Az ajtó

Az ajtó kinyílt, azután becsukódott. Valaki kijött és elment.

– Most már én megyek be?! – az ajtófélfának támaszkodó, csupa-ránc arcú öregasszony mondata inkább kérdés, kérés, javaslat volt, nem kijelentés. Vonásait türelmetlenség és mohóság dúlta szét, sokkalta inkább, mint az évtizedek.

– Most mi megyünk be! – a zömök, negyvenes férfi ellentmondást nem tűrően szögezte ezt le, és mintha csak ettől függne, az ajtó nyílt, a férfi pedig maga elé tessékelve tinédzser lányát, belépett. A zár cinikusan kattant mögöttük.

Az anyó kétségbeesve nézett végig a várakozókon. Olyan jó lett volna az őt megelőző férfi iránti gyűlöletét szavakba önteni! Egy társ, akivel együtt szidalmazhatná, átkozhatná! De a várakozók hidegen néztek rá vagy inkább az ajtóra. Nem mert szólni. Sosem mert tenni semmit, amit a többiek nem helyeseltek. De mindent képes volt megtenni, amit a többség igen. Bármit. Aggályok, töprengés nélkül.

Sokan ültek a fehér padokon. Egyesek járkáltak, beszélgettek. Volt, aki olvasott, ám ha nyílt az ajtó minden tekintet arra szegeződött. A kezek sorszámokat szorongattak, de a tényleges sorrendnek nem sok köze volt az érkezés rendjéhez. Azt, hogy ki léphet be, ott bent, az ajtó mögött döntötték el.

Előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Addig a várakozás. De miért nem előbb? Valahogy mindenki ezen a kérdésen rágódott és próbált érveket, ötleteket kicsiholni, hogy meggyőzhesse előbb önmagát, majd a várakozók közül néhányat. Akit egy-két ember támogatott, annak már nyert ügye volt.

„Miért nem engednek előre egy ilyen beteg öregembert?” – sajnálkozott önmagán a vénasszony, és szenvedő arccal, sántikálást mímelve tett pár lépést, aztán nagy sóhajjal megkapaszkodott az egyik pad támlájában. Lábait szándékosan remegtette. A padon ülők összébb húzódtak, még egy helyet szorítva, de az öreganyó állva maradt. Senki nem szólt. Hideg tekintetek. Csalódottan araszolt vissza a bejárati ajtó mellé.

„Már egy órája várok…” – méltatlankodott magában egy melegítős öregúr. Haverjai talán már a harmadik kört is lehajtották. Nélküle folyik az ultiparti. Homályosan emlékezett ugyan, hogy még legalább tízen ülnek a padokon, akik az ő érkezésekor is itt várakoztak már, de akkor is! Ahogy az aranysárga szürkebarátba berobban a szódavíz sugara… a pára az üvegpoharak oldalán, az öreg Feri malac viccei, Józsi rekedt ordibálása: „ÓÓsszszamár!”

– Bekapcsolva hagytam a gázt a leves alatt – kiáltott fel arcátlanul, majd felpattant. Gúnyos hang szólalt meg jobbról:

– Mi meg a kád csapját hagytuk nyitva. Mind. – Néhányan felröhögtek. Az öregúr szikrázó szemekkel kereste a szemtelent, aztán visszaült. Szinte perzselt belőle a feszültség.

Egy fiatalasszony a mellette várakozó, távoli ismerősének kezdte mondani, de jó hangosan, hadd hallják.

– Nincs kire bízzam őket. Most is otthon vannak. A nagyobbik vigyáz a kicsire. Csak nehogy baj történjen. Már kivagyok az idegtől… Szerinted kérjem meg a többieket, hogy engedjenek előre? Úgy restellem… – szemei villámgyorsan végigpásztáztak az arcokon. Reménytelenül felsóhajtott.

Mennyire vágyott elmenni! Úgy beszélték meg barátnőjével, hogy ha itt végzett, rácsörög, és együtt elmennek a plázába… olyan jó ott lenni… nézelődni… zene… bőség. Ráadásul reggel felvette a családit. Vásárolni is tudna ezt-azt. A gyerekekért csak délután megy majd az oviba. De lőttek az egésznek. Itt kell ülnie és várnia. Könnyek szöktek a szemébe.

Ekkor kattant az ajtó. A zömök férfi távozott a lányával. Mielőtt becsukódott volna, egy nevet kiáltottak belülről. A jól öltözött hölgy elégedett, sőt gúnyos mosollyal állt fel és indult az ajtó felé. Tűhegyes pillantások fúródtak belé mindenfelől. Öt perce érkezett. Amint eltűnt, a melegítős öregúr nem bírta tovább. Felállt és egy agitátor stílusában hőbörögni kezdett.

– A rohadt anyjukat! Itt rohadunk, ezek meg telefonon lebeszélik. Szarnak ezek ránk. Kutyába se vesznek…

Néhányan helyeslően bólogattak, de senki nem szólt, senki nem állt a semmiből támadt néptribun mellé. Sőt az ismerős gúnyos hang újra megszólalt.

– Jaj, ám, bátyám! Ez egy ilyen világ. Ha haver vagy, „hawai” minden. Ha nem, mehetsz a búsba.

De azért egyszer majd sorra kerülünk mi is. Egyszer mindenki sorra kerül. Ha máskor nem, a világ végén.

Fény derült a beszóló kilétére. Süni frizurás srác volt, „deszkás” viseletben. A falat támasztotta. Nadrágja ülepe a térde tájékáig lelazult. Lehetett úgy tizenhat. Szavait itt-ott felhangzó nevetéscsíra, csukott szájú, helyeslő hümmögés kísérte.

Nagydarab, farmerdzsekis férfi szólalt meg.

– Ez mindennek a teteje! Ha bejutok, helyrerakom én ezeket… hogy nem sül le a bőr a pofájukról… helyrerakom ezeket, helyre én…

Néhány öreg hölgy nézett csak rajongással a „hősre”. A többség tudta, hogy ha becsukódik az ajtó a farmeres mögött, átmegy majd nyusziba. Senki sem ellensége önmagának. A deszkás srác pimaszul vigyorgott, de nem szólt. Ő se volt önmaga ellensége.

Lassan mindenki elcsendesedett. Rezignált, opportunista csend ült a várakozókra. Az ajtó néha kinyílt, aztán becsukódott. Néha egy nevet kiáltottak belülről, mire az ember szolgálatkészen, szinte diadalittas arccal iszkolt az ajtó felé.

Mikor valaki kijött, többnyire nem nézett a várakozókra. Ábrázatát töprengő ellágyulás vonta misztikus ködbe. Valami fontosat tudott meg az ajtó mögött. Lehet, hogy többé soha nem élhet már ugyanúgy.

A várakozók számára, ahogy telt, el is múlt az idő. Nem számított többé. Elenyésztek az ötletek, elcsitult a méltatlankodás, eliszamosodtak az indulatok Az se számított többé, hogy mi van az ajtó mögött. Ami fontos volt, az az ajtó. És a várakozás.

Akadt, aki nem bírta. A melegítős öregúr például felállt és csapot-papot odahagyva elviharzott. Az öregasszony bejutott, de amikor kilépett, apró, madárszemeiből ugyanaz a mohóság és türelmetlenség sugárzott. Azt mondta, holnap is eljön, hogy kivárja a sorát. A deszkás srác betűrt ingben, derekára igazított nadrággal jött ki. Valamin nagyon gondolkozott. Az anyuka sírt:

– Várjanak türelemmel. – szólt az ücsörgőkhöz. Megéri. Egyáltalában nem szégyellte a könnyeit.

Az ajtó pedig kinyílt és újra becsukódott. Kinyílt és becsukódott. Az ajtó. Az a félelmetes, de ígérettel teli, az a titokzatos, de unalomig ismerős. Az ajtó…