Jó ember vagy új ember? (Bűnlisták, erkölcsi tanácsok az Újszövetségben.)

Az apostoli levelekben található életvezetési tanácsok, továbbá a bűnöknek, valamint a test cselekedeteinek a felsorolásai nem azért vannak ott, hogy újszövetségi törvényekké tegyük őket. Ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha kiragadjuk a mondatokat verseket a levél, az Újszövetségi írások egészéből és önálló egységként kezeljük azokat.
E módszer azonban vagy rossz beidegződésen alapul, akár jó szándékból is, vagy rövidtávú célok érdekében, nagyon is kiszámítottan alkalmazott hatalomtechnikai eszköz. Mindkettő hibás értelmezés.
Ha magánlevelet kapunk valakitől, annak is a teljes üzenetét igyekszünk megérteni, nem csak némely, kiragadott mondatait. Ugyanígy irodalmi művek esetében. Filmet is elejétől végéig nézünk, nem csak jeleneteket belőle.
Vajon miért nem kezeljük ugyanígy, a szöveg teljes összefüggéseit szem előtt tartva a Bibliát?
Kinek az érdeke bújik meg egyes versek abszolutizálása, mások figyelmen kívül hagyása mögött?

Nem azért vannak a bűnlisták, erkölcsi tanácsok az Újszövetségben, hogy azt tanítsuk: ilyenekké, ezektől mentesekké, erkölcsileg tökéletesekké kell a hívőknek válniuk az üdvösséghez, különben pokol.…
Az életet nem a Törvény, nem is gyülekezeti szabályok vagy bibliai törvények adták, nem is azok tartják fenn a hívőben.
Az evangélium adta az örök életet, sőt a hitet is, ami által hinni tudunk az evangéliumban.
Ajándékba. Kegyelemből.
A levelek erkölcsi jellegű felszólításai azt mondják el, hogy milyenek vagyunk újjá születetten, már most. Milyen változást okozott a természetünkben a Krisztussal való azonosulásunk, vagyis az Ő velünk való azonosulásának tudomásulvétele, elfogadása.
Az identitásunkról beszélnek.
Meg is előzi ezért a levelekben a bűnök katalógusait a keresztény identitás ismertetése.
Vagyis, hogy a Krisztus és a krisztusi természet miatt ne tegyünk bizonyos testi dolgokat, bűnöket, mert nem is kényszer már megtennünk ezeket. Aztán mert nem méltóak e cselekedetek sem Krisztushoz, sem pedig hozzánk. (Efezus, Galata, Róma, Korintus levelek.)

Nem az a helyes olvasatuk szerintem, hogy ha ezt, vagy azt teszed keresztényként, akkor nem öröklöd Isten országát, elveszíted az örökösi jogaidat.
Ellenkezőleg. Te olyan vagy, aki már nem lop, nem paráználkodik, nem részeges, mert Isten gyermeke vagy, tehát öröklöd Isten országát.
Örökös vagy, és olyan akinek a bűnöket nem kell már megtennie.
Nem kiérdemled az örökséget, hanem beleszülettél, mint a király gyermeke, mint trónörökös.
Olyan ember, akit Isten a teremtés előtt már ismert és örökösének választott.

A megtérésünk sem erkölcsi tartalmú katarzis volt, hanem csak rádöbbenés arra hogy Istenhez tartozunk. Az evangélium döbbentett erre rá és tett Isten gyermekévé.
Benne, Krisztusban indult el a létezésünk és Őbenne van a hazaérkezésünk is.
Mint a tékozló fiú. Mi hívők, amikor elindultunk, meg is érkeztünk.
Mert minden az Apától függ, aki szeretett, szeret és szeretni is fog.
Ő őrzött meg tékozlásunkban, Ő őriz ma is és az Ő szeretete vár otthonunkban, nála.

Hát persze, hogy nem tudunk ugyanolyanok maradni erkölcsileg sem, ha megismertük Őt.
A fenti listák is az identitásunkra mutatnak rá. Arra, hogy Jézussal azonosultunk.
Halottak vagyunk a réginek és élünk egy újnak.
Tehát nem a félelemnek, hanem Jézussal való egyesülésünknek, azonosulásunknak, a következménye, hogy elhagyjuk a bűnöket, megtérünk ezekből.

Akárhogy hízeleg a kígyó, a test, a világ akármilyen kívánatos gyümölcsöt mutogat, mi már új természet részesei vagyunk. Nem az ádámié hanem a Krisztusié.
Ezért tudunk a kígyónak nemet mondani.
Ez hit, bizalom, hűség kérdése. Elhiszem-e, hogy amit mond az evangélium az igaz?
Elhiszem-e hogy nem az én böjtölésem, imám, odaszánásom, elit-gyülekezeti tagságom, hanem csakis Jézus befejezett műve miatt tudok tisztán élni.
De nem is a tökéletes jellem a fő célom, hanem maga az Úr.

Teljes képtelenség azt mondani hogy elhiszem a Megváltást, az azonosulásomat, ugyanakkor a megtisztulásom az én munkám, teljesítményem eredménye.
Egy kevély képtelenség.
Ez a Babilon hangja.
Ezt a hangot elfogadva válik sok hívő szervezeteknek, módszereknek, embereknek a fogjává.
De: Vagy én, vagy az Úr? Vagy kegyelemből, vagy az én erőfeszítéseimből.
Vagy módszerek által kiérdemelve, vagy kegyelemből hit által.
Csak az egyik lehetséges. Minimális önismeret elég a helyes válaszhoz.

Az apostolok példája is erről beszél. Ők az Úrral való azonosulásnak olyan szintjére jutottak el az evangélium fundamentális tényeiben (együtt Krisztussal meghaltam, együtt vele feltámadtam), való bizalmuk által, hogy szerintem ők nem a mai értelemben vett mártírok voltak.
A mártírságból számukra hiányzott minden patetikus felhang és póz.
Ők már meghaltak együtt Krisztussal és fel is támadtak vele.
Ez olyan bizonyosság volt a szívükben hogy a kivégzésre, a halálra csak egy tanúskodásként néztek.
Amellett tanúskodtak, hogy őket már nem lehet megölni, mert ahogyan mi is, meghaltak Jézussal és fel is támadtak Jézussal.
Uruk és társuk, barátjuk a Feltámadás és az Élet maga. Mit lehet ilyen emberekkel tenni?
Megölni is csak látszólag lehet őket. Akkora “protekciójuk” van az abszolút hatalmat gyakorlónál. Sőt, szereti őket az, Akinek hatalma van a halálon is.
Ezzel a tudattal léptek ki a testükből kivégzésükkor.
Állításakat annyira komolyan gondolták, hogy földi életük árán is tanúskodtak ezek igazságáról.
Ha valaki kész meghalni a meggyőződéséért, akkor azt a meggyőződést érdemes komolyan megvizsgálni.
Egy csalásért, hazugságért ugyanis nem adják az emberek az életüket.

Komoly változást a fizikai meghalás, elalvás nem hoz egy hívő életében.
Ha pedig hibázunk, vétkezünk, a legfontosabb az, hogy identitásunkban erősítsük meg magunkat.
Hallgassuk, olvassuk, együk, kóstoljuk tovább az eredeti és egyszerű evangéliumot 40-50 éves hívőként is, egészen addig, amíg az Örömhír a szeretet rabszolgájává nem tesz és ezzel a legszabadabb lénnyé.
Már ezen a világon.