A kora reggeli műsor.
Kipi-kopi, kopog a párkány.
Ám nem jégeső zörgeti, hanem apró kismadarak kapkodják a kiszórt magokat.
A konyhában mi eszünk. Nekik az ablakban terítünk.
Nézem a tarka, apró, túlmozgásos, vibráló lényeket.
Kedvesek, csibészesek, bájosak.
Mint a kis gyermekek lelke.
A harmadik emeleti Lakó, jószívű ember az apró szárnyasoknak is vásárol, megterít, így hát télen egészen ideszoknak.
Vannak a cinkék.
Csapkodnak a szárnyukkal, villámgyorsan billegetik fejüket, ugrabugrálnak, felröppennek, kíváncsian bekukkantanak az ablakon, de ha meglátnak gyorsan elrepülnek, hogy másodperceken belül újra visszatérjenek; „Itt van-e még kiszámíthatatlan és nagy valami?”
(Ha mi emberek ilyen intenzitással és sebességgel pörögnénk bizony nem lenne köztünk túlsúlyos!
Bár feltehetően meg sem tudnánk öregedni.)
Pedig ők, a cinkék megfontoltabbak a többi látogatónál.
A szotyit szeretik. Felkapnak egy magot elviszik a közeli fa ágára. Ott kibontják, megeszik aztán jönnek repetázni.
A Magvető, a Lakó elégedetten nézegeti ténykedésüket.
Aztán vannak cinegéknél kisebb, vörösmellényes gézengúzok.
Ők bandáznak. Egyszerre többen jelennek meg, rugdosódnak, ugrabugrálnak, önfeledten buliznak. Közben persze folyamatosan esznek is de a szemetet ott hagyják, a magokat szétrúgdossák, lelökdösik a párkányról.
Nem sok felelősség és empátia szorult beléjük.
Nem is félnek tőlünk.
Mintha a mag, az ablak a Lakó az övék lenne.
Persze az övék is.
A jószívű Lakó fejcsóválva, de gyönyörködve nézegeti őket is.
A kis rendetleneket.
A Lakó a párkányon nem muskátlit tart, hanem vendégséget a madárkáknak.
Összehúzza magát valamiképp, hogy elférjenek akaratától, erejétől, vágyaitól, nagyságától, a kisebbek, a gyengébbek, hogy gondoskodhasson róluk.
Hát ez a mezőkövesdi lakás reggeli műsora.
A címe lehetne „Párkány” vagy „Ablak”.
Egy biztos.
Soha nem unalmas.