A menet

Félálomban volt, amikor megrázták:

– Indulás!

Kóválygó fejjel, érzelmein még a késő éjszakába nyúló parti tompító terhét hordozva botorkált az ablakhoz. Az utcán monoton csoszogás, nyögdécselés és fémes csörgés hallatszott. Óvatosan résnyire húzta a redőnyt és kilesett. A megdöbbentő látvány hatására fölrántotta a redőnyt, kitárta az ablak szárnyait és kihajolt. A csípős hideg csontjáig hatolt, de csak nézett jobbra-balra is, messzire ellátott az egyenes úton. Bármerre tekintett, vonuló embereket látott. Katonás rendben, ha­tan egy sorban, a sorok között méteres távolságban haladtak. Mindenkin fekete ala­pon bíbor és sárga kockás ruha volt, fejük lenyírva, nemük, koruk távolról megállapíthatatlan. Némelyik hatos sor bokánál, némelyik csuklónál összebilincselt em­be­rekből állott. Arcukra a félelem, a kiszolgáltatottság és a fájdalom miatti keserűség groteszk vigyora ült. Kétoldalt a járdákon egyenruhások kísérték a menetet, ke­zeik­ben szokatlan formájú, de nyílván nagyon hatékony fegyverüket tartva. Szemeik fejük két oldalán dülledtek, a kaméleonéhoz hasonlóan és tökéletes térlátást biz­to­sítottak gazdáiknak. Jelenlétük értelmetlenné tett minden kitörési, szabadulási kísérletet a rettegéstől amúgy is hipnotikus merevségben hömpölygő tömeg számára.

Az ablakban álló azt hitte, álmodik. Rémálmot lát. Ekkor vállánál fogva újra megrázták és ismét az előbbi parancsoló hangot hallotta:

– Indulás!

Ijedten fordult meg. Senkit sem látott.

„Túl sokat ittam tegnap” – gondolta, azzal a konyhába indult kávét főzni. Váratlanul ostorral az arcába csaptak. Ekkor meglátta. Nála fél méterrel magasabb, kaméleon fejű lény állt előtte egyenruhában. Kezében hosszú, egyszíjú korbácsot tartott. Hangja mintha liftaknából kongana:

– Indulás!

Megdermedt. Csuklóján éles csattanással záródott a bilincs. Az utcára érve durván a menetoszlopba lökték és kétoldalt egy-egy fogolyhoz bilincselték. Ahogy lenézett látta, hogy már ő is a többiek fekete-sárga-bíbor ruháját viseli. Tarkóján érezte a hideg szél fúvását, és ebből tudta, hogy büszkesége, lányosan göndörödő hosszú szőkésbarna haja immár csak kefefrizura.

Félénken oldalra pislantott. A kétfelől hozzá bilincselt foglyok lárvaszerű arca valahogy ismerősnek tűnt neki. A villámként beléhasító felismerés megrémítette. Odasúgta a baloldalinak:

– Te vagy az? Te lennél?

– Miért, mit hittél? Megúszod? Megúszol engem? Feleségét még akkor hagyta el, amikor a második gyerekével volt terhes. Úgy érezte, az asszony mindennapokba gabalyodó kisszerűségével csak nyűg rajta. Ő ki akart bontakozni. Megvalósítani önmagát.

Most összebilincselve meneteltek ebben a szürreális tömegben, és fogalma sincs miért, hová és kik viszik? Azaz kezdte sejteni.

Másik szomszédjára rá se nézett. Tudta, hajdani főnöke, majd tulajdonostársa, akit öt év után jó ügyvédje segítségével mindenéből kiforgatott. Minden törvényes és abszolút jogszerű volt, egykori kollégája mégis teljesen elzüllött. Egy pillanatig mardosó szégyent érzett, aztán dühöt, majd valami kábult keménységet.

Előtte, bokájánál púpos szomszédja lábához bilincselt, széles hátú ember csoszogott, megállás nélkül szitkozódva. Ahogy figyelmesebben nézte, észrevette, hogy a szidalmak célpontja a görbe hátú, aki válaszul a durva szóáradatra monomániásan a következő mondatot ismételgette

– Haha, úgy kellett. Megszívtad. Haha.

A következő pillanatban a széles hátú kezében egy hosszú kés jelent meg.

Egyetlen mozdulattal keresztülszúrta a hajlott hátút, majd olyan erővel vetette magát az eldőlő férfire, hogy a másik oldalon hozzábilincselt két rabot földre rántotta. Rátérdelve a megszúrt ember mellkasára néhány energikus mozdulattal levágta annak fejét. A menet feltorlódott, de furcsa módon nem kiáltoztak, nem tört ki pánik. A sorok egymásba csúsztak, néhányan a láncokba gabalyodva elestek. Két őr villámgyorsan a sorok közé furakodott. Egyikük különleges fegyverét az izmos gyilkos melléhez nyomta. Halk, kerregő hang hallatszott. A merénylő térdre rogyott, egész testében remegni kezdett, vonásai elviselhetetlen fájdalomról árulkodtak. A másik őr eközben a levágott fejet illesztette vissza a törzshöz. Fegyverét, mint valami hegesztőpálcát lassan körbehúzta a nyakon, majd a mellkason tátongó sebre helyezte. A hajlott hátú áldozat üveges tekintettel körbenézett és feltápászkodott. A menet hamarosan újra megindult a belvárosi főúton.

Látta a nonstop nyitva tartó helyek előtt csoportosuló, alkoholtól, anyagtól fölhevült fiatalok arcát, hallotta trágár hangoskodásukat, de azok ügyet se vetettek az úttesten vánszorgó menetoszlopra. Az út a közeli nagy folyó hídjára vezetett.

Próbálta kitalálni: vajon átmennek-e a hídon, vagy a partra fognak lekanyarodni? Nem mintha jelentősége lett volna. Minden tagjában érzékelte, hogy így is, úgy is valamilyen borzalom felé csoszognak, amely elkerülhetetlenül vár útjuk végén. Lelkükön a döbbenet reménytelenség fásultsága ült.

Egy téren haladtak át éppen. A sápadt fényű lámpák alatt meg-megcsillant a villamossín, és kivehetőek voltak a tér sarkában kör alakba húzkodott támlás padok.

Néhány hete egy langyos őszvégi délután ott ült az egyikben, és gúnyos ajakbiggyesztéssel hallgatta a fiatalembert, aki középen állt és élénk gesztikulálással, hevesen beszélt. Látszott rajta, hogy kevés az egy szája, egy nyelve, annyi mindent akart egyszerre elmondani talán húszfős hallgatóságának.

Istenről és a megváltásról prédikált. Szavai nyomán többen könnyezni kezdtek, egy srác káromkodva pattant fel a helyéről, maga után húzva barátnőjét.

Belül őt is valami megindultság fogta el. Soha nem hallott még ilyen beszédet. Mintha a prédikátoron kívül lenne ott még valaki. Valaki, aki nagyon más. Valaki, aki nagyon jó. Félt attól, hogy sírva fakad, ezért aztán igyekezett cinikus ábrázatot ölteni, de a benseje, mint valami jégtömb a közeli tűz hatására, kezdett olvadni. Mindig nagyon „komilfó” ember volt. Most is azt figyelte, mit szólnának az emberek, ha hirtelen sírva fakadna, vagy éppen nevetne, valami szokatlant tenne. Érezte, hogy ez percek alatt be fog következni, ha tovább ül és hallgatja a fénylő szemű fiatal férfit.

Úgy döntött, mielőtt kiáradna belőle valami, mielőtt elveszítené az önkontrollt, elmegy. Felállt és zavartan, lehetőleg észrevétlenül megpróbált kihátrálni a körből. A prédikátor fényes szemei azonban rögtön megakadtak rajta:

– Elmész? Elmehetsz. De kérlek, soha ne felejtsd el ezt a nevet: Jézus Krisztus. Soha. Ő bárhonnan meg tud és meg akar szabadítani. Mert Ő tényleg, igazán szeret. Ha bajba kerülsz, kiálts hozzá!

Kissé megemelte két alkarját. A bilincsek kezdték kidörzsölni csuklóit. Kétoldalról dühös szitkozódás nyugtázta mozdulatát.

„Bárhonnan?” – idézte fel a szavakat.

A menet eleje már a hídra ért. Halkan maga elé mormogta a nevet:

– Jézus Krisztus.

Ekkor megérezte, hogy figyelik. Hangosabban mondta ki a nevet:

– Jézus Krisztus.

Egykori cégtársa és volt felesége két oldalról belerúgott a bokáiba. A fájdalomtól összeesett, de esés közben még látta, hogy két őr futólépésben elindul feléje. A földön fekve most már teljes erejéből kiáltozott:

– Jézus Krisztus segíts! Jézus Krisztus segíts!

A körülötte álló megbilincseltek rugdosni kezdték, két szomszédja, akiket a rövid lánc térdre kényszerített, öklükkel ütötték, ahol csak érték.

A következő pillanatban azonban bilincsei lehullottak kezeiről, és egy gyengéd erő fölemelte és a menetoszlop felett finoman letette arra a padra, ahol pár napja is ült a prédikátort hallgatva.

Ámulva nézte szabad kezeit. Szívét végtelen hála töltötte el. A menetoszlop közben rendeződött, és mintha mi sem történt volna, folytatta útját a híd felé.

Amint az utolsó sorok is elhaladtak előtte, felállt, kiment az úttest közepére. Rabruhája helyett ekkor már kedvenc farmerját és bő fehér ingét viselte. Nem fázott. Hosszasan nézett a távolodó menetoszlop után. Az éjszaka sötét szövetét derengő világosság kezdte megrepeszteni.

Ahogy nézett a távolba, azt látta, hogy a híd túlsó vége felemelkedik az itt-ott még derengő csillagok közé és a homorú aszfaltszalagon át a menetoszlop őröstül, rabostul bevánszorog az ismeretlen sötét, baljóslatú végtelenbe. Szemeit le nem vette a felkavaró látványról, amíg az utolsó hat rabot is el nem nyelte az acélosan hideg téli éjszaka.

Szelíd, de határozott hangot hallott:

– Te, gyere. Még ma velem leszel.

Már nem is akart mást. Emelkedni kezdett.

A kórház folyosóján két borostás arcú betegszállító cigarettázott. Vonásaik fáradtak, elnyűttek voltak. Hangjukban ingerültség bujkált.

– A fene érti ezt – mondta egyikük. – Máskor hetekig nyugi van, aztán jön egy ilyen műszak. Mintha tombolna a halál

– Ja. A haver a másik kórházból nemrég csörgött ide. Ott is dugig vannak. Az ilyen napokért plusz pénzt kéne fizetni.

– Álmodozz csak, haver. Hallottad, mit művelt az az infarktusos pali? Tudod, akit utoljára vittél a proszektúrára.

– Ja, mondták. Sikoltozott fél éjszaka, aztán meg azt kiabálta: „Jézus Krisztus!” Biztosan valami vallásos ipse volt – mondta, és ujjhegyeivel dörzsölni kezdte a halántékát.

– Te, én ott voltam. A hideg futkosott a hátamon. De az is tök gáz, hogy az elvált felesége meg a női osztályon adta be a kulcsot. A doki ismerte a tagot. Valami rockzenész volt – tette hozzá ásítva. – Na, ballagjunk az öltözőbe. Két sör meg tizenkét óra alvás vár rám.

A másik már nem nagyon figyelt arra, amit kollégája mondott. Rutinszerűen vetette oda:

– Na oké. Irány az ágy. Hunyjunk.

Két lépés után visszafordult és hozzáfűzte:

– Vannak ilyen gonosz napok, a fene enné meg.

Társa lélekben már a hideg sört kortyolgatta a vetett ágy mellett:

– Vannak. Fene beléjük.

2001 08