Mennyei „munkamegosztás.”

                                          

Zsoltár 50. 15. És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem. 
Zsoltár 86. 7.Nyomorúságomnak idején hozzád kiáltok, mert te meghallgatsz engem.
Zsoltár 59. 17. Én pedig éneklem a te hatalmadat, és reggelenként zengem a te kegyelmességedet; mert váram voltál és menedékem az én nyomorúságom napján. 
Jakab 5. 13. Szenved-e valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme van-e valakinek? Dicséretet énekeljen.

A hívő ember élete a földön többnyire két szakasz rendszeres váltakozásából áll: Hiány, szükség, szenvedés, veszély tör ránk, melynek oka a bűn és testünk természete. Az, hogy itt a földön vagyunk, földből való testben.
Ekkor a Megváltás szövetsége miatt Istenhez fordulunk, aki Apánk lett Krisztusban.
Kérünk, könyörgünk, néha nyafogunk is, sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, panaszkodunk.
Ő azonban Jézus miatt szeret és meghallgat. Mert látja a fájdalmunkat és irgalmas. Tökéletlenségünk ellenére. Aktivizálódik az a szabadulás, amit Isten fia a kereszten minden problémánkra, így az aktuálisra is megszerzett a kereszten. Ekkor örülünk, hálát adunk és dicsérjük Őt.
A „munkamegosztás, ahogy a „nagy Főnök” látja, általában ennyire egyszerű.
Mint a faék, amit néha használ a professzor, de az analfabéta is. Nem kell hozzá tanfolyam.
Később jön egy új szükség, új hiány néha új szenvedés, válsághelyzet, ahol a dolog ismétlődik.

Közben megtanuljuk mennyire hűséges a mi Istenünk. A feladatok, munkamegosztás nem változik:
Mi segítségül hívjuk az Urat, Ő megszabadít, mi pedig dicsőítjük Őt.

Nem túl bonyolult. Így működik a kegyelem.

A vallás felcseréli a szerepeket. Kéri ugyan Istent a szabadításra, de közben sorolja a feltételeket: Mit tegyél, mit ne tegyél annak érdekében, hogy megszabadulj a bajból, betegségből, hiányból, problémából. Hogy „megérdemeld” a szabadulást.
Az ingyenes kegyelem azonban működik akkor is, ha nem hiszünk benne, ha nem vesszük tudomásul és erőlködünk, hogy megérdemeljük azt, ami ajándék. Tehát a szabadulást megadja Isten a kegyelemért keményen megdolgozni akaró gyerekeinek is. De a hálaadás az Isten dicsőítése a szabadulás után következményképpen, így már nem őszinte.
„Mert hát sokat tettem azért én is, hogy kijöjjek a bajból. Jó srác vagyok. Kemény, erős hívő” – vélheti az ekképp gondolkodó.
Persze a nyomorúságban az ember átértékel dolgokat, felismeri bűneit, változik. De nem ez a feltétele a szabadulásnak. Csak egy jó gyümölcs. Hála ezért is Istennek.

A szabadulásnak azonban semmi más oka nincs csak a keserű élethelyzetbe beledobott fa.
A keresztfa darabja. A hívő élet folyamatos vándorlás Mára és Élim, a keserűséget okozó problémák és az átmeneti nyugalom állomásai között. A megoldás mindig a fa, amit az Úr Mózesnek is mutatott Mára mérgezett forrásánál.  Ez a kegyelem. És mindig működik Isten hűsége miatt.

Egy másik alapvető dolog, hogy hogyan viszonyulunk az aktuálisan komoly szenvedésbe került testvérünkhöz.

Ha egy ember, egy hívő, akár a saját bűnei miatt, válságba, szenvedésbe, testi, vagy lelki fájdalomba zuhan, az Úr mindig megpróbálja ezt a helyzetet felhasználni, hogy a rossz gondolkodást, hibás bűnös életmódot korrigálja, miközben a szabadulást munkálja szeretetből.
A bűnök következményei miatti kínlódás tehát hasonlít a fogorvosi székhez.
Ha benne ülünk, hiába tudjuk, hogy a fúrás, a húzás, a kezelés után jobb állapotba kerülünk, amikor fáj, amikor fúrnak, húznak, faragnak, akkor az tényleg fáj.
Bár jó, és erőt adó a tudat, hogy utána jobb lesz, változás jön, de az ilyen emberen segíteni, aktuálisan a fájdalmában nem lehet azzal, ha megmagyarázzuk neki, hogy ezt csináltad rosszul, azt helytelenül. Nem kellett volna annyi savanyúcukrot szétrágnod, moshattad volna a fogadat stb.
 Ilyenkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy megfogjuk a kezét, mellé állunk, és vigasztaló, bátorító szavakat mondunk. Isten is ezt teszi, amikor saját oktalanságaink miatt szenvedünk.
Amikor enyhül a fájdalom, a válság akkor tanít, utat mutat a változáshoz. Mert a hibáink bűneink már a válság első pillanatában tudatosultak, sőt ordítanak ránk.
De akkor nem látjuk a kiutat. Ezért mellénk lép Jézus és megfogja a kezünket és vigasztaló, reményt adó szavakat mond. Nem a bűnünkről beszél. Nem is kell. Ahogy kiteljesedik az Úr szabadítása, úgy változunk meg, leszünk picit krisztusibb emberré, hívővé.
A kínlódásban levő hívőnek, ha szenved lelkileg, vagy fizikailag nem arra van aktuálisan szüksége, hogy intellektuálisan feldolgozza a helyzetét egy tanítás által.
Hanem vigasztalásra, kézfogásra, együttérzésre, bátorításra. Hogy „stand by me…” „állj mellém” –  ez tudja tovább lendíteni.
Az Úrnál így működik folyamatában a szabadítás. Tőle érdemes tanulni.

Zsoltár 50. 15. És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.