Azon az éjszakán mintha a fák sikoltoztak volna a viharos szél könyörtelen ereje alatt. Zaklatottan hánykolódtam, félig ébren, félig öntudatlan-kábán. A bútorok kísértetiesen nyikorogtak, az ablakpárkányon kuporgó macska éjféltájban felugatott, bár lehet, hogy mégis egy kutya volt az. Baljóslatú, babonás, tehetetlen riadalom ült a házon. Reggel fáradtan, rossz előérzettel keltem ki az ágyból. „Minek is ragaszkodtam hozzá, hogy velük menjek?” – szaggatta belsőmet a kérdés. De hát ha már egyszer eldöntöttem, nem curükkolhatok gyáván, férfiatlanul vissza… A lányok már a konyhában voltak. Izgatottan csicseregtek a reggeli felett. Kedvesen köszöntöttek, kávéval kínáltak… Úgy éreztem magam, mint az a pénztárca, amelyet mielőtt kifordítanak szeretettel simogatnak egy darabig. A kávétól tisztulni kezdett elmémről…