Fénnyé nyíló szavak.

A  szó lassan fénnyé nyílik.
                          Hívsz, és én követlek. Látlak. 
                          Belül ágat hajt a bánat,
                          kihűlnek a régi társak.

Ragyog a szó. Tisztán látlak.
                         Láng szakadt rám, ég az élet!
                         Tűzben ússzak, erre kérlek.
                         Legyintenek: „Bolond!” S néznek.

Nézel. Szemed is vigasztal,
                         Mert voltak, de már nincsenek.
                         Út porában túrnak kincseket,
                         centet, bizsut, mint részegek.

A port lesik hajlott háttal.
                        S ha egy nagyobb kőre lelnek,
                        Ordítoznak, mint a gyermek:
                        „Felállok rá, óriás leszek!”

Miért is kell látni?
                              Ha egy jó nagy kőre lelnek,
                              Büszkélkednek, mint a gyermek:
                              „Felmászok rá, óriás leszek!
                              Figyúzzatok mind, emberek!”

                             Fantasyt vetít, ránt elő,
                             a simlis érzékelhető.
                             Bűvészkedik: „Kedves vevő,
                             legyél lúzer, én meg menő!”

                             Itt belül nyafog és kiált,
                             Nem hallja a nyolc milliárd.
                             Jégből ágat hajt a bánat,
                             Elfagytak a régi társak.

                            Mert voltak, de már nincsenek.
                            Út porában túrnak kincseket,
                            centet, bizsut, mint részegek.
                            Nem. Nem lehetek veletek. 

 

A Szót akarom. Ami hall,
ha velem beszél, lát és ért.
Az utcán fütyül, szembejön,
rokonom. Szeme csillan,
felnevet, kacsint, rám köszön.
S hogy hazaérjünk ebédre,
ugrunk a Göncöl-szekérre.

Igen, nagyon éhes vagyok.
Már csak valódit akarok.
Tanítson a friss fű maga,
milyen a zöld! A lilára, meg
az illat-ágyús orgona!
Minden, hogy ki. Aztán milyen?
Így nem kétli már senki sem.

Nálad lakom. A képzelet
felhő-mezőn kerít kertet,
bolygók között séta-ösvényt.
Kisdiákot fáradt órán,
égbe ránt fel boldog örvény.
Veled szállok, veled játszom
szelídült csillag-pályákon.

Még itt vagyok. Fáradt földön.
Fakó fűben fodrozódó,
hullámzó, szép réteken.
Ahol erdőkben halászom,
gombát szedek kék tengeren,
hol, ha megyek, jövök szemben,
látva véget, végtelenben.

Megdöf a fény, de jólesik.
Vers bátyám vállon vereget,
beszél, tanít, míg ballagunk
óceánok hegyein át,
s hanyatt dőlve átbámulunk.
Ott a szép, szép mindenkinek,
s a jó se rossz már senkinek.

Folyók szivárványba futnak,
körbekötik a jó csöndet,
békességbe, függőágyba
libbent szavad. Látom arcod.
Kősziklád már puha párna,
erősödni elsüppedek,
s ringat, mint anyja gyermeket. 

Magaddal zártál magányba.
Üveggyöngy, mi soknak gyémánt,
s nem nézhetlek, ha meghajlok.
Levélke hull, milyen árva!
Nem tudok mást, nézem arcod.
Míg a vég kezdetté válik,
torkolat forrást csirázik.

Esik fölöttem. Egy cseppben,
tengermélyi szépségekkel
szakad rám egy titkos óceán:
Halak, cápa-félelemmel.
Mélyben nézem: Van palotám
itt is tőled. Körben rémek,
kéne félnem, mégsem félek.

Ha elhagynának mindenek,
s lehullnak a szív-madarak
világvégi kutyaólak
néma didergéseiben,
ha ránk törnek élőholtak,
csak a tarkómat vakarom.
Nálad, Jézus, nálad lakom.