Kategórizálatlan

Elvesztettük a dallamot.

Arcok mögé zárt világok.

Még nem tudjuk kik is vagyunk.

Beszélnénk, de csak gügyögünk.

Adnánk szépet – csak jelelünk.

Még a járkáló hiányok

Mutogatós tánca rángat.

Lelkünk dallam.

Mi eltévedt hangok vagyunk.

Az eltűnt zenét keresők.

Szimfóniát, élőt, szépet,

Miben szólhat minden lélek.

Ember, nem írt hangjegy vagyok.

Elvesztettük a dallamot.

Sok-sok kottánk nem valódi.

Nem lehet őket eljátszani.

Nem forr áradó dallammá.

Aztán meg ki is hallgatná?Elzenélnénk a lelkünket.

Ám zenélni csak együtt megy.

A lélek dallam. Így született.

Elvesztettük a dallamot.

Most az utcákon kóborol.

Otthont keres nem egy helyet,

– a korszak bármit szónokol –

Halló fület, szép megértést,

Hangszert, rég vágyott ölelést.

Örökkétartót.

Az idő, az nem végtelen.

Az csak egy.

Egy széltől fújt papírdarab,

Kottafej.

Sorsodban a lelkedre jól ráragadt.

Kóbor hangok. Kóbor lelkek.

Milyen jó is vagy hozzám Te!Én Istenem!

Titkaid, mint egy kisgyermek

Kileshetem!

Itt vagy és súgsz,és már látom,

fájdalmon és túl magányon,

a képet, amit alkottál.

Hallom zenéd, harmóniád,

Érzem ízét és illatát,

Ezer színét és játékát.

Játszod a lelkek dallamát

A mindenségbe majd kiállsz,

Vezényelni szimfóniát,

Dimenziók nagy zenéjét,

Fáradt élők friss reményét,

Áradó otthont, ölelve a lét mindegyik dallamát

és hangjegyét és hangszerét.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük