2. Kor 7. 1.
Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.

A fenti igéből első ránézésre úgy tűnik, hogy a megszentelődés a hívőknek olyan feladata, ami az ő felelősségük, és saját erejükből kell véghez vinniük. Az ehhez hasonló, szöveg-összefüggésből kiragadott igékből jött létre az a tanítás a karizmatikus egyházban, hogy a főleg erkölcsi tartalmú, életmódbeli szentség, tisztaság, hibátlanság elérése az üdvösség feltétele.
A hitre jutás utáni második lépcsőnek látják a gyakorlatban. Az első, hogy az örök életet megkapjuk kegyelemből, hit által, majd a megkapott örök életet, az erkölcsi megtisztulásunk (“megszentelődés”) által, nekünk kell megtartani, vagy visszaszerezni, ha elbuktunk.

Ez a látás a hívőket belelöki az önmaguk körüli terméketlen forgolódásba. Önmagukat vizsgálják, bűn- és szabály-centrikusak lesznek ahelyett, hogy az életük középpontja Krisztus volna és önmaguk és a bűnök helyett rá és az arra az igazságra (“megigazulás”) néznének, amit Ő megszerzett. Ez az öntisztítás, a módszerek útja ezért, nem a hité.
Teljesen ellehetetlenül így a tartós változás. Csapdába kerül a hívő:
Egyrészt mert hústestben vagyunk, így botlunk, vétkezünk, másrészt ugyan kegyelemből sok bűn lánca lehullik, de a jónál mindig van jobb, a tisztánál tisztább, a soknál több.
Nem fogjuk elérni a szabályok által elénk állított erkölcsi mértéket.
A vádló pedig gondoskodik arról, hogy tudassa is ezt: “Nem vagy elég jó!”
A csapda-helyzet miatt mindig jelenlevő bűntudat, szégyen, frusztráltság és félelem eredményeként már nem Isten gyermekeinek látjuk magukat, hanem egy vergődő, nyomorult, bűnbocsánatot kapott embernek, aki küzd, hogy életvitelének tisztítása által megőrizze bűnbocsánatát és elkerülje a kénköves poklot.
Feltételesen szabadlábra helyezett bűnözőnek látjuk magunkat, nem Isten gyermekének.
Bizonytalan, félelmekkel teli rabszolgasors ez a fiak szabadsága helyett. Ez durva manipuláció.
A másik csalás a képmutatás útja. ha megveregetjük saját vállunkat, mert a bűnök durvábbját elhagytuk, esetleg van Istentől képességünk szolgálatra is, és “tökéleteset” játszunk a testvérek előtt. Ez az álszentség, a farizeusság útja. Hajlamosak vagyunk erre is.
Isten igazsága azonban hogy hit/bizalom által örök életünk van. Meddig? Pont addig ameddig hiszünk az evangéliumban. Függetlenül az erkölcsi állapotunktól. Így őszinték maradhatunk.
Sem bűntudattal, sem képmutatással nem mérgezzük magunkat.
Normális, erkölcsileg nem abszolút tökéletes emberekként élünk.
Pont mint a többiek. Így jön létre híd is lélek és lélek között.

Az erkölcsösebb életvitel, tisztuló életmód célja pedig nem az örök élet biztosítása.
Először az, hogy jó tanúi, hiteles tanúi legyünk életünk során Jézus Krisztusnak.
A másik az, hogy a bűn minket rombol. Nem Isten undorodik meg tőlünk, ha vétkezünk, hanem mi távolodunk el Tőle. Nem keressük Őt. Bújkálunk, mint Ádám.
A harmadik oka a bűnökből való megtérésnek pedig az hogy valódi a Gonosz, akinek a bűn az éltető közege. Mi viszont Jézushoz tartozunk már.

Az örök élet megőrzésének nem feltétele a morálisan tökéletes életvezetés!
Az örök élet hit által a miénk!

A szentség ugyanis azt jelenti, hogy valaki/valami Isten céljára el van különítve, el van választva. Az elkülönítés, a szentség attól ered, akinek a célját szolgálja az a valaki/valami, nem az elválasztott személy, vagy tárgy teljesítménye a szentség forrása.
Esetünkben ez a teremtés előtt elvégzett dolog volt Istennél. Kiválasztott magának.
Akarta és akarja, hogy Vele legyünk örökké. Ez a pozíciónk ma is.
Ez sarkall arra, hogy az életmódunk is Krisztushoz méltó legyen.
De nem az elvárás és a félelem, hanem a kegyelemből kapott ajándék és a bizalom, Jézussal való együttélés késztet a tisztább életmódra. Nem a rabszolgatartók korbácsa, hanem a szabadság.
Csak így működik. Hit, kegyelem, szeretet által.
Ahogy együtt élek Istennel egyre inkább nem azt akarom, amit a testem akar, sem amit a világ elém tár, hanem azt amit a Mennyei Apám is akar. Ha pedig ugyanazt akarom amit Ő és azt teszem amit akrok akkor szabad vagyok. Királyként. Azt csinálom amit akarok. Hogy ugyanazt akarom amit Isten ez egy dolog, nem az én érdemem. Ilyet csak a szeretet, a kegyelem tud megtenni. Félelem ezt soha-soha nem képes létrehozni.

Ha Isten számára való elválasztottságunk, szentségünk megmutatkozik egymás iránti szeretetünkben, emberek iránti irgalmasságunkban, ez hitelesíti is az üzenetünket.

Mit ér az a fajta „szentség” ami elhagyta a szexuális bűnöket, de irgalmatlan, leuraló, türelmetlen, hatalom- és pénzsóvár az emberek iránt és reménytelenül egoista?

Azt gondolom, hogy a nyugati kultúra ateizmusa, Bibliával szembeni lázadása mögött nem Isten gyűlölete áll. Még csak nem is az Antikrisztus szelleme vicsorog az evangélium elutasítása mögött. A következménye lett ez annak a sok visszaélésnek, arroganciának, képmutatásnak, álszentségnek, hazudozásnak, amit az egyház Európában századokon át bemutatott és bemutat gyakran ma is a világnak.
Nem Jézust utálták itt meg emberek, hanem azt a torzképet, amit az övéi, vagy akik Hozzá tartozónak mondták magukat, közvetítettek Jézusról.
Az evangéliumra, Jézusra szomjasak az emberek.
Az egyházról, a kereszténységről szerzett valós tapasztalatok, és az ezekből kinövő előítélet állt oda sok emberi szív és Jézus közé.

Az evangélium azonban örök és erős. Át fogja törni az előítéleteket.
Mert öröktől Jézus Krisztust keresi minden emberi szív.