Lenn a tónál.

A tóparton egy bácsi ül
évek óta egyedül.
nem horgászik, nem beszél,
A vizet nézi, üldögél.

A tó tükre meg visszanéz
olyan nyugodt az egész.
Szem a tóban víz a szemben,
nézik egymást szemtől szemben.

Ősz haja van, kora nincsen
jobban látszik lent a vízben
görcsös botja, hajlott háta,
mosolyában a pipája.

Ül a tegnap holnapjában,
az idő füstöl pipájában.
Odaült az első napon,
utolsóig ül ott bizony.

Minden ember mellé ülne
Ő mindenkit jól megtűrne,
Bölcs szavakkal simítaná,
Vízben arcát megmutatná.

Mégsem ült még mellé senki,
bácsi nem tud így elmenni.
Mindent ismer mindent megért,
tóba bámul éppen ezért.

Egy kisgyermek arra játszik,
hurkás lábán hogy kacsázik!
Hopp, megcsúszik, vízbe csobban,
el is tűnik azon nyomban.

Az ősz hajú erre feláll
komótosan vízbe sétál.
Jönnek is már kézen fogva,
bal kezében ott a botja,

Visszaül a helyére,
a gyermek meg a térdére.
Pipába szól jól és szépen;
“Most lettem a tükörképem!”

2019. 12.