Beszél a tenger.

Testvéremmel a Balti-tengert nézzük.
A vízimentők kis tornyában állunk a svéd tengerparton.
Alattunk fehér homok, közvetlenül a víznél, hosszan kígyózó alga- vagy hínár-szalag.
Fémszínű víz pörölyös hullámai ütlegelik a partot.
Október. Hideg, erős szél.
Kemény a táj, mint az egykori viking  harcosok pengéi. Szinte várom a magasra nyúló, csigába csavarodó orrdíszű viking hajók felbukkanását a horizonton.
Eriket, Ragnart, Szigurdot és a többieket…
A szélben Wagner heroikus dallamai hömpölyögnek.
A fantázia walkűröket, farkasokon lovagoló nornákat fest a tenger fölé.
Itt erős minden. Kemény.
Nincs báj, nincs kellem, nincs finomság. A tájból elfagyott a gyengédség.
Nézem a partot csapkodó vashullámokat.
Messziről nekifutva harapnak bele a partba.
Meg akarják enni. Egy-egy falatért rohannak. Aztán még többért. Hódítani.

Noé idejében sikerült.
Azóta is próbálják.

Hirtelen meghallom  belül annak hangját, aki Odinnál is nagyobb, aki ezt a tájat formálta és üzen a látványon keresztül.

A hús-test természetéről, vágyairól, törekvéséről.
Arról, amely szét akarta/akarja zúzni, el akarja nyelni életünk terét, az erecet, a szárazföldet.
Arról, amely rabszolgasorba és halálba akart szorítani bennünket. Mert a törekvése a halál.
Ezt a törekvését szolgálják vágyai.
Öröm, hogy van számára határ, amit át nem léphet.
Ez pedig a kegyelemből Jézusban elnyert halálunk és feltámadásunk. Uralkodók vagyunk.
A húsunk vágyai felett is. Isten ajándéka ez.
Kegyelem.