volt az általános a tömegeket Jézushoz vonzó szolgálatok esetében. Pünkösdkor Péter beszéde egy csoda értelmezése, a Szent Szellem eljövetelének a magyarázata volt. Jézus többször utólag értelmezte azokat a természetfeletti dolgokat, amiket megtett és ez volt a prédikációja.
Az Ékes kapu sánta koldusának meggyógyulása szintén megmozgatta Jeruzsálemet csakúgy, mint Pál esetében a Listrát is egy sánta férfi csodája. Aztán ezt értelmezte Péter és Pál. Ez volt az igehirdetésük. (Apcs. 3. és 14. fej.)

Voltak aztán rendszeres összejövetelek, tanítások, imádkozások is, nem nélkülözhette ezeket az egyház, de a hívők a közösségi életüket nem programok és rutinok irányításában élték.
Istent keresték miatta gyűltek össze és az istentisztelet rendje sem volt merev, kötött.
Persze szükség van a tanításra szükség van a rendszeres programokra.

De a hívő emberek lelkének a felfrissülése, Krisztus és egymás iránti szeretetük megújulása sokkal gyorsabban, magától értetődőbben történik meg akkor, amikor az összejövetel nem programokat követ, hanem „csak” Őt keressük.
Meggyulladnak a szívek újra. Nem takarják el Jézus Krisztust az ő szolgái az emberek, sem a programok.
Az első találkozás öröme ragyog fel ezekben a szabad, spontán összejövetelekben.
Persze megvan az a veszély, hogy butaságokat is mondhatunk lelkesedésükben. De ez nem tragikus dolog, mert abban a légkörben helyre lehet tenni, korrigálni lehet a Biblia alapján.
Ezeken a spontán összejöveteleken rend van, de nem a hátratett kezek, az elvárt viszonyulások rendje, hanem a Szellem rendje. Jól megtervezett életünkben, világunkban néha ez rendetlenségnek tűnik.
Az ilyen összejöveteleken a keresztények elfeledkeznek az órájukról, a TV műsorról is amire haza akartak érni, sőt még a korgó gyomrukról is. Elementárisan magával ragad minket Krisztus jelenléte, ami a Szent Szellem és a másik testvér természetes, normális, őszinte viselkedése, szeretete nyomán érinti meg.
Szinte végtelenek ezek az összejövetelek. Nagyon nehéz befejezni őket.
De ezeken az összejöveteleken frissen, személyesen szól mindenkihez az Úr. A lelkekben a szívekben Nem csak egy-két ember éli meg Isten személyes szeretetét, gondoskodását, hanem a többségnek ez az élménye.
Az annyira vágyott ébredés, az egyház megújulása nem „ministryk” nem nagy emberek születésével, falrengető elhívásával, nem szervezetek, intézmények, hálózatok gründolásával, építésével kezdődik. Gyakran az ébredés végét jelzik a bebetonozott szervezetek, intézmények.

Mielőtt Isten országának „az az evangéliuma” (Mt. 24.14.) a hirdettetnék az egész lakott földön, azt megelőzően egy vágy születik meg keresztények tömegeinek a szívében.

„Nekem Jézus kell! Valóságosan. Az igazi. Nem vagyok hajlandó beérni kevesebbel!
Nem kell az, ami csak hasonlít rá! Nekem Ő kell! Meg akarom keresni.”

Igen, ha te is ezt akarod testvérem keressük együtt.
Onnan lehet felismerni az igazit, hogy bármennyit kapsz belőle még több kell! Bármennyit eszel az ő ételéből csak egyre éhesebb leszel tőle. Bármennyit iszol a borából egyre szomjasabbá válsz!
A „csak hasonlótól” meg csömöröd lesz. A távolság miatt közömbössé válsz.
A valóditól meggyulladsz. Lángolsz.
Amikor ilyen szívek születnek nem kell többé szellemi akrobata-mutatvány a gyógyulásokhoz, csodákhoz. Magától értetődően teremnek meg ezek. Már nem a gyógyulást keressük, hanem a Gyógyítót. Nem a szabadulást akarjuk elsősorban, hanem a Szabadítót. A természetfeletti természetessé válik a hívők életében. Mert Jézus él. Velünk él. Együtt élünk Vele.
Nem kell profi szakmai stáb a szervezéshez, reklámhoz stb. sem.
Sőt fel sem fuvalkodunk a természetfeletti jelenlététől, az evangélium jeleitől, mert igazából már nem a csoda, nem a gyógyulás, nem a népszerűség, nem a bevétel, vagy a lájkok száma motivál.
Mert már nem kell más, csak Ő. Jézus.