Gyümölcsfa a műút szélén.

Hegyek között autózunk. Kétoldalt erdők, rétek, hegyoldalak, dombok figyelnek, állnak őrt.
Néha szinte integetnek. Cserfa, tölgyfa, akácos.
Hirtelen, mintegy kilépve az erdőből, az út szélén egy roskadozó almafa bukkan elő.
Az ágait lehúzzák az aranysárga gyümölcsök. Már-már nyög és izzad a tehertől.
Valósággal kínálja az úton járóknak termését: Vegyenek, egyenek, azzal rajta is könnyítenek.
Nem lassítunk, továbbmegyünk.
De ez a fa nem megy tovább a gondolataimból.
Belegyökerezett a lelkembe. Üzenetet hordoz. Aztán elkezdem megérteni.

Ahogy haladunk a sorsunk útjain, gyakran és váratlanul bukkannak elénk nagy értékeket hordozó emberek, szavak, mondatok, üzenetek.
Vajon eszünk-e a gyümölcsökből, vajon be tudják-e tölteni azt a küldetést, amiért megjelentek az életünkben? Sokszor a gázra lépünk és elhúzunk mellettük.
Néha még neheztelünk is rájuk, mert megtorpanásra, gondolkodásra késztetnek és feltartanak sürgős feladatainkban. „Nincs erre időm!” – Kapaszkodunk korszakunk jolly joker kifogásába.
De Isten hűségesen küldi-küldi ezeket az áldásait.
Egyszer csak-csak szóba állunk a gyümölcstermő emberrel és nem az előítéleteinkre hallgatunk, nem a kitaposott úton járunk, hanem értékeljük a szokatlant, a meglepőt, az ajándékot.
Nemrégen egy nagyon jelentős döntés előtt álltam: Megtegyem-e vagy ne?
Napokig, hetekig vívódtam.
Aztán egy hajnalban, ahogy a kérdésen rágódva hazafelé tartottam, messziről nagy feliratot vettem észre egy autó oldalán.
„Ámen” ezt írták rá.
Ez válasz volt számomra. Kétség nélküli.
Ahogy közelebb mentem a takarásból kibontakozott a teljes felirat.; CiklÁMEN.
Ez már nem befolyásolt semmit. Az ajándékot megkaptam, választ kérdésemre.
Nemrég egy pénztáros hölgy mondata hatott rám hirtelen békítően, megnyugtatóan. Tudtam, hogy ez a mondat miattam hangzott el és sokkal többet hordoz, mint egy hétköznapi közlés.
Aztán volt már hogy filmekből, reklámokból, dalszövegekből szólt ki egy-egy üzenet.
A legfontosabb emberek is, mintegy véletlenül, mellékesen kerültek bele az életembe és csak később értettem meg, bontakozott ki, hogy milyen hatalmas áldást gyümölcsözönt hoztak nekem.
Isten tehát szól, üzen a hétköznapokban embereken, történéseken keresztül.
Gyümölcsfák tűnnek fel az utunkban. Olyanok, mint egy jó pincér, szinte nyújtják, kínálják az ajándékot.
Gyakran nem is vesszük észre, elsiklunk ezek mellett.
De aztán napok, hónapok, kilométerek múlva újra feltűnik egy ilyen.

Az az aranyszínű gyümölcseitől roskadozó almafa, ott a műút szélén arra figyelmeztetett, hogy készüljek jobban fel a váratlan ajándékokra, a gondviselés tálcán nyújtott lehetőségeire.
Ne robogjak folyton, fanatikusan, céljaim, vágyaim felé az alvázig taposva le a gázpedált.