Hitéleti írások,  Szépirodalmi írások

Most, akkor „szeretlek”, vagy „dömdödöm”?



A vigasztalás helyén, Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdejében él Dömdödöm.
Azért lett „Dömdödöm”, mert elindult valamikor, hogy elmondja valakinek, akit szeret, hogy szereti.
Útközben azonban látott egy embert, aki ütött egy gyereket, miközben azt mondta:
„Én szeretlek, de…”
Aztán látott másokat is akik mondták: „Én szeretlek, de…” szóval egész mást csináltak.
Nem bírta felfogni mit keres ott az a „DE”.
És mikor odaért a barátjához, akit szeretett, és ki akarta mondani, hogy „szeretlek”, csak annyit tudott mondani: „Dömdödöm.”
Így lett belőle Dömdödöm. És mivel szomorú lett, elvitte őt Mikkamakka a Négyszögletű Kerek Erdőbe, hogy megvigasztalják.


A „szeretlek” szó pont így üresedik ki világunkban.
Ezért nem is szívesen mondjuk. Mert annyira eltávolodott a leírt, kimondott alakja attól a valóságtól, amit képvisel, hogy már kimondani is „fals”-nak, hazugnak érezzük.
Vagy pedig azért nem mondjuk, mert szégyelljük ebben az újrómai, hódítani vágyó és érdek-centrikus világban.
Így, vagy úgy, de ezek a kifejezések; „szeretet, szeretni, szeretlek” nagyon messzire kerültek attól, amit eredetileg és valójában jelentenek.
Hamisan, cseng sokszor még prédikátorok, keresztények szájában is.
A legvisszataszítóbb az ő szájukból hallani akkor, amikor semmi nincs mögötte, netán pont az ellenkezője lapul az igehirdető lelkében. Rokonok barátok, is csak ünnepi pillanatokban mondják őszintén.
A közéletben pedig önmaga karikatúrája lett. Ahogyan sok más fontos kifejezés is:
„Szeretem az oroszokat. Az ukránok maguknak köszönhetik, dögöljenek meg.
„Szeretem őket és szolidáris vagyok az ukránokkal. Dögöljenek meg az oroszok.”
És így tovább. A végtelenségig.


Kurt Vonnegut nagyon találóan írja.
„Szívből kívánom, bárcsak mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak egymást, így szólnának egymáshoz két pofon között;
– Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet!” (Börleszk)

Hagyjuk tehát ezt az egész „szeretet-szeretni” dolgot? Ne mondjuk, csak csináljuk?
A Megváltó mutatott ebben is példát. Ő mondta is és tetteiben is beletalált a szeretet legmélyebb lényegébe.
Egységben volt a szájában a szó és sorsában a cselekedet. Egymást ölelték a tettei és a szavai.
Ez a szeretet.


Ha csak mondjuk, nem elég. Nevetséges és utálatos lesz a szó is.
Ha csak tesszük, de nem mondjuk, akkor a tett válik korhadt, gyenge, ehetetlen gyümölcsű fává.
Űr marad a lelkekben és fájdalom.
Mert nem csak olyan ember van sok, aki beszél ugyan a szeretetről, de velejéig önző és érdek-vezérelt.
Nagyon sok olyan ember is él közöttünk, akik életüket leteszik szeretteikért, gyerekeikért, dolgoznak, termelnek, megteremtik a javakat, gondoskodnak, ápolnak, áldozatot hoznak, de képtelenek a gyengédségre, a szeretetük szóbeli és érzelmi kifejezésére.
Egy militáns kötelességteljesítés vezeti őket, de a lelkük fagyott a kapcsolatokban.
Nem is értik sokszor az érzelmek világát, érzelmi intelligenciájuk nem működik kifelé.
Mert van, de lefagyott.
Nem pszichopaták, csak fagyott a lelkük. Talán önvédelemből fagyasztották meg magukban valamikor.
Mégis hiányt, fájdalmat okoznak családjuknak, gyerekeiknek, mert képtelenek kifejezni a szeretetüket érzelmekben, szavakban, gesztusokban. Kietlen és üres lesz a jólét és biztonság, amit felépítenek.
A tetteikben váltak Dömdödömmé.
Aztán a kor szelleme a segítségükre siet. Már el is hiszik, hogy jó ez így.
„A lényeg, hogy dolgozom értük, hogy pénzt adok nekik, javakat adok nekik.”
Szinte pénzen veszik az elfogadást, a közösséget egy idő után. Végül le is nézik, meg is vetik azokat az embereket, akik képesek és akarják is érzelmeiket artikulálni.



József Attila írja;
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.” (Téli éjszaka)

A mi korunkban még inkább igaz a fenti költői kép.


De ha stabil egészséges utódokat gyerekeket, unokákat akarunk, a kettőnek együtt kell működnie. Mondani is kell, tenni is kell. Hiába tesszük, ha nem mondjuk.
És hiába is mondjuk, ha nem tesszük.
Nagyon vigyázzunk a fiatalabb nemzedékre! (A nagypapai kor a szintézisek és kimondásuk kora.)
Nehogy csak annyit tudjanak mondani fiaink, unokáink, hogy; „dömdödöm”.
Vagy nehogy a szeretetről papoljanak, miközben ebből semmi nem látszik a tetteikben.

Nagyon itt az ideje visszatölteni a legfontosabb szavainkba az eredeti értelmüket, azt a valóságot aminek a kifejezésére megkaptuk őket.

Szólj hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.