Elvesztettük a dallamot.
Arcok mögé zárt világok.
Még nem tudjuk kik is vagyunk.
Beszélnénk, de csak gügyögünk.
Adnánk szépet – csak jelelünk.
Még a járkáló hiányok
Mutogatós tánca rángat.
Lelkünk dallam.
Mi eltévedt hangok vagyunk.
Az eltűnt zenét keresők.
Szimfóniát, élőt, szépet,
Miben szólhat minden lélek.
Ember, nem írt hangjegy vagyok.
Elvesztettük a dallamot.
Sok-sok kottánk nem valódi.
Nem lehet őket eljátszani.
Nem forr áradó dallammá.
Aztán meg ki is hallgatná?Elzenélnénk a lelkünket.
Ám zenélni csak együtt megy.
A lélek dallam. Így született.
Elvesztettük a dallamot.
Most az utcákon kóborol.
Otthont keres nem egy helyet,
– a korszak bármit szónokol –
Halló fület, szép megértést,
Hangszert, rég vágyott ölelést.
Örökkétartót.
Az idő, az nem végtelen.
Az csak egy.
Egy széltől fújt papírdarab,
Kottafej.
Sorsodban a lelkedre jól ráragadt.
Kóbor hangok. Kóbor lelkek.
Milyen jó is vagy hozzám Te!Én Istenem!
Titkaid, mint egy kisgyermek
Kileshetem!
Itt vagy és súgsz,és már látom,
fájdalmon és túl magányon,
a képet, amit alkottál.
Hallom zenéd, harmóniád,
Érzem ízét és illatát,
Ezer színét és játékát.
Játszod a lelkek dallamát
A mindenségbe majd kiállsz,
Vezényelni szimfóniát,
Dimenziók nagy zenéjét,
Fáradt élők friss reményét,
Áradó otthont, ölelve a lét mindegyik dallamát
és hangjegyét és hangszerét.