A zsékorszaki ember.
Shakespeare Macbeth c. darabjában a boszorkányok ezt szavalják;
„Szép a rút és rút a szép,
szórjon szét köd, s a lepra lég.”
Egy üstben szörnyű kotyvalékot is kevernek.
Aki iszik mérgükből, maga is összekeveri a szépet és a rútat, a jót és rosszat, az igazságot pedig a hazugsággal. De világuk köde, sőt levegője is terjeszti az erkölcsi, gondolati, esztétikai relativizmust. A „píszí” (politikailag korrekt) beszédet.
( 1. felvonás 1. jelenet, 4. felvonás 1. jelenet. Fordította Báthori Csaba)
A mi korunk a „zsozsó kora”, „zsékor”, „pénzizmus”, „bizniszizmus” korszaka.
A gyakorlatban a pénz az emberi, társadalmi döntések legfőbb okává kezd válni.
Szinte emberi értéket mér. Eldönti, hogy mi a szép, mi a jó, mi az igaz?
A pénz cél és ok, érv és magyarázat is lett egyben.
Kényszerré vált, szinte bedarál.
Itatják a varázsfőzetet, de hordja a kor mérgét a levegő is, és ködösít.
Persze szükség van pénzre, de arra nem hogy tetteink, vágyaink alfája és omegája legyen.
A mindennapi életben azonban azt látjuk, hogy az üzlet, a gazdaság, a pénz, a társadalmak, személyes életek, imádott, vágyott, aranyborjúként körültáncolt zsarnoka lett.
Akinek van,(mindegy honnan, hogyan?) az a korszak királya, akinek nincs, (mindegy, miért?) úgy érzi az élethez való joga, lehetősége is elveszett.
A művészet, a zene, a tánc, az ének, a vers, az írás, Isten megszólításával, keletkeztek. Isten keresése volt a motorja ezeknek.
Azé az Istené, aki határozottan elválasztotta a rosszat és a jót, az igazat a gonosztól, a szépet a rúttól.
Az anyagi teremtésről azt mondja:
„Látta, hogy nagyon jó.” 1Móz 1.31.
A különbség is jó volt. A különbség, ami erkölcsi, gondolati, és esztétikai téren nyilvánvalóan elválasztotta a létezőket, az eseményeket, sőt a nemeket is. (Mert kérdezem; Mihez képest más a „másság”, ha nem az eredetihez, a természeteshez képest?)
A mi „zsékorunkban” egyre teljesebb a zűrzavar és elvárássá, kötelezővé vált a relativizáló, a píszí-beszéd. Kevernie kell a beszélőnek is az üstöt, vagy nem beszélhet.
A pénz kultusza alatt álló igazság, azonban pszeudo-igazság, az üzletet kiszolgáló erkölcs, álerkölcs, és az anyagi érdekeknek szolgáló művészet, zene, álművészet. Mert bármi rotyog is ebben az üstben, maga az üst, az olvasztótégely, a pénz szerelme. Összefő itt művészet és giccs, szégyenletes gagyi és minőség, lehúzás és kemény munka, tehetség és bohóckodó nevetségesség, érték és értéktelenség.
Az Isten kegyelme nem is engedi szeretett, és vezethető gyermekeit beállni a „pénzizmus” korának aranyborjú-táncába haláltáncába. A táncterem meg a média és a kor celebjei a tánctanárok.
Mert elég naivak vagyunk, és belemennénk.
Hiszen távolabbról ez a bálvány-tánc nem látszik szörnyűnek, ahogy a mérgek, a drogok első kis mennyisége még gyakran örömöt is okoz, csak később kötöz meg és tesz fogollyá.
Azt gondolom, Isten akarata az, hogy törekedjünk kimaradni az értékek összezavarásából.
Ne fogyasszuk nagykanállal a média által elénk tálalt varázsfőzetet.
Ha netán kudarcot vallunk karrier-terveinkben, lássuk meg e kudarcban az Atya szeretetét, gondoskodását.
Meg a Messiásnak a kincseire féltékeny szerelmét. A kincsei mi vagyunk.
Mindezt pedig azért is, hogy akik leitták magukat a bájitalból, akik ott táncolnak a bálvány körül, akikben már összekeveredett a rút és a szép, a jó és a rossz, azok felé, akik a „másságról” már erkölcsi értékként gondolkodnak, esetleg ők maguk is „mások”, feléjük irgalommal, együttérzéssel, szeretettel tudjuk képviselni az evangéliumot.
Annak a szeretetét, aki maga a tökéletes igazság, a tökéletes jóság, és a tökéletes szépség.
Neve is van; Jézus Krisztusnak hívják.