Tábita

A ház felső szobáját fűszeres, átható illat töltötte meg, foszlányai az ajtón, ablakokon keresztül az alul lévő helyiségekbe is belopóztak, sőt az utcán közlekedők orrát is meg-megcsapták. A szobában középkorú nő tisztára mosott, textíliákba csavart holtteste feküdt. A fehér arc, a lehunyt szemek a személyiségnélküli ürességet sugározták. Tragikum, kiábrándultság és felháborodottság lengte be a szobát keveredve a kenet érzékelhető illatával. A fájdalom úgy lepte be a néma jelenetet, mint ahogy téli napokon az ónos eső rádermed a fákra, utakra, csillogó, ám halott exkluzivitásba fagyasztva a tájat. Lentről sírás, és kiáltozás hallatszott.
Az angyal gyengéden, de határozottan fogta a nő kezét. Vissza kellett tartania az emelkedni vágyó, felrepülni törekvő embert. Rámosolygott „foglyára”:
– Türelem, még nem mehetsz. Még dicsőséget kell szerezned a Felkentnek!
A másik szelíden bólintott. Szinte perzselte az angyalból áradó élet ereje. Úgy érezte, minden, ami igazán jó, ami igazán szép, most fog elkezdődni számára. Hatalmas vágy, epesztő kívánság vonzotta felfelé a magasságba. Ebben az új világban óhaja igénye, gondolata, mozgási energia is volt. Így döntenie kellett, hogy mégis marad. Megszorította az angyal kezét.

                                                             *******

A sokágyas kórteremben paravánokkal elkerítve középkorú nő fehér hálóruhába öltözött teste feküdt. Arca, lehunyt szeme talán csak sejtelmes árnyéka volt a személyiségnek, mint egykori lakásában az a pár fényesre suvickolt, évek óta hordott túrabakancs, amely pontosan őrizte a láb formáját, sőt gazdája egyéniségéből is elárult valamit. Most üresen állt a túracipő és üresen feküdt a szépen felöltöztetett test.
A fertőtlenítők és az ágytálak szagával a beletörődő fájdalom, a végzet előtti megadás hangulata keveredett.
A paraván előtt tíz-tizenöt bőrruhás, piercinges, és konszolidáltabban öltözött fiatal tolongott. Szombat délután volt. Beteglátogatóba jöttek. Most zavartan csavargatták kezükben a banánt, üdítőt rejtő nejlon szatyrokat Sokuk sírt. Sírt a paraván mögött az ágynál álló idősebb házaspár is.

A zuhanás egész lényét áthatotta. Nem tudta eldönteni kívül vagy belül történik-e vele? Érezte, minden, ami igazán rossz, minden, ami igazán rút és igazán borzalmas, most kezdődik számára. Félt, gyötrődött, igyekezett valamit tenni a véget nem érő zuhanás ellen – mindhiába. A sötét ösvényből gonosz szempárok villantak fel, gúnyos kacajok hasítottak bele a téren és időn kívüli dimenzióba. Éles, robbanásszerű kiáltás harsant. Hirtelen megállt a zuhanás.

                                                        *******

Tábita Jafóban, vagy ahogy görögül nevezték, Joppéban nevelkedett. Apja a város legjobb módú kereskedői közé tartozott. Katonás, szigorú természete kupolaként borult feleségére és lányára, a befedezés áraként el is zárva a kicsi, majd a serdülő Tábitát, mindattól, ami hellenizált kortársait foglalkoztatta, izgalomba hozta.

A kislány soha nem is bánta ezt. „Belenőtt” nevébe, amely zergét jelent. Szelíd, de a cselekvésre nagyon fürge természete a „magas helyeken” érezte jól magát. Legszebb emlékei voltak, amikor apja hazatérve utazásaiból hangosan olvasott a Tórából és nagy élvezettel felelgetett csillogó szemű kislánya kérdéseire. Anyja városszerte híres ruhakészítő tudományát adta örökségül gyermekének. Ha az ünnepeken felmentek Jeruzsálembe, azt ajándékokkal, alamizsnával megrakodva tették és a kamaszodó lánynak a megajándékozott emberek öröme okozott örömöt igazán, szinte „jóllakott”, megelégedett, látva a másik szemében az ünnepet, akár koldus volt, akár módos ember a kedvezményezett. Az adás szinte narkotikumává vált és mindig tellett is az adásra.
Apja végül őt is odaadta egy vagyonos kereskedőtársa fiának. Három évet élt férjével Tábita. Nagyon megszerette a vidám, életerős férfit. Egyszer aztán nem tért haza hajóútjáról. Fél év múlva kapott csak hírt felőle: férje hajója elsüllyedt.

Nem akart újra házasodni. Férjének nem voltak testvérei. Szülei halála után, mivel egyszem gyerek volt, apja vagyonát ő örökölte. Ezután még több kérője akadt, de szép szóval, imádsággal, szerencsével, mindig elmaradt az esküvő. Később nem is zaklatták a férfiak. Jáfóban több családot támogatott, árvákról, özvegyekről, koldusokról gondoskodott, sőt Jeruzsálembe is szervezett adakozó expedíciókat. Lénye, természete ezzel „lakott jól”. Adott, ha hálásak volta neki az adományért, de adott akkor is, ha nem. Szenvedélye az ajándékozás volt, és ahogy a szenvedélyeket nem kürtölik világgá, úgy ő is csendben tette, amit tett.

Apja öreg intézője szilárdan állt mellette, kereskedése virágzott. Minél többet adott, annál többje lett. Élete, a mózesi törvények formájába öntve teljes volt és kerek. Egyvalamire vágyott csak igazán: többet akart kapni a legnagyobb Adakozóból, atyái Istenéből. Ismerte, Sára, Anna, Debóra, Ruth történetét és ő is személyesebbre áhítozott annál, amit atyai hagyománya Istenből hajlandó volt felfedni. Nem az örökkévaló áldásaira, hanem magára Izrael Istenére vágyott. Egy angyal látogatásárára, az Úr beavatkozására, mint az Egyiptomból kihívottak nemzedékében történt. Kívánságát elrejtette szívében, de az ott parázslott olthatatlanul. Néhány éve csodálatos történeteket hallott egy názáreti rabbiról, két ízben látta is őt. Tanítása, személyisége valósággal lenyűgözte az özvegyet, aki megdöbbenve vette észre önmagán, hogy ellenállhatatlanul vonzódik a názáretihez.
„Talán azért van így – elemezte vonzódását –, mert ez a férfi Izrael Messiása, vagy – és ezt önmaga előtt is szégyellte – azért, mert a rabbi sok törvénytisztelő, egyedülálló nő előtt maga volt a férfiideál.

Jézus életének vége, elítélése, kivégzése és a feltámadásáról szóló hírek azonban teljesen összezavarták. Fájdalmat és keserűséget érzett sorsa miatt, de feltámadásában nem hitt. Amikor a jeruzsálemi hívők Agrippa király üldözése nyomán széjjelszóródtak, Joppéban is többet beszéltek az emberek a názáreti Jézusról. Tábita sokuknak szállást adott, és egy este egy rendkívül szimpatikus házaspárt meg is hívott, hogy vele vacsorázzanak. Többet akart tudni róluk, többet akart tudni Mesterükről. Kérdéseire adott válaszai közben a fiatal férfi szinte extatikus hevületbe került. Beszéde, a megfeszített, eltemetett, majd feltámadott Jézusról ömlött, mint áradáskor a folyók, és szavai úgy csapdosták Tábita szívét, mint nagy viharban a hullámok a kereskedő hajók oldalát. Könnyeivel küszködve búcsúzott a házaspártól. A fiatalasszony mielőtt hálóhelyére tért volna, megáldotta őt. Tábita kezét kezei közé szorítva, az özvegy könnyes szemeibe nézve mondta:
„Az Örökkévaló mutassa meg neked az ő szeretetét, hogy igazzá légy!”

Éjszaka hánykolódott. Az esti beszélgetés szavai szinte forrtak bensejében. Végre hajnaltájt elszenderedett. Félálomban, vagy ébren – maga sem tudta – álmot vagy látomást látott. A názáreti Jézust látta fehér ruhában, amint átlyukasztott kezeit felé tárja és szól hozzá:
„Tábita, gyere hozzám, és tedd azt, amit eddig is tettél, de tedd az én belém vetett hitből!”
Talán órák, talán percek teltek el. Az özvegy furcsa, idegen szavakat mormolva ébredt, azzal a meggyőződéssel, hogy a megfeszített rabbi a Messiás, aki él a Mennyben és él immár a szívében is. Tudta, Izrael népének Istenével találkozott. Találkozásuk valóságos volt, soha ki nem fogyó élet és öröm forrását nyitotta meg Tábita szívében.

Hamar, szinte hetek alatt a formálódó jáfói gyülekezet lelkévé vált. Adásra programozott lényéből új hite a szeretet végtelen, örömteli bőségét szabadította fel. Örök vidámsága jókedve, mint gyűrű foglalata a drágakövet, vette körül szelíd, szolgálatra szánt természetét.
Nem prófétált, nem is igen tanította a fiatal nőket, Tábita továbbra is adott. Természetfeletti érzéke volt a másik teljesíthető vágyainak meglátásához. Adósoknak sokszor adta a határidő lejára előtt pontosan azt az összeget, amellyel tartoztak, anélkül, hogy kérték, vagy tudomására hozták volna. Ingecskéket, gyerekruhákat adott olyan néhány napja, vagy hete viselős feleségeknek, akik ekkor gondolták először, hogy babát is várhatnak. Néhány szelíd, csendes szóval viszályokat simított el, reményt, hitet ébresztett csüggedőkben. Otthonává vált a gyülekezet, ahol szeretet, méltánylás vette körül. Oszlopa volt a közösségnek.

A legjelentősebb összegekkel mindig ő támogatta a közösség szolgálatát.
Egy este kis csónakban kievezett a derűsen nyugodt tengerre. Alig eltávolodva a parttól a tenger élő csendjében szeretett beszélgetni Istenével, Jeshuával.
A víz végtelensége Isten szeretetéről beszélt neki, a város pislákoló fényei pedig az emberi szíveket juttatták eszébe, melyek hozzá olyan közel, mégis kívül voltak ezen a szereteten. Egy pillanatra felállt. Hirtelen szédülés fogta el, szemei előtt elsötétültek a fények. A csónak megbillent alatta, és ő a vízbe esett. Arra eszmélt, hogy egy gerendadarabba kapaszkodik a csónak pedig messzebb volt tőle, mint a part. Tábita nem volt jó úszó. Hosszú időt töltött a vízben, míg végre visszaevickélt a partra. Csuromvizesen, vacogva, dideregve ért haza. Már reggelre magas láza lett. Délben már önkívületben beszélt. Bár a gyülekezet szinte minden asszonya ott imádkozott az ágyánál, néhány férfi pedig máshol összegyűlve járt közben érte, másnap estére elcsendesedett, pihegő mellkasa megszűnt emelkedni-süllyedni.

Az asszonyok hangos sírásban törtek ki. Néhányan az elöljárókhoz futottak.

Tábita egy csodálatosan kedves, fénylő arcú lényt látott. Emelkedni akart. Tudta, az angyal el fogja vinni ahhoz, akit a legjobban szeret, Jézushoz.
Ehelyett azonban gyengéden, de határozottan megfogta a kezét.
Tábita úgy érezte azért, hogy fel ne szálljon. Kérdően nézett a mennyei lényre. Az rámosolygott.

                                          *******

Mesi mindent szenvedélyesen csinált. Nem ismerte a középutat. Lényének lázadó bátorsága már az intézetben vezéregyéniséggé emelte. Nem érdekelte, nem béklyózta az emberek véleménye, az elvárásoknak való megfelelés kényszere. Szabad, öntörvényű személyisége ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzódott az emberekhez. Hogy összetartsa, segítse, bátorítsa azokat, akik „hozzá tartoztak”. Nevelői hamar belátták: „Emesét nem lehet megtörni.” – úgyhogy inkább igyekeztek őt bevonni a többiek felé való munkába.

Tizenhét évesen megszökött az intézetből. Beleszeretett egy fiúba. Összeköltöztek. Mesi mindent szenvedélyesen odaadott neki, szinte istenévé emelte és rajongva leste óhajait. Egyszer hazajövet zárva találta az ajtót.
A srác az ablakon kiabált ki neki: „Ennyi volt. Itt a vége!” – majd két sporttáska puffant a járdán.

Az aluljáróban drogosokkal ismerkedett össze. Egy hét múlva maga is „rajta volt az anyagon”. Szenvedélyesen szerette az esti, szigorúan csak esti, bódulatot, ugyanakkor felelősséget kezdett érezni a drogos csoport többi tagja iránt.
Csakhamar amolyan pótanyja lett a kallódó tinitársaságnak. Szórólapot, reklámújságot hordott, vigyázott a „gyerekekre”, hogy egyenek is, meghallgatta a beteg lelkek ezernyi panaszát, igyekezett lenyugtatni, összetartani őket. Az anyagozásról persze nem beszélte le őket. Legyen neki és nekik ez az örömük. Amikor először elment egy férfival pénzért, nem az anyag miatt tette. Az egyik tini lány miatt, aki lebukott otthon és azt mondta neki, hogy öngyilkos lesz, ha estig nem tudja visszaadni apjának azt a húszezrest, amit előző nap lopott el pénztárcájából.

Mesi életében nagyon gyorsan egyre több lett a drog, majd egyre több lett a férfi. Évekig élt kábítószeres prostituáltként. Már segíteni, beszélgetni is csak akkor tudott, ha anyag volt benne. Egy karácsony délután összeesett a Körúton. A mentő az egyik belgyógyászatra vitte, de amikor az orvos meglátta Mesi összeszurkált karjait, pszichiátria lett belőle. Három hét múlva átkerült egy drogprevenciós osztályra. Kreativitása, drogosok között szokatlan belső tartása, intelligenciája hamar feltűnt az orvosoknak.

Hétvégéken és esténként szinte az egész osztály Mesi kórtermében tolongott. A társaság vitathatatlanul őt tekintette középpontnak. Az ötödik hónapban már ő kísérte át a közeli kézműipari vállalkozásba az ott foglalkoztatott „elvonósokat”, hetenként egyszer pedig művészeti szakkört vezetett. Miután megkapta a záróját, Mesi ott maradt az osztályon. Nővérszállón lakott, de egész napját az osztályon töltötte. Személyiségébe visszaszivárgott valamiféle vidámság is, emellett őszintén segíteni akart a fiatalokon. Szombatonként az egyik fővárosi téren lehetett megtalálni. Az ottani tini bandával beszélgetett. Piercinges, bőrruhás vad suhancok kisfiúvá szelídültek a közelében. Mesi soha nem nyúlt a droghoz többé. Új szenvedélye a drogosok megmentése lett. Pszichológiát tanult, szociális-munkás tanfolyamot végzett. Sok-sok orvosnál, terapeutánál hatékonyabban végezte sziszifuszi munkáját. Hamarosan híre, majd hírneve lett szakmai körökben, de a kallódó anyagosok között is. Bérelt lakása előtt esténként sokszor öten-hatan vártak rá. Éjfélig beszélgettek, Mesi teát főzött, szendvicseket készített, ha valaki nagyon be volt kattanva mentőt hívott, öngyilkosjelölteket beszélt le szándékukról. Életmódja miatt, mire harmincöt éves lett ötvennek nézett ki. Szenvedélye azonban önpusztítás árán is tovább dolgoztatta Mesit. Az évek során teljes és hosszú absztinenciát csak három védencénél látott, akik azonban ahogy ők mondták: „megtértek Istenhez”. Mesi örült a helyreállt életüknek, de sajnálta őket, mivel véleménye szerint „Az egyik függőséget most egy irreális másik váltotta fel náluk. Nem autonóm személyiségek.”

A három gyógyult rendszeresen járt hozzá, beszéltek a hitükről, mondták, hogy imádkoznak érte. Mesinek volt türelme őket is végighallgatni. Szelíden mosolygott, bólogatott – de a szellemi dolgokról egy szavukat se hitte.

Egy őszi napon két tinilánnyal sétált a pesti Duna-parton, közel a hajókikötőhöz. A lányok indulatosak voltak. Elvonási tünetekkel küzdöttek. Mesi már kiabált:
– Nem teheted ezt magaddal! Legyél bátor szembenézni azzal az ördögi perspektívával, ami vár rád! Ne menekülj!
A fiatal lány szája remegett az indulattól:
– Hagyd a francba ezt a lelkis dumát! Mirelit pulyka leszek! Beledöglök, ha nincs anyag! – szemében sötét láng csapott fel – te, te hülye szemét! – üvöltötte, és nagyot taszított Mesin, aki a kétméteres betonpart mellett belezuhant a folyóba. Feje nagyot koppant estében a betonfalon. A két lány elfutott. Mesit tíz-húsz méterrel lejjebb járókelők húzták ki. Kóválygott, didergett. A mentő késett. Végül megérkezett és Mesi most tényleg egy belosztályra került. Este már negyven fok körüli láza volt. Pár nap alatt legyengült szervezetét tüdő és mellhártyagyulladás támadta meg. Az ötödik napon át akarták vinni az intenzívre, de mivel nem volt hely, a belgyógyászaton maradt. Rákapcsolták rá az EKG-t. A hatodik napon a látogatás előtt tíz perccel a szívműködést jelző monitor cikkcakkjai egyenes vonallá olvadtak figyelmeztető, sípoló hang kíséretében. Újraélesztése eredménytelen volt. Már nem volt mód elszállítani. Paravánokkal vették körül az ágyát, pont mikor az első látogatók érkeztek hozzá.

Mesit félelmetes, szurokfekete örvény kezdte beszippantani. Egy gonosz, hatalmas lény jelenlétét érzékelte, körvonalait látta kiemelkedni az örvényből. Tudta, hogy érte jön. A rettegéstől, iszonyattól kicsire zsugorodott, lekuporodott, összehúzta magát. Tekintete fehér lepedővel letakart, mozdulatlan testére tapadt szinte sóvárgón.

A semmiből hirtelen, élesen, erőteljesen ragyogó fehér ruhás lény robbant elő. Mesi a kettő között reszketett. Mindkét lény őt nézte, de egyik sem mozdult. Mintha sakkban tartanák egymást.

                                                   *******

A jáfói gyülekezet nem volt képes megnyugodni. A hívők újra meg újra felidézték a feltámadások történeteit, amelyeket Jézus cselekedett. Jairus lánya, a naini fiatalember, Lázár. Képtelenek voltak elfogadni Tábita elköltözését. Lehet, hogy ha nem róla van szó, már régen eltemették volna a holttestet – hiszen hitük szerint újra találkozni fognak, de a nagyszívű özvegyasszony eltávozásába nem tudtak belenyugodni. Valaki hírül hozta, hogy Péter Liddában szolgál. Mióta a farizeusok összefogva a zelótákkal Caius Caesar újabb őrült tervének meghiúsításán – saját szobrát akarta felállíttatni a Templomban – fáradoztak, a gyülekezeteknek és a szolgálóknak nagyobb nyugalma volt. Utazhattak, viszonylag zavartalanul. Rögtön küldöttséget menesztettek hozzá, kérve, hogy jöjjön Joppéba. Amint megérkezett, síró asszonyok raja vette körül az apostolt. „Ezt is tőle kaptam…” „Ezt meg ő csinálta nekem…” – mondogatták különféle ruhadarabokat mutogatva. Péter feje zúgni kezdett. Érezte, hogy a rátelepedő fájdalom, zaklatottság mögött olyan erő kezd növekedni szívében, ami  valami nagy dolgot fog tenni:

– Most azonnal tűnjetek innen! – kiáltott rá a keresztényekre. Azok megszeppenve oldalogtak kifelé. Néhány már-már extázisban siránkozó asszonyt ő maga lökdösött ki a felső szobából, ahol kiterítve feküdt Tábita megmosott teste. Odalépett és letérdelt háttal a halottnak.

„Köszönöm, Atyám, hogy aki hisz a Te fiadban, Jézusban, ha meghal is, él. Ő a feltámadás és az élet. Köszönöm, hogy megmutatod a te hatalmadat és visszaajándékozod ezeknek a fájó lelkű embereknek a testvérüket, Tábitát!”
Azzal felállt, és a holttesthez fordulva kiáltott:
– Tábita, kelj fel!
A csukott szemek kinyíltak. Tábita felnézett, majd felült. Péter kezét nyújtva felsegítette, majd kinyitva az ajtót kiszólt:
– Gyertek be, testvérek!
A beözönlő emberek némán bámultak a szeretett özvegyre. A kezdeti megdöbbenés után a csoda ünneplőbe öltöztette a szíveket. Egy hangos sikoly hallatszott, mások ellenállhatatlanul nevetni kezdtek, majd a dicsőítés extatikus kiáltásai törtek fel az emberekből. Péter pár óráig köztük maradt. Ételt hoztak, Tábita maga is felszolgált. Az apostol hosszasan figyelte őt. Érezte, hogy az asszonyból áradó, magától értetődő alázat, segítőkészség mélyen megérinti belül, valami olyat kap tőle, amire neki, a legelső apostolnak nagy-nagy szüksége van. Közben hárman-négyen is a módosabb hívők közül hozzáléptek és meghívták, hogy töltse náluk az éjszakát. Egy láthatóan zavarban lévő középkorú férfi szintén invitálta Pétert:
– Nagyon nagy kiváltság lenne, ha megtisztelnéd a házamat! Bármit adnék is neked, az igazi kincs az enyém lenne, ha nálam szállnál meg. Tudnod kell, hogy foglalkozásomat sokan tisztátalannak tartják. Simon vagyok, a tímár. De a hit, amely Jézusban adatott, megmosott engem. Péter egy mosolylyal, fejbólintással megköszönte.

A vacsora végeztével a vezetők közül öten vártak rá a kijáratnál. Péter azonban Simon vállára tette kezét:
– Ma nálad fogok megszállni. A tímár az izgalomtól kicsit lihegve indult előre, hogy mutassa az utat. Péternek lefekvéskor egy Liddában hallott mondat jutott eszébe. Imádkozása közben a mellette álló liddai férfi mondta pontosan hétszer és Péterben meg is maradt:
„A tenger Jáfóban megérinti a Gyülekezetet.”

Az apostol arra gondolt, Tábitával való találkozása nélkül ma biztosan nem Simon házában vendégeskedne. Elalvása pillanatában a tengerparti Caesareában egy Cornelius nevű római centurió éppen imádkozni kezdett Izrael Istenéhez.

                                                                       *******

A kórteremben közben mozdulni is alig lehetett már. Megérkeztek Mesi munkatársai is. Képtelenek voltak elmenni. Csak álltak a paraván körül némán, együtt a volt és az aktív drogosokkal.

Köztük volt a három hívő is.
Korábban, a baleset hírére azonnal bementek a kórházba. Mesit lázasan találták. A lány lelke is furcsamód megtört volt. Figyelmesen végighallgatta a fiúkat, akik ismét elmondták, hogy Jézus meghalt őérte is, az ő bűnei büntetését is elvette, és a harmadik napon feltámadt a halálból. Mesi nem csak a láztól csillogó szemekkel, többször elismételte: „feltámadt, feltámadt… a halálból…”
Mégis amikor a fiúk megkérdezték, hogy hiszi-e, hogy Jézus él, csak a fejét rázta. A három hívő szomorúan lépett ki a kórteremből, ugyanakkor hatalmas elszánást is éreztek. Nem hagyják elveszni jótevőjüket!

Most feszülten suttogtak a paravánnál. Eddig magukban imádkoztak. Bensőjüket olyan izgalom feszítette, amit nem tudtak értelmezni. Képtelenek voltak belenyugodni abba, hogy Mesi elment. Különösen, hogy tudták: hit nélkül ment el. Egymásra néztek. Egyikük félrehúzta a spanyolfalat és a holttest mellé léptek. A látogatók megütközve nézték őket. A fiúk suttogva imádkoztak. Egyikük előrébb mozdult, s míg a másik kettő háta eltakarta, a halott homlokára tette tenyerét. Néhány mondatot szólt. Nem Istenhez. Mesihez beszélt.
Aztán elléptek az ágytól és indultak vissza a többiekhez, amikor a hátuk mögül tüsszentést hallottak. Megfordultak.
Mesi nyitott szemekkel feküdt. A három fiú egyike felordított, majd mindhárman extatikusan „hallelujázni” kezdtek.  A többiek széthúzogatták a paravánt. Mesi már ült, és csodálkozó szemekkel nézegetett körbe. A sokaság megkövülten bámult. Soha még ilyet nem láttak. A beteg az egyik hívőt szólította. Néhány halk mondat után Mesi csengő hangja hallatszott.
Ő már Istenhez beszélt.
                -Köszönöm, köszönöm. Hát mégis igaz. Te, Jézus élsz. Én is élek. Veled most már. Mert szeretsz én is tudlak szeretni. Köszönöm…-
Aztán valami furcsa, érthetetlen nyelven folytatta és a szavak úgy ömlöttek szájából, mint szemeiből az öröm könnyei.

Közben hálásan végignézett az ágy körül ácsorgó, ámuló embereken, majd visszaejtette fejét a párnára. A következő pillanatban el is aludt.

A másnapi újságok néhány rövid hírben beszámoltak az eseményről. Mesi szavait is idézték: „Jézus tette velem. Ő él!”
Az egyik bulvárlap hosszabban is beszámolt az eseményről, mágikus és titokzatos történésekkel állítva párhuzamba. A tervezett tévéműsor azonban végül nem készült el.

Mesi ma ugyanazt csinálja, amit eddig. Drogos fiatalokkal dolgozik. A megoldás, amit javasol nekik, azonban már más: Jézus Krisztussal való találkozás. Egyre többen hagyják ott a drogot.

Az angyal feszülten nézte, amint a fiú a holttest homlokára teszi kezét. Ez volt számára a jel. Kirántotta kardját. A ragyogás, a fény ellenállhatatlanul szorította a fekete lényt vissza az örvénybe. Az angyal megfogta Mesi kezét:
– Menj, menj vissza! Hallgasd!
Mesi már benne volt a testében, amikor hangos kiáltást hallott:
„Én vagyok a feltámadás és az élet.”
Egy pillanatra az örökkévalóságból egy arc villant fel Mesi előtt: Tüzes szemek néztek rá, melyekből perzselő szeretet áradt. A száj mosolygott. Rá mosolygott.

Mesi azonnal tudta, ki Ő.