Jelbeszéd.

Üzen a kék ég, beszél.
Zizzen a kis méh, beszél.
Meg a hegy, meg a fák,
meg a gyerekmosoly,
meg a kő is, meg a sírás.

Szó, amit nem mondhat el
filozófia, sem sok bölcs írás,
és szebb, mint minden vers,
Üzenetük tiszta ölelés.

Nem fér bele emberi szóba.
Megszégyenül, szétesik a mondat,
elpirul a rím, a szókép.
Hasonlót sem mondhat.

Jelbeszéd ez, onnan túlról,
ahol minket hazavárnak.
Szép, pompás kertjéből
e kis lakásnak, ablakán túlról
szól e világnak.

Nekünk, kik kaja- és testszagú,
fülledt kis szobánkban,
szalmonellás jelszavainkban
gázolva térdig, botladozunk
és ittasodva elhasalunk,
míg torkunkba csúsznak
a jelszavaink.
Fulladozunk.

Üzen a kék ég, beszél.
Zizzen a kis méh, beszél.
Meg a hegy meg a fák,
meg a gyerekmosoly
meg a kő is, meg a sírás.

Beszél a kert.
Fülünkbe súg,
hozzánk hajol
túl a falon,
át a piszkos
kis ablakon.