Álom az elhanyagolt szállodáról.
A hónap elején egymást követő napokon olyan álmokat láttam, amelyek részletesen megmaradtak az emlékezetemben. Lehet, hogy van bennük üzenet fentről. Egyet leírtam, ez most a második. Értelmezés-féle is kapcsolódott ehhez.
Egy szegény országban vagyok. Talán 80-as évek
Romániája, vagy Ukrajna most, vagy a közeljövőben.
Romos környezet, javítgatott renovált épületek. Nagyon lassan halad a helyreállítás.
Megérkezünk a szállodába. Libériás alkalmazott vezet minket. Marikával és néhány unokámmal érkezem meg.
A lift előtt libériás másik alkalmazott kér bocsánatot, hogy momentán nem működik a lift. Elindulunk fölfelé.
A főlépcső le van zárva. A széles lépcső alsó fokain ázsiai árusok székekről árulják portékáikat és közben gesztikulálva magyarázzák:
„Nem menni fel! Zárva lenni. Venni leves, venni minden.”
Zegzugos melléklépcsőkön vezetnek ezért minket a második emeletre. Díszes termeken fényes folyosókon haladunk át emeletünkön szobánk ajtajáig. Igazából lakosztály.
Az unokák nagyon örülnek. Birkózunk ugrálunk az ágyon.
A város romos, a lépcsőház elhanyagolt áttekinthetetlen. De a szobák, az ebédlő a bár, ötcsillagos.
A külsőségek nagyon fontosak.
Egy kis imaösszejövetelre érkezem, melyet nekem kell vezetni.
Elmegyünk ebédelni.
Mindenütt ismerősök, testvérek köszönnek rám.
Némelyiket ismerem némelyiket láttam és nagyon sok az ismeretlen.
Rám várnak. Esti szolgálatot. Nem számítottam rá hogy egy tucat testvér helyett
több százan jönnek el.
Ott van Zoli és Zsuzsi
Ott van Gitta és Laci a személyesen ismertek közül. És gyermekeim közül is néhányan.
Sorra üdvözlöm őket, van, hogy csak odaintek nekik. Érzem a várakozást. Az izgalmat és reménységet bennük. Mondják is.
Tudom, nem csak imaösszejövetel lesz. Isten igéje este meggyógyít testeket-lelkeket.
Kezemben az egyik gyönyörű fiúunokám, kedvencem, nagyon büszke vagyok rá le se tettem mióta megérkeztünk. Pedig tud járni, szaladni de nekem olyan jó a kezemben fogni.
Ebéd után sétálni akar.
Nagy nehezen kitalálunk az épületből, sétálunk romos utcákon is találunk egy működő fagyizót.
Visszafele alig találjuk meg a szállodát.
Rossz kapun megyünk be, botorkálunk sittel, kerítésdróttal megrakott belső udvarban, átriumban. Órák telnek el mire megtaláljuk a mellék épcsőt. A lezárt főlépcsőn az ázsiai árusok ugyanazt, ugyanúgy magyarázzák.
Kisunokám nem sír. Bízik bennem. Úgy tudja, hogy nagypapa biztosan vezeti őt.
Én, a nagypapa egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Már nem az esti alkalom jár az eszemben. Azt is tudom, hogy késve fogok odaérni nem érdekelnek a várható csodák, és természetfeletti történések. Tudom, hogy az Úr megteszi, de nem rám tartozik nem az én dolgom.
Meg akarom találni a szobát átöltöztetni a kisunokámat és odamenni a testvéreim közé, bátorítani őket, ha már egyszer várnak rám.
A szobát megtalálom a gyermeket átöltöztetem.
Késve de indulok a nagyterem felé ahol több százan várnak rám.
Fogalmam sincs már mi lesz, miről beszéljek és mit fog cselekedni az Úr.
Eddig tart az álom.
Egy lehetséges értelmezése:
A romos szálloda, romos város talán az egyház, a jelenlegi gyülekezeti rendszer képe.
Nehezen megy a helyreállítás, mintha rettenetes elnyomás, vagy háború pusztított volna.
A lift, az imádás az Úrral való bensőséges és gyorsan átélhető közösség együttesen mintha nem működne igazán.
A főlépcsőt fölfelé meg az üzleties gondolkodás, árusok, világi célok, értékek zárnák le.
Így a szolgálathoz és a Úrral való közös együttléthez zegzugos melléklépcsőkön kell az embereknek odatalálni.
A privát szféra boldogsága, helyreállítása azonban átélhető az Isten szeretete miatt, még ha ezer akadályon is kell átmennünk. Gyermeki bizalom kell hozzá, mint ahogy az álombeli unokám bízott abban, hogy jó úton vezetem.
A nagy dolgok az Úr kompetenciái. Ő a felelős. Ha megteszi,jó, ha nem, mi akkor is tegyük ami ránk tartozik. Ne toljuk az arcunkat Isten és a hívők közé, ne takarjuk ki Őt, még ha Ő használ is minket.