Miért engedi meg Isten rosszat?

A Biblia lapjairól nyilvánvalóan látható, hogy Isten megengedett olyan szenvedéseket, igazságtalanságokat az övéi sorsában, melyek nem álltak arányban sem személyes hibáikkal, bűneikkel, vagy egyenesen morális, jellembeli okok nélkül történtek.
Ilyen történt Jóbbal, Jézussal, az apostolokkal.
Persze még több olyan sztori van, mikor a bűneik, hibáik ellenére óriási áldás ér embereket.
(Ld. Pl. a hit hősei: Zsid 11)

De most a szenvedések okát keressük.
Nézzük az édeni történetet: Isten tette oda jó és gonosz tudásának a fáját. 1 Móz. 2.9.
Ő tette lehetővé, engedte meg, hogy az ember a rosszat is válaszhatja és elindulhat az emberi történelem a szenvedés, a halál útján is.
Hangsúlyozom: Ő maga sarjasztotta azt a fát. Az a fa nem volt rossz önmagában, csak az ember viszonyulása miatt eredményezett rosszat. A gonosz és a jó megismerésének gyümölcse, lehetősége termett azon a fán. Egy gyümölcsben a két megtapasztalás. Isten (aki teljes világosság) azt mondta a teremtett világról “minden jó” benne.
Ha ez a fa nem lett volna, az ember választhatna a jó és a még jobb, a sok fajta gyümölcs, a sok fajta jó közül. Ha lenne lelkiismeret, az nem erőszakosan, hirtelen jött volna létre egy megtévesztés hatására. Tovább tartana az emberiség kisgyermekkora, amelyben a szülők igyekeznek a rosszat teljesen kizárni és gyermekükkel csak különféle jókat közölni.
Ma is így lenne:

„Szia Józsi! Mit csináljunk délután?
Én miután, végeztem a hobbimmal a tanítással, elmegyünk a családdal a csengő-bongó gyümölcsösbe. Behangoljuk a csilingelő körtéket.
Á! Ti meg a nyuszi-muszik idomítását tervezitek? Remek!
Csatlakozunk majd.
Józsikám, mi majd külön idomítjuk a baksi nyulakat. Tudod, férfiasra, macsósra!
Na szióka csá csá!”

Jó lenne így is. Nem lenne bűn, nem lenne szenvedés, értelmetlen halál.
Ám valami hiányozna: Nem ismernénk Isten szívét sem. Pedig ez jó.
Nem tudnánk hogy Ő a szeretet és hogy miféle szeretet Ő. Pedig ez is jó.
Hogy mennyire szenvedélyes, égő, szerelmes a mi Istenünk. Meg ez is jó.
Nem tudnánk hogy képes az életét, is a Fiát is odaadni azért, akit szeret, még ha az méltatlan is.
Hogy Ő Édesapa. Ez a legjobb.
Nem ismernénk, úgy ahogy az evangélium mutatta be.
Mert honnan ismertük meg? A kereszt mutatta be nekünk.
Sokkterápia a rosszban: Édenből a halálba. Sokkterápia a legjobban is: Golgotáról az örök életbe.
Ennek a szeretetnek a megismerése, az Isten szívének, a szíve mélységének az ismerete jobb, mint bármi, amit az örök Édenben kaphattunk volna.

Igen, csakhogy ehhez a szeretethez, kegyelemhez, az evangéliumhoz, Jézus Krisztushoz az emberiség útja a bűnön, a szenvedésen keresztül vezetett el.
Mi volt tehát annak a mélyén hogy Isten megengedte, lehetővé tette, hogy az ember a rosszat válassza és elinduljon a fájdalom és a szenvedés útján?
Meggyőződésem, hogy az Ő kegyelme.
Ne azért legyen az ember az Ő örököse, mert megérdemli, hanem érdemei nélkül elveszettsége, kicsinysége ellenére. Hogy ez az ingyenes jókedv, szeretetet, kegyelem tegye nemessé, naggyá az embert.

A bűnnek, a szenvedésnek, a halálnak vége lesz egyszer az emberiség sorsában.
Annak azonban, amit a szenvedésen, a halálon keresztül megismert az emberiség, az Isten szeretetének és kegyelmének soha nem lesz vége.

Az emberi szenvedés oka az ember öröklött természetének és a világ jelenlegi rendszerének egyik meghatározó elemében rejlik. Ez pedig a bűn.
Nem morális értelemben, hanem mint egy járvány, pandémia. Fertőzötten születünk.
Nem a mi döntésünk a bűnös természet.
Ez az oka a fizikai, lelki, kapcsolati entrópiának, szétesésnek, a romlásnak is.
A szétesések, romlások pedig maguk a szenvedés.
A rendszerből (test, világ), az újjászületés nem emeli ki automatikusan a teljes hívő embert és sorsát.
Benne maradunk a testben és benne maradunk a világban.

A szenvedést pedig felhasználja a Sátán és Isten is.
A személyes gonosz a szenvedésen keresztül akar elszakítani a hittől és Istentől.
„Hogy engedhette ezt meg Isten? Ha ez megtörtént, akkor Ő vagy nem jó, vagy nem mindenható. Lehet hogy nincs is.”

Jézus a kereszten pont az Istenben való bizalmat, hitet őrizte meg, annak ellenére, hogy a földön minden ember közül Őt érte abszolút módon igazságtalanul a szenvedés, a hálátlanság, gyűlölet, elutasítás, szégyen és halál képében.
Minden más ember valamit vétkezett, hisz fertőzötten születtünk. Ő nem.
A bizalomban, hitben való kitartás miatt Ő a hit fejedelme. Emberként vitte győzelemre az Istenben való bizalmat, hitet.
Ezért az a hit, amít Tőle, a sajátjából kaptunk, győztes.
Legyőzi a világot, a halált a mi sorsunkban is.

A szenvedést, még ha az nem is Isten akarata, Ő mégis felhasználja egy jó cél elérésére.
Személyes sorsunkban, ahogyan Jézus keresztjénél is, a hittel elviselt fájdalom, szenvedés sötét hátterén fénylik fel az Isten kegyelmének, szeretetének a világossága.
Ha a nehézségben értetlenkedünk, vitázunk, perelünk is Vele mint Jób, de ragaszkodunk hozzá, akkor egy mélyebb, őszintébb, valódibb módon ismerjük meg az Ő hűségét, hatalmát és szeretetét.
Rájövünk hogy velünk, közel van a lelki, fizikai fájdalomban. Rájövünk, hogy mindent ural, ezt a “nemszeretem” állapotot is kezében tartja, ráébredünk, hogy azért engedte meg az életünkben a szenvedést, mert el tudjuk viselni ezt a fájdalmat, nehézséget is. Aztán sokkal sokkal közelebbi, intimebb, bizalmasabb szeretet-kapcsolatba kerülünk Vele, a szenvedés által.
Aztán meglátjuk a kijáratot a szenvedés végét a vigasztalás és a kárpótlás földjét is.

A szenvedés arra tanít, hogy Isten annyira jó, annyira mindenható, hogy Ő a rosszból nem csak jót, hanem a legjobbat képes kihozni.
És meg is teszi.