Egy különös álom. /”Álmokat álmodnak.”/

A nyírott fűvű park kezdett megtelni emberekkel. Plédek kerültek a földre, rájuk telepedtek, palackok kicsavarodó nyaka sziszegett. A napsütésben gyerekek zsivajogtak, kergetőztek vidáman, gurultak a zöld hasú dombokon, pancsoltak a három kis szökőkút vízében. Szüleik és az idősebbek ültek, vagy hevertek a fűben, beszélgettek, Bibliát lapoztak, vagy okostelefonokon nézegették Isten szavát.
Mások csak ültek a füvön és vártak.
Várták, hogy elkezdjek beszélni. Egy kis halmocska tetején volt pár kihangosító.
Ott álltam, kezemben mikrofon.
Az evangéliumot készültem hirdetni, mint annyiszor.
Elkezdtük. Jött a szép hangú, szép arcú énekesnő és hangja felemelte Jézust a szívekben.
Aztán beszélni kezdtem.
Gomolygott, feszített belül az üzenet. Jót vártam, jó hírt mondtam.
Az emberek mosolyogva figyeltek, szemük csillogott. Még a gyerekek játéka is lassult. Meg-megálltak, hallgattak.
Ez így ment egy ideig. Elégedett voltam, örültem. A győzelem, a siker szele símogatott belülről.

Aztán nagyhirtelen megváltozott minden.
A hívők és barátaik egymás felé fordultak, beszélgetni kezdtek.
Láthatóan egyre vehemensebben, indulatosabban érveltek valami mellett, valami ellen, amit én nem hallottam, csak azt tudtam, hogy már nem rám figyelnek.
Mások hátat fordítottak és enni-inni kezdtek.
Hamburgeres zacskók csörgése, kólás- és sörösdobozok pukkanása hallatszott.

Zavarba jöttem. Nem értettem mi történik.
„Hiszen azért jöttek el hogy Jézusról halljanak tőlem!
Miért nem figyelnek?” – Futott át bennem.
Megakadt bennem a lendület. Már nem arra figyeltem, amit mondanom kéne, hanem kezelni akartam a helyzetet.
Először hangosan kértem: „Figyeljetek kérlek! Az evangélium prédikálásának bolondsága tart meg minket”- érveltem.
Hasztalanul.
Sőt, jó páran, nekem már háttal ülve legyintettek felém és tovább ettek, beszélgettek, gyakran harsányan felnevettek. A gyerekek is csúfondáros arccal táncoltak körül.
Ekkor letettem a mikrofont és odamentem a legközelebbi beszélgetős, kajálós csoporthoz.
-Mi a baj? – kérdeztem.
– Nincs semmi – válaszolták.
Tudtam: Ez a legnagyobb baj. Nem érdekli őket az evangélium, de lehet hogy én vagyok dögunalmas.
Egy másik csoportnál fenyegetőztek, hogy hagyjam őket békén, mert még meg is vernek ha piszkálom őket.
-De – érveltem – hiszen az evangéliumért jöttetek és engem meghallgatni jöttetek.
Mi történt?
-Fejezd már be! Unalmas. Nem érdekel minket.
Akkor megharagudtam.
Odaléptem a legnagyobb szájú férfihez és szóltam neki, hogy lehet elhúzni.
Jobb, ha nincs itt. De hát miért is lenne itt, ha így gondolkodik?
Sötét harag felhőzte be arcát. Lassan fenyegetően elkezdett felállni a fűből.

Ekkor ilyedt sikoltozást hallottunk. Aztán egy nagyon furcsa dolog történt.
Emberek vonultak be a parkba. Emberek, egyszerű fehér tunikában.
A ruhájuk elején és hátulján gömbölyített végű, aranyozott kereszt.
Libasorban nyomultak be a közénk és ami a legfurcsább volt, libasorban hátrafelé haladtak, egyik kezükkel az előttük curükkoló vállát fogva.
Lassan kígyózott, tekergőzött közöttünk ez a hosszú-hosszú egyenruhás sor.

A fehér ruhás keresztesek arcán ugyanaz a mélységesen megvető, undorodó kifejezés ült miközben néztek ránk. Szinte teljesen egyforma volt az arcuk. Mint a klónoké.
Hátrafelé mentek, de nem botlottak meg.
Monoton, ritmus nélküli, érthetetlen szöveget kántáltak. Néha abbahagyták és a legközelebb állókat megszólítva azt mondták:
„Szégyelljétek magatokat! Szégyelljétek magatokat!
Nekem is ezt üzente egyikük. Amint ijedten ránéztem, az arca halottmerev volt, orra fölött homloka közepén egy arany pötty fénylett.
Szeme szürkésfehér volt, szivárványhártya és pupilla nélküli. Percek teltek el.
A hallgatóság szétfutott.
A háttal libasorban közlekedő furcsa lények sora is elkígyózott a térről.
Ott maradtam egyedül a mikrofonommal.
Törökülésben leültem a fűre. Azon agyaltam; „Hát ez mi volt? Most mi is történt?”

Ezt a nagyon világos álmot álmodtam néhány napja. Semmit nem felejtettem el belőle. Úgy éreztem írjam le, annak ellenére hogy nem értem. Viszont részletessége, világossága az idő múlása közben sem kopik meg.