Az emberi lelket, személyiséget leginkább motiváló, ösztönös reakció a bosszú. Tanítani sem kell, „előjön” adott helyzetben.
Az igazságérzettel van összefüggésben: “Szemet szemért”- elv.
Csakhogy a bosszúvágy felkelthető valós sérelem nélkül is. Uszítással, manipulációval. Konzervált, tartósított, rögtön oldódó gyűlöletté alakítható. Mivel nem igazság, nem elégülhet ki a jogos büntetéssel, jóvátétellel.
Ha nem szakad meg a bosszú körforgása, akkor kielégíthetetlen, örök-éhes, mint a halál.
A bosszúval az a baj, hogy nem egyensúlyt eredményez, hanem egy végtelen körforgást indít be: A sérelemért “jogosan” bosszút állok, elégtételt veszek, aminek a mértékét soha nem lehet patikamérlegen kimérni, erre az egykori sértőben jön létre a bosszúvágy és elindul a végtelen ördögi kör. Megátalkodott szembenállás személyek, hívők között. Megvetés, lenézés rosszakarat közösségek, gyülekezetek között, örök harag családok, törzsek, etnikumok, pártok között. Várakozva a bosszú lehetőségére. Ott is vagyunk a vérbosszúnál, a népirtások, etnikai háborúk kapujában. (lásd. a lábjegyzetet)

A megbocsátás nem zsigeri dolog, nem ösztön, nem természetes, és „igazságtalan” is, a történések, sérelmek tényeit emberi szempontból tekintve. Csak akkor vagyunk rá képesek, csak akkor működik, ha valami, az emberi léleknél nagyobb, nemesebb valóság érinti meg a pszichét.

Mégsem állíthatja le semmi egyéb a bosszú körforgását.
Ilyen módon teljesen gyakorlati kérdés is megbocsátani, hiszen állandó háborús helyzetben, konfliktusokban, harckészültségben nem lehet normális lélekkel élni. (Márpedig akarunk kampányidőben is.)

A megbocsátás a kegyelem egyik tartóoszlopa.
A mindenható Isten szintén egyoldalúan bocsátott meg nekünk és az emberiségnek, amikor a Fiát odaadta. Ez a kegyelem tesz képessé megbocsátani.

A megbocsátást kezdeményezheti a sértő, de csak a megsértett fél tud véget vetni a jóvátétel és a bosszú körforgásának.
Hiába kérnek tőlem bocsánatot, ha én nem vagyok hajlandó megbocsátani és hiába kérek én bocsánatot attól, akit megbántottam, megsértettem, ha ő nem hajlandó megbocsátani.
A kapcsolat mindkét esetben törött marad, rosszabb esetben harci helyzetté alakul.
A megbocsátást viszont szabállyá, a Tízparancsolathoz hasonló elvárássá, törvénnyé emelni maga a kegyetlenség.
A döntés, az irányultság a megbocsátásra megszülethet közvetlenül a sértés után, de a teljes elengedés és békesség létrejötte komplex lelki folyamat még az Istennel szoros személyes kapcsolatban álló ember számára is.
A kegyelem, Isten indokolatlan, kiérdemelhetetlen jóságának, szeretetének érintései kellenek hozzá.
A hívő ember sem tud „megváltozni vezényszóra”.

Az igazságszolgáltatás jogszerű működése a megbocsátástól független, helyes, üdvözlendő folyamat. A tolvaj nem mondhatja Jézus szavaira hivatkozva,hogy “tessék megbocsátani és visszavonni a feljelentést!”.
A földi igazságszolgáltatás, ha jól működik, az emberi életet, tulajdont, a jogokat, lehetőségeinket védi. Működnie kell. Megbocsátástól függetlenül. Az egész társadalom, utódaink érdeke pédául, hogy a joggal, hatalommal súlyosan visszaélő, megátalkodottan és arrogánsan korrupt politikusokat, vezetőket felelősségre vonja az igazságszolgáltatás.
Akkor is ha hívőként személyesen nem hajt irántuk bosszúvágy, mert megbocsátás van a szívünkben Jézus miatt.

Jézus azt mondja, hogy sérelmeinket engedjük el, mondjunk le a megtorlásról. (Emlékezni persze fogunk és lehet, hogy egy árulás után a bizalom, a barátság, az eredeti kapcsolat nem állítható helyre.)
Ha nem vagyunk rá hajlandóak, ha dédelgetjük a sérelmet és a bosszúvágyat, ha nem hozunk egy döntést és adjuk át a lelkünket, hogy Isten szeretete begyógyítsa a sebeket, akkor elveszítjük a képességet az Isten elengedésének felmentésének megbocsátásának az átvételére.
Nem Isten tartja ezt vissza durcásan, hiszen Ő már megbocsátott Krisztusban.
Nem arról van szó, hogy ha megbántottak, sebet okoztak neked, megaláztak és azonnal nem törlöd ki nyomtalanul a sérelmet a lelkedből, akkor még az Isten is megharagszik rád és Ő is megbánt, sebet okoz és megaláz. Távol legyen!
Vagy melyik szülő az, aki, ha tiltása ellenére a gyerek rosszat tesz és összetöri magát, utána még jól meg is veri?
Vagy nem jobb szülő-e nálunk a mi Apánk?
A megsértett fél ráadásul lehet teljesen vétlen is.

Arról van szó, a megbocsátás elvénél, hogy ha makacsul nem akarjuk a golgotai kereszt és Jézus Krisztust ért sérelmek és az Ő, ezekre adott reakciói fényében látni saját sérelmeinket, akkor megkeményedik a lelkünk és magunkra zárjuk a bosszú és a gyűlölködés börtönének vasajtaját.
Lásd 2. lábjegyzet.

Egy 1942-ben hadifogságba esett brit katona szavaival zárom:
„A fogolytáborban tanultam meg, hogy a megbocsátás nem valamiféle vallásos szentimentalizmus, hanem lelki értelemben legalább olyan alapvető törvény, mint a gravitáció. Aki a gravitáció törvényét nem veszi figyelembe, az kitöri a nyakát – aki pedig a megbocsátás törvényét hagyja figyelmen kívül, az a lelkén ejt halálos sebet, és újra csak visszakerül az okok és okozatok láncolatába, amelyből az ember oly régóta és oly fájdalmasan igyekszik kitörni.” (A bosszú körforgásába.)

Lábjegyzet:
1 Ma, hazánkban a “Szemet szemért”-elv szinte mulatságosan addig torzult, hogy kormányunk a törvény nevében a félszeművé sebzettek teljes megvakításán dolgozik, e jogot követeli magának. Mondván: “Kilőttük az egyik szemét, most hát jogunk van kiszúrni a másikat is. (Mert könnyebb a vakot vezetni a szakadék felé.)
Tessék itt egy törvény is: Nekünk jár a brüsszelita pénz, de ha ellenfelünk kapná, az hazaárulóvá válik azonmód! Betiltani a megjelenési lehetőségeit!”
Hitler a gyűlölet erejével talpraállította és Európának uszította a megtört, elgyengült Németországot. Erő van a gyűlöletben. Tudják ezt a politikusok is. Uszítanak is minket. Kormányunk propagandája a leghangosabban.
De mi szerencsére magyarok vagyunk. Nem dolgozunk, olyan komolyan és kitartóan, mint a németek. Egy idő után elkezdjük a fejünket csóválni, aztán kinevetjük uszítóink halandzsázását, eldobjuk a fegyvereket és elmegyünk inni egyet. Együtt az ellentáborral. A humorban is erő van.
A magyarságban meg az egyik legjobb, hogy tud és szeret nevetni. Még önmagán is.
Szegény leendő diktátoraink…

2
A „Miatyánkban” a megbocsátásnak fordított “aphiémi” görög szó elhajít, szabadon enged, tartozást elenged és megbocsát jelentésű. A véteknek fordított opheiléma szó, a 12 vsz.-ban tartozást, fennálló követelést jelent mindkét esetben, nem bűnöket elsősorban.

Mt 6.12És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek; 14 Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. 15 Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.

A 14-15-ös vers magyarázata sem a bűnre használatos hamartia szót használja, hanem itt meg paraptóma szerepel, ami botlás, melléfogás, hiba jelentésű elsődlegesen.
Az általánosan a bűnre alkalmazott újszövetségi kifejezést, a hamartia-t is használja Jézus a Lk 17. 4-5-ben és a Mt. 18-ban. A Károli-féle fordítás ennek ellenére mindhárom görög szót a vétkezni, vagy avétek kifejezéssel adja vissza.
Azonban nem véletlenül használt Jézus három, eltérő jelentésű szót a megbocsátásról szóló tanításaiban.
Lk. 17 és Mt. 18 azt mondja, ha a „hamartia”-t, a bűnt követik el a hívők egymás ellen, akkor feltétel lehet a bocsánatkérés, de az evangéliumból azt értettem meg, hogy ha el is marad a bocsánatkérés, jobb megbocsátani, mint ítéletet várni a sértőre.
Ha azt mondjuk „megbocsátottam”, de várva-várjuk Isten csapását a sérelmet okozóra, akkor el sem indult bennünk az elengedés folyamata. Csak képmutatóskodunk.
Az ellenfél nyaka helyett az ügyet szorongatjuk.
Az igazság mindenképpen helyreáll, ha késni látszik is. Istenre bízhatjuk.