Szauruszmese Vincéről.

A nagy-nagy erdőben élt két dinoszaurusz.
Fiatalok voltak és barátok.
Felfaloszaurusz volt az egyik és Bekaporaptor volt a másik.
Így is hívták őket.
Vadászni indultak éppen. Nagyok és ijesztőek voltak.
Nagy fejük volt, hatalmas fogaik, óriási testük és izmosak voltak és nagyon büdösek.
Szóval rendkívül félelmetes két dinoszaurusz volt.
Egy verset próbáltak mondani, amit még Felfaloszaurusz anyukája énekelt, illetve ordított a kisfiának.
Így szólt;

„Szörnyű ragadozó vagyok,
Tente dini most aludok,
Reggel szörnyen  ragadozok!”

Ezt énekelte illetve ordította altatódalnak Felfalószaurusz mamája amikor fiúszaurusza még kicsi volt.
Nem is tudott más verset.
Hát igaz ami igaz; Olyan picike volt az esze ennek a hatalmas ragadozónak, hogy több vers bele se fért volna az iciri-piciri kicsi agyába.
Barátjának Bekaporaptornak még kisebb volt az esze. Csak a foga volt nagyobb egy kicsit.
Ő csak az első sort tudta, semmi többet.
Ezt ordibálta miközben döngő léptekkel mentek az erdőben.

De képzeljétek, az erdőben volt még valaki, illetve valakik.
Mégpedig ott járt éppen Benkő Vince és a családja.
Kirándultak.
Vince egy kicsit előre szaladt és ő találkozott a két dinoszaurusszal.
Vince nagyon ismerte a dinoszauruszokat. Sokat tudott róluk.
Most sem ijedt meg.
Tudta, hogy nagyon pici az agyuk és azt is tudta hogy neki viszont sok-sok esze van.
A két dinó mérgesen nézett lefele rá.
– Hát te mit keresel itt? -ordítottak- Nem tudod hogy milyen rettenetes  ragadozók vagyunk?
És fenyegetően néztek.
A sokeszű kisfiú bátran válaszolt;
– Lehet hogy rettenetes ragadozók vagytok, de nem tudtok gyorsan futni.
– Micsoda? – gurult méregbe Bekaporaptor. Én vagyok a leggyorsabb az egész erdőben!- mondta büszkén.
– Nem úgy van az!- kezdett vitatkozni Felfaloszaurusz- Én gyorsabb vagyok, mint te!
A kis Vince elégedetten mosolygott. Aztán így szólt;
– Döntsük el futóversennyel!
– Én nem félek versenyezni!- mondta az egyik dinoszaurusz.
A másik így válaszolt;
–  Én még annyira se félek!
– Hát akkor fussatok három kört a nagy őserdő körül. Mondta nekik Benkő Vince.
Azzal számolni kezdett;
– Egy, kettő, három, vigyázz, elkészülni,
Rajt!
A két óriás lélekszakadva futni kezdett.
Nem tudták, hogy három kör az erdő körül milyen-milyen sok futás.
Csak futottak, futottak, igyekeztek lehagyni egymást.
Mire másodszor  futották körbe az erdőt, sötétedni kezdett és ők annyira elfáradtak, hogy egyszer csak leültek és mélyen-mélyen elaludtak.
Akkor a kis Vincze odament hozzájuk, összekötötte a lábukat és a szájukat, hogy ne tudjanak harapni.
Telefonált és két nagy kamion elvitte a szauruszokat az állatkertbe.
Ezentúl ott laktak.
Nem ragadoztak többé.
Reggelenként egy nagy autó hozott nekik rengeteg husit a boltból.
Egészen megszelídültek. Jól érezték magukat.
A csokit is megszerették.
És rengeteg sok ember kezdett járni az állatkertbe, hogy lássa az igazi dinoszauruszokat.
A jegyeik árából Vincze is kapott mindig.
Így bőven lett pénze, hogy minden kisautót és dinoszauruszt, amit apa és anya engedtek, megvehessen magának.
Sok ajándékot vett a nővérének is.
Anyukájának szép ruhákat, színházjegyeket, apukájának pedig egy gyönyörű sport-Toyotát.
Gyakran kiment az állatkertbe is.
Vitt csokit a két dínónak.
Azok mindig örültek, ha Vince megjelent és elmondták neki azt az egy verset, amit tudtak. Bár egyikük csak az első mondatot tudta.
De Vincét mindig megismerték.
Akármilyen picike volt is az eszük.