Aki megszökött.

Most már lelép.
Tovább már ne csicskáztassa ez az erőszakos senkiházi, ami a sorsa.
Amiben él.
Gyönyörűnek, illatosnak, rózsának mondták. El is hitte.
Aztán, ahogy közel hajolt hozzá, látta hogy csúf, penészes és hónaljszagú.
Így hát csomagol.
Kis szatyrokba tömködi emlékeit. A régi érzések megszáradt lenyomatait is.
Leírt és elgondolt gondolatait spulnira tekeri, úgy kisebb helyet foglalnak.
Untalan hordott, kikönyökölt fájdalmát, önsajnálatát egy sportszatyorba gyűri.
Ez viseltes zakója.
Ha előveszi és megrázza formájára idomul. Olyan mint ő. Képmása a zakó. Látja mindenki, hogy ő az, még benne sem kell lennie.
Rászórja a nevetések szerteszétgurult babszemei közül azokat, amiket erőlködve sikerült összeszednie. A többi nem érdekes.
Talán elülteti. Talán fává nőnek majd.
Sebeit, traumáit is összesöpri, kukazsákba teszi. Bár tudja, hogy néhányuk hívatlanul is bemászik és meglapul a bőröndök sarkaiban.
Barátok, szerelmek, ellenségek. Lakatlanok. Ő van bennük. Rásímulnak, légmentesen körülveszik, akár a bőre. Nem kell ezeket elcsomagolni.
Hitét összehajtogatja, pénztárcájába simítja. Nem is nagyon van ott más.
Lakbértartozása nincs.
Indulhat.
Nejlonszatyrok a sportszatyorba, a sportszatyor a nagy húzós bőröndbe.
Mellette van még hely pár mirelitreménynek, és néhány üveg indokolatlan jókedvnek is.
Ennyi. Minden. Vajon ez a táska lenne ő?

Indul, hogy elérje a vonatot.
Lift nincs. Az öreg bőrönd kopog a lépcsőkön. A mennyezet sarkaiban, mint a pókhálók bújnak meg lakásokból kigomolygó veszekedések, káromkodások múlhatatlan szavai.
Mint a pókok, várják is áldozatukat.
A gyerekkacajok és a ritka, szép szavak a lépcsőházi kis ablakokban száradó muskátlik.

A pályaudvaron fölmászik a fülkébe.
Nagy csomagját felrántja, megemeli, és a tartóba erőlteti.
Éppenhogy elérte a vonatot.
Utastársai a fülkében rosszalóan csóválják fejüket. Ha nem jött volna az utolsó percben, hát egész kényelmesen utazhattak volna.
Most össze kell húzódniuk. És mekkora bőröndöt hozott!
Órákon át a zakatolás.
Félálom és egy szikkadt szalámis zsemle történik csak.
A vonat lassít.
Az ablakhoz lép. Zöld mező, akácligetek, a távolban néhány ház.
Jó lesz.
A vonat megáll.
Felpattan, kiugrik a fülkéből, feltépi s a kocsiajtót és leugrik.
Cammogva indul is már a szerelvény.
A többiek az ablakból integetnek neki, kiabálnak.
Hát itt hagyta a csomagját! Egy erős férfi leveszi és merő jószándékból próbálja utánadobni az ablakon át.
A bőrönd akkora, hogy nem fér ki.
Cinkos mosollyal visszanéz a peronról, aztán cipője orrát bámulva, de fütyürészve
nekivág a mezőnek.