Szépirodalmi írások

Orgonafák könyvelője

„Anyuka úgy halt meg, ahogy élt, és ahogy minden dolgát is végezte. Alázatosan, csendben, feltűnés nélkül… szinte illedelmesen” – gondolta, amint mereven nézte a kezében tartott mobilját. Az imént kapta a hírt. Tegnap este még beszélt vele. Kicsit furcsállta is, hogy édesanyja felhívta, ugyanis nagyon idegenkedett a karácsonyra kapott mobiltelefontól. Talán tíz percet beszélgettek, jobban mondva anyuka beszélt, ő pedig unott monotonitással meg-megszólalt: „igen anyuka…”, „nahát…” – és ilyeneket, miközben egy hírportált olvasott számítógépe monitorján. Csak az utolsó mondatok tudták áttörni szórakozott közönyét.

„Ahogy visszaemlékszem… szegények voltunk… de szép életem volt. Különösen az utolsó tíz év. Itt, ebben a kis házban, az orgonafák alatt…”

Akkor megcsóválta a fejét. „Szentimentális hangulatban van a mama” – jutott eszébe, de közönyből, lustaságból, a felszínesség szeretetéből, nem volt hajlandó mélyebbre hatolni a közlés értelmében. Csak annyit válaszolt:

„Ugyan, ugyan anyuka! Két hét múlva lemegyünk. Sok gombócot fog akkor főzni az unokáknak.”

Elbúcsúztak és megszakadt a vonal. És most, tessék… Reggel talált rá a szomszéd. Olyan természetellenesen ült a kis padon a virágzó orgonafák alatt… Intézkednie kell. A temetés. A hagyaték. Már ahogy rágondolt a tennivalókra, eltompult lelkében a megrendülés, a fájdalom. Intézkedni. Ebben otthon volt. Háromnegyed óra alatt lezongorázta az egészet… Ügyvéd… a temetés… a lelkész… a sírköves… gyászjelentések. Hazaszólt a feleségének is. Aztán dolgozni akart, de nem tudott koncentrálni, végül kiment az irodájából. A többieknek csak annyit mondott, hogy majd holnap reggel találkoznak, azzal kilépett az utcára. Tehette, ő volt a cég tulajdonosa. Beült a kocsijába. Szórakozottan csapkodta a kormánykereket. Hova is akar menni? Magától értetődő volt a felelet. „Le a kis házhoz. Az orgonafákhoz. Ahol felnőtt.” Két óra oda, kettő vissza. Nem érdekelte most a távolság. Indított. Gázt adott.

Hamar kiért az autóútra. A kétoldalt álló, virágzó akácfák egyre sebesebben ugrottak az autó háta mögé, ahogy gyorsult.

A kis házat körülvevő orgonabokrok vele együtt nőttek. Édesapja újra és újra visszametszette, ritkította őket, míg végül egyetlen, erős törzs maradt meg minden orgonabokorból. Apja halála után ezek valóságos fává szökkentek, a virágzás alatt illatos árnyékba borítva a kert elülső részét. Annyira különleges, meghitt és mégis exkluzív élményt adott üldögélni, ábrándozni, olvasni a lila, fehér koronák alatt… Hosszú, hosszú órákat töltött itt elmélkedve… Amikor a bokrokat már nem nyírták, őt kezdte el nyírni a sors, az élet. Oda lettek a szép, nemes tervek, célok, álmok, amelyek nagy részét az orgonafák alatt fogalmazta meg és írta le naplójába. Még felidézni is fájdalmas lett volna valamelyiküket. Az egyetemistára rádörrent a sors: „Ebből nem élünk meg… Pénz beszél, kutya ugat… Semmire sem fogod vinni… Ott lesz a neved a futottak még felirat alatt…” Abba is hagyta az írást, elmaradt a kollégiumi vitakörökről, nem járt többet a segélyszervezettel az árvaházakba, szegény-negyedekbe… csattogott a sors metszőollója és ő egyre vaskosabban, szilárdabban tapadt saját egója köré. Végül átiratkozott a „Közgáz”-ra. Környezetében mindenki dicsérte racionális élet-felfogásáért, csak édesanyja nézett rá néha hosszan, kutató, bánatos szemekkel, de a változásokat ő is helyeselte.

Ettől kezdve pályafutása nyílegyenesen haladt, illetve száguldott. Már egyetemi évei alatt jócskán megszedte magát. Adóügyi tanácsokat adott, bevallásokat írt. Az adózás lett a szakterülete. Diplomamunkáját is ebből a témakörből írta. Szikár, fegyelmezett, szinte puritán életvezetést folytatott. Életében egyszer sem rúgott be. Ám nem erkölcsi meggyőződés vezette, hanem a legszigorúbban praktikus szempontok, amelyek közül első helyen a kényelem, a nyugodt és az elvárásoknak maximálisan megfelelő élet állt. Inni, nőkkel flörtölni, karrierje szempontjából túl nagy kockázatot jelentett.

Az ország gazdasági és politikai elitje közé akart emelkedni. Emelkedni, emelkedni, több pénz, több befolyás, elismerő pillantások, udvarias meghajlások, szélesre tárt ajtók… ezekre vágyott. Önuralma, lelki ereje révén képes volt időnként kitörni akaró vágyait, gerjedelmeit is megzabolázni.

Ma ő az ország legnagyobb, legbefolyásosabb adótanácsadói, és könyvelő-cégének tulajdonosa és vezetője. Nevét már ismerik a legfelsőbb körökben… Az elit szigorúan őrzött ajtaja nyílni kezdett előtte…

Mégsem volt boldog. Sikerei, szép családja, nem hétköznapi anyagi színvonala ellenére, néha az az érzés tört rá, amelyet egykor, gyerekkorában eltévedve az erdőben élt át. Elszakadt a kirándulócsoporttól. Valami csillogott az úttól nem messze a sűrűben. Azt gondolta bizonyára valami kincs az. Elindult. Egyedül. Negyed óráig is kereste a csillogó holmit, de nem lelte. Ekkor társai után iramodott, azonban az út ötvenméternyire háromfelé ágazott. Merre induljon? Hangokat már nem hallott. A középsőt választotta. Hosszú ideig futott, időnként meg-megállva, fülelve, reménykedve hátha felhangzik egy nevetés, egy ének… Amikor hiába várt, visszafutott az útelágazáshoz. Fáradt, zaklatott és kétségbeesett volt. Szerencséjére, észre vették a hiányát és az egyik tanár visszafordult érte.

Furcsa volt, hogy mostanában egyre gyakrabban tört rá ez az életérzés életének luxus-díszletei között. Most, hogy édesanyját is elveszítette még nagyobb erővel rohanta meg. Bár csak nagy ritkán látogatta meg anyját, mindig felüdülést jelentett számára az ott eltöltött idő. Ő ezt a házhoz, az orgonafás fehérfalú kis házhoz kötötte. Ott mindig el tudta magát ereszteni. Mintha visszatértek volna az eljátszott lehetőségek. Mintha minden út innen indulna ki… mintha még annyi-annyi mindent tehetne, annyi minden lehetne az életben.

Felesége ragaszkodni fog a ház eladásához. Ezt tudta. Még egyszer át akarta élni azt a felszabadultságot, könnyűséget, amit mindig megtapasztalt ott. Még egy éjszaka… „és talán egy nap” – tette hozzá gondolatban…

Már rég elmaradt mögötte az országút. Dimbes-dombos tájon átfutó, töredezett, de még aszfalt-úton haladt.

Szürkült már mikor fékezett az ismerős kapu előtt. A szomszédok rögtön körülvették. Sajnálkoztak, együttérzésükről biztosították, az elhunytat dicsérték. Ő egyedül szeretett volna maradni. Kelletlen, kényszerű udvariaskodás után végre elbúcsúztak. A kertkapun belépve meghökkent a még, így szürkületkor is átható idilli élménytől. A fehér és lila orgonafák valóságos lugasként borultak a ház tornác-részére. A lugas alatt kerti pad, előtte alig megmunkált fa asztal. Az illat is átható, üdítő volt. Szinte vidám. Az asztalon lefedett üveg kancsóban édesanyja elmaradhatatlan hársfateája állt, mellette egy félig kiivott és egy lefordított pohár. Az asztal sarkán, már-már lebillenve vastag könyv, vagy füzet feküdt. Azonnal ráismert.

„Csendélet”- jutott eszébe. Vagy mívesen álságos, vagy sorsszerű és természetes – úgy érezte az utóbbi. Be se ment a házba, csak lerogyott a padra. Szórakozottan töltött magának a tiszta pohárba. Már a szájában volt a tea, amikor ráébredt: még tegnapi. Édesanyja utolsó teája. Ez maradt belőle. Néhány bútor, ruhadarab, fél kancsó tea… és valami folyamatosan illanó, párolgó személyes jelenlét itt a ház körül, bent a házban, életének színterében. Aztán hamar, nagyon hamar teljesen elmúlik majd ez a dolgokban felhalmozott személyes kisugárzás…

Fájt a hiánya, vagy még inkább a kikerülhetetlen elmúlás…

Ellenségesen nézett a vastag füzetre. Kamaszkori naplója. Írások. Versek. Szenvedély. Lelkesültség. „romantikus élhetetlenség” – gondolta és miközben bal kezével a napló felé legyintett, jobbjával maga elé húzta. Az első lap… Tizennégy éves… A repülő autóról magyaráz, oldalakon át… vízhajtás, aerodinamika. Olvasni kezdett. Tizenöt éves. Egy elragadtatott kommentár József Attila Téli éjszakájáról… Aztán az első szerelem és az első saját versek… Mohón olvasott. A ház falához lépve felkattintotta a kerti lámpát, begombolta a zakóját és tovább olvasott. Tizennyolc éves. Oldalakon át a „hiteles életről”.

Intenzíven… Őszintén élni… megalkuvások, közhelyek nélkül. A forradalmak kora intenzív, nemes sorsok. 1848-49… Őszintén a szerelemben… „Aki legbelül vagy… az legyél. Ha kell éhesen, ha kell kitaszítottan… de hitelesen, megalkuvás nélkül.” Egy kisregény a nyomorgó, bátor íróról… az élete végén ott a siker, a dicsőség. „Milyen naiv” – motyogta maga elé, de szívét hideg, hasító fájdalom döfte át, szeme megtelt könnyel. Felveszik az egyetemre… Professzorok karolják fel. Húsz éves. Meghal az apja. Egyre könyörtelenebbül fojtogatja a pénztelenség. Anyja másodállásban takarít. Aztán az utolsó lapok:

„Költészet, irodalom, nemes eszmék, szépség… ócska üveggyöngyök a kannibálok számára… Az utolsó sorok; „Rimbaud elment rabszolga-kereskedőnek. Ha Shakespeare lennék, itt akkor is csak éhen halni tudnék… Elég! Végeztem.” „Végeztem.” – ismételte hangosan. „Mivel végeztem? Egy úttal-e, vagy önmagammal? – tépelődött. Eljött ide, hogy talán utoljára megajándékozza ez a hely a választás, a szabad elkezdés élményével, és pont itt kell rádöbbennie, hogy már annyira előre szaladt az egyik úton, hogy sem mód, sem idő nincs visszatérni az elágazáshoz. Mintha valaki direkt gúnyolná, sorban eszébe jutottak a meg nem írott vers és próza-témák. Agyában kicsúszott egy fiók és valaki könyörtelen precizitással sorolta eltervezett és elmulasztott feladatait. Kétségbeesve, ideges mozdulattal kotorta elő a kulcsot és belépett a házba. A fürdőbe rohant, könnyített magán és megmosakodott. A tükörből egy kopaszodó, táskás szemű könyvelő nézett vissza. Megfogta a zuhanyzófüggöny erős, műanyag zsinórját. „Végeztem” – jutott eszébe naplója utolsó szava. „Mi lenne, ha…” – futott át rajta, miközben a zsinórt markolta. „Csúcsra jutna a megalkuvás” – válaszolta meg a kérdését és elengedte a zsinórt. Kezdett lecsillapodni. A fürdőszobából kijövet bekukkantott a nagyobbik szobába. A gondosan bevetett régimódi kétszemélyes ágy terítője még őrizte édesanyja kezének lenyomatát. Átment a szemben lévő kisebbik szobába. Öt éves korától huszonhat éves koráig életének egyik legfőbb színtere volt. Itt tanult, itt írt, itt gondolkodott, itt aludt. Lázas fiatalként még az ételt is behordta, hogy ne veszítsen időt az étkezéssel…

Ágy, könyvespolcok a falakon, keskeny ruhásszekrény, és az ablak alatt a kis szobában karikatúraként ható hatalmas íróasztal. Tizenhat éves volt, mikor apja az üzemi Barkasszal elhozta. Szét kellett szedni, és bent újra összerakni, mert sem az ajtón, sem az ablakon át nem fért be. Két napig dolgoztak. Apja le is csiszolta, ő pedig lelakkozta. A harmadik napon végre mellé telepedhetett. Csak ült-ült, tenyerét az asztallapra helyezve. Boldog volt.

Most újra letelepedett. Említésre sem érdemes pocakja miatt nem tudott olyan közel ülni, ahogy régen szokott. Nem gondolt semmire. Csak ült és tenyerével a még mindig tükörsima lapot simogatta. Aztán a baloldali fiókos részből papírt vett elő, jobb keze a tollak között turkált. „Hogyan fogna bármelyik is tizenöt év után…” – villant elméjébe a cinikus gondolat. Megnézte a kezében tartott tollat. Modern vonalvezetésű, elegáns volt. Hibátlanul fogott. Megnézte a többit is. Mind új. Egytől-egyig. Elmosolyodott, tekintetében gyöngédség jelent meg. Megcsóválta a fejét és írni kezdett. Sort sorra, precízen, egyenletes tempóban, mintha diktálnák. Arra eszmélt, hogy odakint hajnalodik. Ledőlt egy kicsit a régi ágyba. Mikor pár óra múlva felébredt frissnek, kipihentnek érezte magát. Teát forralt a konyhában, közben elkezdte összeírni a témákat, amelyek tegnap elevenedtek meg emlékezetében. Miután bekapcsolta a mobilját szinte azonnal megcsörrent. Felesége hívta. Este egy fogadásra voltak hivatalosak. Csupa befolyásos, gazdag vezető. Az igazi elit előszobája Egy ideig hallgatta az asszonyt, aztán beleszólt a mikrofonba:

„Nem, kedvesem. Nem megyünk. És később sem. Majd mindent elmagyarázok. Az orgonafák nem eresztenek. Belenőttek a szívembe és nem engednek…” Estére otthon leszek. Szeretlek.”

Az asszony másodpercekig hallgatott. Idegen volt neki ez a finom, szeretetteljes, gyengéd hang. Amikor megszólalt a szívéből beszélt:

„Ahogy gondolod. Nekem jó veled. Akárhol. Jó, hogy ilyen kedves vagy. És igen. Én is szeretlek.”

Kilépve az orgonalugasba, két kezét felemelve tánclépéseket tett. Hangosan felnevetett. A szomszéd éppen áthajolt az alacsony kertkapun és meglátta a táncoló férfit. Megállt. Megcsóválta a fejét. „Az anyja halála után. Nincs érzés ezekben a városiakban.” – gondolta, aztán sietett, hogy valakivel megossza felháborodását. Az orgonalugas pocakos táncosa jól látta a jelenetet. Újra felnevetett. Mélyen beszívta a virágok selymes illatát, aztán indult vissza az íróasztalhoz. Még legalább öt órát írhat…

2 hozzászólás

  • Brigi

    Kedves Mihály! Írásai fantasztikusak, stílusa és humora lenyűgöző. Kérem, folytassa az írást, mert munkáival színesebbé teszi a hétköznapjainkat.

Hozzászólás a(z) Brigi bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük