A Patkányvár kapitánya

A központi pályaudvar mellett, egy szobor talapzata körül száz-százötven rosszul öltözött ember várakozott. Voltak, akik dideregve csapdosták össze kezeiket, mások természetellenes jókedvvel hangoskodtak. Őket belülről fűtötte az ócska kannás bor. A forró rántott levest és a péksüteményt várták, amely évek óta a hét ugyanazon napján, ugyanazon órában meg is érkezett. A tömegben ott álldogált az öreg János is. Széles, csontos, szomorú arca, szürke szemei egykedvűen meredtek a fagyos januári délutánba. Korához képest meglepően széles, izmos termetén begombolhatatlanul feszült a molyrágta pufajka-kabát. Sapka nem volt rajta, de láthatóan cseppet sem fázott. A sorban mögötte álló, felhevülve a pancsolt szesztől barátságosan a hátára csapott:

– Jó erőben vagy, öreg! Mint egy díjbirkózó! – kezdte volna az ismerkedést, de a megforduló ember arcától meghűlt benne az alkoholtól fűtött vér. János villámló szemekkel, hidegen, kegyetlenül döfte belé a szavakat:

– Hozzám ne érj! Te féreg!

A rovarvilágba taszított hajléktalan kínjában-zavarában idétlenül felröhögött, majd jót húzott kis műanyag kannájából. Míg tartott ez a kis közjáték, megérkezett az étel. A jótékonysági szervezet megszokott aktivistái mellett most két ismeretlenebb személy is megjelent. Az egyesület elnöke és egy újságíró.

Az Elnök, nagydarab, szakállas, vidám férfi úgy üdvözöl némely sorban állót, mint régi, jó ismerősét. Az újságíró csak áll és néz… Először jár itt. Nézi a 21. századi Európa e döbbenetes kórtünetét.

A várakozók és a már étkezők között gyerekek is vannak… aztán fiatal fiúk, lányok, akiket tizennyolc évesen kiraktak az intézetekből. Arcukon még látszik valami a tinédzserkor hamvasságából, de vonásaikat már elkezdte összekuszálni, eltorzítani a kegyetlen, kényszerű züllöttség… Öregemberek, legtöbbje sorsába beletörődve, panasztalanul didereg, hálásan szorítva magához a tányérnyi, forró levest. Marika néni, aki már a negyedik, és valószínűleg utolsó telét tölti pár kartondobozból és rongyokból, nylonzsákokból összepofozott fészkében, egy betonfal tövében. Aztán a „Mikulás” bácsi, akinek kitaposott alföldi papucsából kilátszik mezítelen, liluló, dagadt bokája, és olyan szagot áraszt, hogy a jólelkű ételosztó legszívesebben odadobná neki a tányért jó messziről… Jenő, az ötvenes építészmérnök, aki szégyenét egy budai erdőbe vitte elrejteni, és szinte csak ezért a levesért jön be a városba… Az Újságíró csak áll, és arra gondol, hogy amit lát, az indokolhatatlan. Nem elég érv, hogy „elitta”, hogy „elkótyavetyélte”, a jólöltözött lelkiismeretet sem nyugtatja meg, hogy „csak az történik velük, amire rászolgáltak”.

Az Újságíró úgy érzi, a rongyos tömeg mögött valami iszonytató, transzcendens titok lappang… valami, ami a meleg otthonok lakóit is fenyegeti… Könnyeivel küszködik. Negyed óra is eltelik, mire kommunikációra képes állapotba fegyelmezi a lelkét. Kutatóan vizsgálja az arcokat. Diktafonja készenlétben lapul a zsebében. Meglátja az öreg János arcát, szemeit.
„Ez sors!” – villan az eszébe, és elindul a levesét kanalazó tagbaszakadt, idős férfi felé. A szürke szemek szinte vonják magukhoz. Megtört, bánatos fényük szívszaggató sztorit sejtet… Hamar beszédbe elegyednek. Kérdeznie se kell. János csak beszél, beszél, mesél, mesél, ajkáról ömlik a szó, hiszen végre hallgatják, végre kíváncsiak rá, végre szánalmat éreznek iránta… Mindennél, az ételnél is jobban áhítozza az elfogadást, az emberek figyelmét, részvétét, és persze ami ezzel jár; segítségüket, adományaikat, alamizsnájukat is… Hangja is robosztus, monoton dörmögését szinte issza az Újságíró, nyeli a diktafon. Az Elnök közben csatlakozna hozzájuk, már csak pár méternyire van, de minduntalan megállítják, így csak foszlányok jutnak el hozzá. János monológjából:

„Horthy pilótája voltam… Orosz hadifogság… Három év… Tanítottam a Néphadseregben is… Börtön… az ÁVH vitt el… Nincs nyugdíjam…

Végre az Elnök is ott áll. János hálásan emeli rá a szemét. Még egy hallgató. Elmondja, hogy kilencvenöt éves apjával egy pesthidegkúti villa udvarán egy fából készült sufniban lakik. A villa tulajdonosa befogadta őket. A környékbelieknek végez munkákat, a villa szőlőskertjét kell a „lakbér” fejében újra karóznia, lugast készítenie, csak az a sok szemét, ami az udvaron van… valamiért nem viszik el a szemetet… már tizenöt éve.

Az Elnök és az Újságíró elhűlten néznek egymásra. Egy hetven éves ember a százhoz közeledő apjával. Sufniban. Kemény munkában… Elkérik a címet. Két nap múlva kimennek. Persze, persze visznek élelmet, ruhát is.

Az Elnök felveszi az autójába az Újságírót és nemsokára ott áll a nagy villaépület előtt. Kora délelőtt van. Az egykor piros vakolatú épület nagyon-nagyon elhanyagolt, de még így is impozáns. Utcai frontjából hat irdatlan és irdatlanul piszkos ablak néz az érkezőkre, eltakarva előlük a teljes kertet. Növekvő zavarral toporognak a rozsdás kertkapu előtt, az Elnök erős hangján időnként bekiált:

– János bácsi!

Nemsokára jön is az öreg, de nem a ház, hanem az utca felől. A pufajka helyett elnyűtt bőrkabátot visel, kezében hatalmas, nyers csontokkal teli reklámszatyor. Már messziről integet és beszélni kezd:

– Hát eljöttek, a Jóisten áldja meg magukat… Bizony így, csak így élek én… na, jöjjenek befele. A kertkaput lánc és lakat tartja zárva. A tenyeres-talpas idős férfi nyitja a lakatot és mutatja az utat.

A nagy épület mellett egy keskeny kis út vezet a kertbe. Az Elnök és az Újságíró megpillantja a kertet. Elképedve torpannak meg. A villa takarásában monumentális szeméthalom emelkedik, elfoglalva a kert felét. Az embermagasságnál is nagyobb domb szilárdan áll, az időjárás viszontagságaitól betonkeménységűvé edződve. Közepe táján, mint egy kis kanyon, fél méter széles vágat vezet keresztül Jánosék lakóhelyéhez, a sufnihoz. Ami igazán horrorisztikussá teszi az egészet, az a rengeteg patkánylyuk. A keskeny úton is hever néhány dög, de hallani lehet az élők neszezését a domb tetején, illetve a belsejében. Az Újságíró azzal az arckifejezéssel néz barátjára, mint az ételosztásnál. El se hiszi, amit lát. Mentükben velőscsont-darabokon botladoznak. A sufniba nem lehet bemenni. A tulajdonos – magyarázza János – nem engedi meg. Így a méteres eresz alatt hever egy dobozokból, kabátokból készült vacok. Földbe vert vastag karóhoz láncolva nagy rottweiler vicsorog az érkezőkre.

– Kuss, Fritz! – dörren rá János. A kushadó kutya elé dob néhány nyers velős csontot, a többit egy kétes tisztaságú fazékba rázza a szatyorból:

– Jó lesz ez. Megfőzöm. Fritz meg én szeretjük nagyon… – teszi hozzá.

Az Újságíró az apját kérdezi.

– Rosszul lett tegnap. Hiába a hideg. Siófokra vitték el. Egy kórházba. – A kérdő tekintetekre hozzáfűzi:

– Ott van egy főorvos. Nyaranta az ő villájának a parkját gondozom.

Az Elnök feje vörös a felháborodástól. Itt élni… Ez egy járványgóc… „Hogy bírja, János bácsi?”

– Hát ez a feladatom. Apránként elégetni az egész hóbelevancot… meg a sző­lőket karózni, rendbe tenni – mutat a kert végében szégyenkező tucatnyi tőkére.

Az Elnök és az Újságíró mély részvétre indul. Átadják a hozott csomagot. Konzervek, kávé, gyümölcs, orvosságnak egy fél liter szilva. János bácsi nem iszákos. Ez látszik rajta.

Elköszönnek. Mindent megtesznek a két öregemberért – ígérik és úgy is gondolják. Hazafelé megállnak egy presszónál és még órákig beszélgetnek, szerveznek, egyeztetnek, telefonálnak, intézkedtek. Az Újságíró cikksorozatra készül. Megrázó lesz. A tévét is mozgósítja. Az Elnök első fázisban megszervezi a szeméthegy elszállítását és a fertőtlenítést, aztán tárgyalni fog és intézkedik, hogy a két öregnek keressenek egy nyugodt, normális helyet, ahol emberhez méltóan élhetik le hátralévő életüket. De János ragaszkodik a sufnihoz. Akkor beszél a tulajjal, és a szemét elszállítása fejében kieszközli, hogy a kaliba helyén kis kőházat építhessenek az öregeknek. Már hívja is az egyesület kőműves tagját. Persze, persze hogy vállalja…

Hétvégén az ételosztásnál János bácsi protekciós adagot kap. Az Elnök és az Újságíró ismét megjelenik. Hosszan egyeztetnek a pufajkájában valóságos óriásnak látszó pártfogoltjukkal. János búcsúzóul pénzt kér… Leutazni, meglátogatni az édesapját… Csak pár ezer forintot. Nem lehet megtagadni. A hét közepén az Elnök és az Újságíró újra felkeresik a lepusztult villát. A tulajdonossal akarnak beszélni. Már messziről látják, hogy a ház előtt a járdán hatalmas Kamaz áll. Tíz munkás talicskázza a kertből a szemetet. Néha-néha egy-egy patkány visítása hallatszik, amint a közhasznú dolgozó jókorát vág rá a lapát fonákjával. Az Újságíró elismerően néz az Elnökre:

– Máris elintézted. Nagy vagy, barátom!

Az Elnök zavartan tárja szét karját. A dolog teljesen független tőle. Az Újságíró is zavartan mondta pár perccel azelőtt, hogy amikor Siófokot hívva telefonon érdeklődött János aggastyán édesapja felől értetlenkedés volt a válasz. Na de most mindem tisztázódik!

A munkát egy önkormányzati hivatalnok felügyeli. Nem, semmit nem tud a kertben élő hajléktalan apáról és fiúról. A villa tulajdonosáról ellenben annál többet. Hírhedt ÁVH-s volt.

„Drabális, szadista állat” – mondja a hivatalnok. Féltek, rettegtek tőle a környéken. Még most is félelmetes, pedig jól megöregedett. Később elvégzett valami iskolát. Boncmester lett. Belügyes dolgozó volt az „átkosban”. Bebörtönzött rabok elhalálozása esetén állapította meg a halál okát. „Képzelhetik mibe is haltak bele ott annyian.” De persze a boncolási jegyzőkönyvek biztos mind természetes halálokokról szólnak… ezért is kapta ezt a villát. Még így is százmilliós érték. Felesége is volt. Néha úgy ordítozott vele a boncmester, hogy zengett az utca. Aztán egyszer csak eltűnt az asszony. A szomszédok be is jelentették a rendőrségen. A nyolcvanas években, igen. Nem lett ügy belőle. Azóta egyedül él. Nem fizet semmilyen díjat. Először a szemétszállításét tagadta meg. Össze is gyűlt a mocsok szépen. Az ÁNTSZ kötelezte is a szemét elszállítására. Kész járványveszély. Patkányvár. A ház is tele van szeméttel. Lehet, hogy flúgos az öreg. Na de majd behajtják rajta. Biztos, hogy nem normális. Múltkor bejött az Önkormányzatba és meg akarta verni az adminisztrátorokat. Most is kell a védelem – bökött a szemével az utca túlsó oldalán egy Opelben ülő két fekete ruhás biztonsági őr felé. Hát ennyi… „Nem, János bácsiról ő semmit nem tud. El sem tudja képzelni, hogy az ÁVO-s bárkivel is jót tett volna, még érdekből sem… De délután bent lesz a hivatalban. Ott van, aki többet tud róla. Hívják fel délben.” Az Elnök és az Újságíró szótlanul ülnek egymás mellett az autóban. A rejtélyes tulajdonoson töprengenek.

Az Elnök szívében fájdalmas gyanú ébred: „Nem – mondja az Újságíró –, ember nem élhet ekkora léthazugságban… ahhoz legalábbis skizofrénnek kellene lennie. Az Elnök vele tart a szerkesztőségbe. A János bácsiról szóló cikksorozat első része már a nyomdára vár… Délután az Újságíró tárcsázza az Önkormányzatot. Az Elnök ragaszkodik hozzá, hogy e-mailben elküldjék a hivatalnoknak a János bácsiról készült fényképet. Amint az Újságíró leüti az „ENTER”-t, ő felveszi a szobában levő másik telefont. Ugyanaz a vonal. Tisztán hallja a hivatalnok hangját.

– Megjött az e-mail. Nézem, igen, ez ő. Kétségtelen. Ketten egyszerre szólnak a kagylóba.

– Ki, ki azaz Ő?

– Ki, hát a boncmester. Az ÁVH-s. A Patkányvár kapitánya.

A vonal másik végén hosszú, döbbent csönd. Az önkormányzati dolgozó ingerülten hallózik, majd ennyit mond:

– Átvágta magukat, mi? Ilyen, azaz ÁVÓS. A lelke, akár a patkányvár – azzal bontotta a vonalat.

Az Elnök és az Újságíró szinte rémülten mered egymásra. Fáj, nagyon fáj belül a magtaposott jó szándék, meg szégyenlik is naivitásukat. Az Elnök a kezét nyújtja:

– Hát ez van – mondja, és becsukja maga mögött az iroda ajtaját.

„A lelke, akár egy patkányvár” – zörömböl elméjében a kegyetlenül pontos mondat. Kifosztottnak, megalázottnak érzi magát. Ahhoz sincs ereje, kedve, hogy azonnal felhívja az Egyesület ügyvezetőjét és lefújja a „János bácsi-projektet”. Majd holnap. Embernyomorító fáradtság tör rá. Csak pihenésre vágyik. Aludni… aludni… Otthonában már félálomban van, amikor egy kérdés fogalmazódik meg benne: „Lehet, hogy megszerette az öreget… egy nem létező sorsú, nem létező jellemű embert?” – a választ nem tudja megfogalmazni, mert a következő pillanatban el is alszik.

Az Újságíróval hosszú évekig nem keresik egymást.

Az öreg János, az öreg boncmester egy, a házától nem messzi bokorból végignézte az önkormányzati dolgozó és a két „jó ember” – ahogy magában az Elnököt és az Újságírót nevezte – közti beszélgetést. Megérezte, hogy többé soha senki nem fogja őt meghallgatni, soha nem lesz már tekintet, amely szánalommal, részvéttel nézne rá. A két „jó ember” előtt a felesége szemében látott irgalmat. Akkor nem bírta elviselni. Ordított, ütött… Nem, évek óta nem mert a házban aludni. Az asszony ott van… érezte, szólongatja őt, vádlón, korholva és választ se várva. Rettegett a házban. A sufniban a három kutya csontváza… el se temette őket, csak bedobta a dögüket. Öt év alatt három kutya. Egy okos német juhász, két rottweiler. Pedig jó társak voltak, csak felbosszantották őt. Agyonütötte őket. Egy csapás volt csak a kisbaltával. A sufniba nem mehet be. Most már az eresz alá sem. Mintha ott a két „jó ember” feküdne némán, hidegen… Káromkodott egyet. Mi legyen?

Elindult le a völgybe. Lassan elmaradtak mellette a házak, villanyoszlopok. Ment tovább az erdei ösvényen. A jéggé fagyott hó ropogott lábai alatt. Pufajkája zsebéből egy főtt velős csontot vett elő. Menet közben enni kezdte. Erős fogával tépte a húscafatokat, morzsolta a fehér porcogót. Hogy szerette a velős csontot! Talán jobban is, mint a Fritz kutya. Már reggel elengedte a kutyát. Maga sem tudta, miért. Haladt erőteljesen, katonásan. Hetven körüli erős teste, mint egy gép vitte előre. Besötétedett. Lehelete úgy tört elő fehér bodorban a szájából, mint a gőzmozdony kéményéből a füst. Ment. Csak előre. Amikor az út is elfogyott a lába alól már éjfél körülre járhatott. Förtelmes fáradtság tört rá. Mindig is förtelmesnek tartotta a fáradtságot, a gyengeséget. Leült egy fa alá. Eldőlt. Már aludt is. A keményre fagyott vastag hó nem roppant be súlya alatt. Pirkadatkor a mozdulatlan férfitestet egy patkány szaglászta menekülésre készen. Végül nem kellett menekülnie. Hogy honnan került oda? Talán János bácsi hozta magával. A Patkányvár kapitánya.