Titok.

„Valami rejtett hang, sejtelmes titok van ebben a könyvben.”
Ezt gondolta a férfi.
„Mohaszőnyeg alatt lapuló aranygyűrű, vagy belül megmohosodott aranyedény.”
Szinte falta az írást.
Egyedül van. Kényelmes karosszékben. Minden rendben.
Ül ebben a retró, falikárpitos, barnás-sárga szobában.
Két fal a mennyezetig rakva könyvekkel. Vitrin is áll a szobában az egyik falnál.
Széke mellett asztalka. Kávé, finom pohárka likőrrel, hamutartó.
Csend. A vastag párnázott ajtón csak erélyes kopogás szűrődhet át.
Megdolgozott nyugalmáért, ami kívülről körülveszi.
Még ma is intézkedett, elvégezte amit kellett.

Most csak a könyv…. a történet.
Belül azonban izgalom. Bár találná meg a történet főhőse a szépséges nő élete értelmét!
Mert a szépséges nő nem tudja, miért is él? Keresi, de nem tudja.
Egyetem, PhD, elismertség, karrier. Nem ezért.
Pénz, luxus, csillogás, utazás. Itt sem találja.
A szépséges nő nem leli élete értelmét.
Férfiak, szerelmek, anyaság, megvoltak, megvannak, jó a házassága is.
De nem. Még mindig az az üresség… valahol mélyen…
Évek múltak, égnek, hamvadnak, mint a cigarettahamu és darabokban, némán hullanak le.
A könyvet tartó férfi nagyon drukkol neki.
Tovább olvassa, biztos sikerül neki. A szépséges nőnek. Sikerül végre élnie.
Igazán élnie.

Most 150. oldal körül, rejtélyes hívást fogad a szépséges nő.
Most elindul. Hosszan autózik és közben reménykedik. A fordulatban.
Talán most megtalálja.
Egy vidéki udvarház kocsifelhajtóján áll meg. Senki sem fogadja, senki nem lép ki a házból.
Zörget a szépséges nő. De senki. A bejárati ajtó nyitva.
Most belép. Most érzi, hogy fel kell mennie az emeletre.
Épp egy párnázott ajtó előtt áll. Kopog. Senki nem reagál.
Izgatottan olvassa tovább.
A szépséges nő benyit az ajtón. Barnás-sárga falú szoba, két fala mennyezetig tele könyvekkel.
Valaki háttal ül egy karosszékben. Olvas.

Ahogy ideér a történetben, felemeli tekintetét a könyvből.
Lépteket hall a háta mögül. Feláll, megfordul.
A szépséges nő ott áll előtte. Pont olyan szépséges, mint amilyennek a könyv leírja.
Arcán félénk, de reménykedő mosoly.

A férfi hirtelen rádöbben, mi is történt.
Ettől úgy meglepődik, hogy meglendíti karját, mire a könyv kirepül a kezéből.
A falnak csapódva becsúszik a vitrin háta mögé.
Most újra ránéz a szépséges nőre.
Az visszanéz. Összenéznek. Nem szólnak. Együtt lépnek oda vitrinhez, odébb tolják.
Csörömpölnek benne a csészék és a finom likőröspoharak, üvegek.
A vitrin háta mögött a falon egy ajtót látnak.
Pont a kilincsén akadt fenn a könyv.

Vajon mióta van ott az az ajtó?

Benyitnak.
Az ajtó mögött kék tavat látnak. Nagy rétek a kék tó körül.
És fű, és napfény, és felhők a mennyezeten, akarom mondani az égen.
A tó partján a fűben egy bácsi ül. Csendben ül és bölcs meg jó.
Mosolyában, belefolyva csöndbe, ott gyűrűzik békésen és szelíden a rettenetes történelem.
Mindent tud. Mosolyában ott az olvasó, ott a szépséges nő,
a remények, a vágyak és a feltámadásra várakozó álmok.
A bácsi ül és horgászik. Most a belépőkre néz és maga mellé mutat.
Nem beszél. Értik amit mond. Odamennek, mellé ülnek.
Hárman együtt ülnek a fűben. Nézik a vizet.
Együtt.
Ez így van jól. És ez a minden.