A kisfiú és a szúnyog

Elkezdődött az üldözés. A szúnyog tett egy-két kört a lámpa körül, majd az egyik felső sarok felé iszkolt. A kisfiú megfogta a széket és a sarokhoz húzta. Felállt rá. Várt.

A szúnyog, mint egy helikopter, helyben lebegett. Félméternyire mögötte egy pókháló feszült a sarokban.

A kisfiú tüzelt. A rovar egy utolsó iramodással és zizzenéssel a hálóba bukott. Ott rángatódzott aztán. A kisfiú megörült. Érdekesen alakultak a dolgok…

Állt és figyelt. Várta a pók támadását. De a pók nem mozdult, pedig a hálója jócskán rángott.

A kis vadász percekig várt. Aztán elfogyott a türelme. Egy fakanál segítségével megpiszkálta a lusta pókot, mire az lepottyant a földre. Döglött volt már. A rovarirtó előbb ölte meg, mint a „célállatot”. A kisfiú elgondolkodva feküdt vissza az ágyába. Valamit tanult. Másnap reggel első útja a pókhálóhoz vezetett. A szúnyog nem volt sehol. A szobából édesapja hangja hallatszott:

– Kisfiam, nézd csak, mekkora ronda szúnyogot csaptam agyon! Egész hajnalban itt döngött az ágyunk körül. Alig tudtunk aludni a mamával. De most vége. Lecsaptam

2005. 12.