Sámson

A vastag bőrből készült hámszíjak erővel feszültek a magas, szikár férfi mellkasának. A hám segítségével többnyire húzta, ám ha akarta, karjait a hatalmas kerek malomkőhöz erősített rúdnak feszítve tolta a malmot. Órákon át. Megállás nélkül. Körbe-körbe. Aprókat lépve 43 lépés, kicsit nyújtva 32, vagy 28 volt a kör. Százszor 43, ezerszer 43, tízezerszer 43 – körbe-körbe. A liszt estére belepte bőrét. Ha nem lett volna vak, a leprásokra emlékeztette volna testének színe. Nem is izzadt. Szinte alig ivott. Konokul, fásultan, lázadás nélkül húzta az igát. A malomkő túloldalán egy vak szamarat fogtak be a rúd másik végéhez. Ketten forgatták a követ. Egy vak állat és egy vak ember. Rabtársai a falak mellett kuporogva kézi malmokon őröltek. Eleinte ő is ott ült köztük, de amikor megdöglött az egyik szamár, fogva tartói egymás nagy derültségére őt állították be helyette. Mivel mégiscsak ember volt, ő tolhatta is a rudat, ha a húzásba belefáradt, csak vigyáznia kellett, hogy fejbe ne üsse a vaskos fa, amikor átbújt alatta. A lényeg, hogy az egyenletes surrogás, a gabonaszemek finom morzsolódása a kövek között ne lassuljon. A megtermett őr időnként egy-egy mérő gabonát öntött a kövek közé, egy másik pedig a lisztet vitte ki.

A rabszolga vak volt, így a reggelt az jelentette számára, amikor fogva tartói gúnyosan beordítottak abba a félig földbe vájt üregbe, ahol éjszakára megláncolták:

– Sámson! Hasadra süt a nap! Nem látod?

Bilincseit levették és átvezették egy nagy, hevenyészve összerakott kőépületbe, ahol a gabonaőrlés folyt. Itt leülhetett. Pár marék pirított árpát, tűzön sült lepényt és tiszta, friss vizet kapott. Esténként húst is hoztak neki. Csak egyszer próbáltak disznót adni, de már messziről megérezte a szagát és elutasítása jeléül ültében háttal fordult feléjük. Őrzői gúnyos viszonyulása mögött ott lapult a leghatalmasabb ellenfelük iránt érzett babonás tisztelet, sőt félelem is. Így, láncok között, vakon, egy barom munkáját végezve is volt Sámsonban valami, amit nem lehetett a jelentéktelenségbe, a többi fogoly szintjére, megalázottságába fojtani. Itt sem tudott egy lenni a sok közül. Nem kérte, mégis kivételes bánásmódot kapott. Minden este vizet hoztak neki mosakodáshoz, az üregben, ahol aludt, rendszeresen cserélték a szalmát és ruhadarabokat is készítettek neki az éjjeli hideg ellen. Nappal, miközben munkáját végezte, szava sem volt, de esténként borsódzó háttal hallgatták őrei, amint fekvőhelyén hosszú ideig beszél atyái Istenéhez monoton, megtört hangon. Filiszteus fülnek félelmetesen hatott ez a csendes, rezignált, alázatos ima. Maga volt a titok, amint maga volt a titok Sámson erejének forrása is hosszú ideig…

Titok és – úgy érezték – fenyegetés. Az első napokban zokogott és ordított, mint a halálra sebzett oroszlán, ordított Istenéhez. Ez érthető, szinte megszokott volt. De ez a csendes monológ… Mégsem tettek ellene semmit. Sámson ritka jó fogoly volt. Lázadozás nélkül dolgozott. Úgy vezethették ide-oda, akár egy bárányt. Kevéssel több, mint két hónapja fogták el, vakították meg és hozták ide. A filiszteusok elöljárói Askelonból, Asdódból, Gátból, de még Ekronból is eljöttek megnézni nagy ellenfelük bűnhődését. Ha valamely előkelőség érkezett, Sámsonra fejfedőt húztak.

A gazdag nők aranykeretről lelógó drágakövekből fűzött láncaihoz hasonló fejdíszt készíttetett számára a fogház parancsnoka, nem csekély tetszést aratva ezzel feljebbvalói előtt. Keretnek a döglött szamár bordacsontjaiból formáltak egészen Sámson orrnyergéig lecsúszó koronát és a csontok közé zsákvásznat erősítettek, amely eltakarta csúfosan lenyiszált haját. A „koronáról” az elpusztult igavonó barom gyöngysorrá fűzött fogai és más apróbb csontjai lógtak le hét láncban.
A rudat tolta, amikor először fejére húzták. Sámson a vakok jellegzetes mozdulatával felemelte arcát és megrázta fejét, majd megtapogatta az egyik „gyöngysort”. Felismerve, hogy a lánc csontokból áll, lerántotta és hatalmas ordítással elhajította a „fejdíszt”. Az őr rákiáltott: – Ne ordíts úgy, mint egy élő oroszlán, hiszen félig döglött vagy!

Ekkor a vak szamár feje Sámson hátának ütődött, és földre lökte őt. Feltápászkodott. Felső testét hangtalan zokogás rázta. Miközben öten körülállták, a hatodik őrző újra Sámson fejébe nyomta a „koronát”.

Nem ellenkezett. Soha többé. Némán tűrte, ha újra és újra ráhúzták az idelátogató elöljárók nagy örömére. Egy idő után minden nap már reggeli szürkületkor felvetették vele és estig abban dolgozott.

A szamárállkapocsból kitördelt csontok most is zörögtek, ahogy a hámot húzó férfi feje meg-megmozdult. 35 „…részegítő italt ne igyon!”, 36 „…beretva ne érintse a fejét” 37„…halotthoz ne közelítsen”. Mióta nem látott, az emlékek sokszoros intenzitással törtek elő lelkében. Most a legszebb is fájdalommal üzent a múltból…

                                                               ***

A magas, szikár férfi hol a monitorra nézett, hol körbe a szobában, ahol rajta kívül még három ember nézte a képernyőt. Feladatával éppen végzett. Az asztalokon, a klaviatúrák mellett kávéspoharak, ropi, üdítő, egyéb nassolni valók. A többiek sűrűn ásítoztak. Mióta az ICG létrehozta ezt a magyarországi vállalatot, folyamatosan volt éjszakai műszak is. A néhány, egymással birkózó hardverfejlesztő multi cég nem engedett egymásnak szemhunyásnyi pihenést sem. A cégek pedig saját alkalmazottaikkal szemben támasztottak új és egyre nehezebben teljesíthető követelményeket. Például egy projekt hajrájában elvárták az önkéntes túlórákat, akár éjszaka is. Nyolc éve mindig egy projekt hajrájában voltak. Az emberek többsége vállalta. Nagy szó volt Kelet-Európában az ICG alkalmazottjának lenni. Presztízs. Szóréki László számára is az volt és az is maradt. Ott bábáskodott már a magyarországi cég létrehozásánál is. Ha megkérdezték, hol dolgozik, büszkén felelte rá: „Az ICG-nél.” Elismerő ajakbiggyesztések, fejbólintások fogadták mindig László közlését. Annak idején felesége, kisfia is büszkék voltak rá.

A cég lassan-lassan benne élt, és ő pedig a cégben. Átvette a cég által diktált érték és időrendet. Legfőbb jó a vállalat haszna volt számukra. Sok-sok hétvégét töltött együtt munkatársaival: kirándulások, bulik, wellness hétvégék, családdal, majd főleg család nélkül. 38 évesen is őrizte fiatalos külsejét, mivel a cég számára nem volt közömbös alkalmazottainak megjelenése sem. Agilitást, optimizmust, vidámságot, eltökéltséget sugározni elvárt és illő dologgá vált. Kevés szabadidejében konditerembe, szoláriumba járt. Kínosan ügyelt az étkezéseire is. Hízásra való hajlama valósággal kétségbe ejtette, ujjai néha öntudatlanul markolászták hasa tájékán a bőrt „úszógumi-kezdeményektől” rettegve. Szemével, arcával azonban nem tudott mit kezdeni. Tekintetében megtörtség, szemei alatt egyre több szarkaláb, szája szögletében kesernyés barázda látszott.

Éjszakánként munkáját már néhány óra alatt letudta. Ő volt vezetője, egyben a team legrégibb és leghasznosabb tagja. Most várt. Várta, hogy három munkatársa átmenjen a szomszédos szobába, ahol reggelig aludni szoktak. Az éjjeli műszakban általában meg lehetett tenni. Régi, összeszokott, rutinos és gyors team volt Szórékié. Róla úgy tudták végigdolgozza az éjjelt. Nem így volt. Szóréki László egy titkot rejtegetett. A hajnali órákat nem munkával töltötte. Idegesen tekintgetett körbe-körbe, majd a monitorra. Kezei finoman remegtek a klaviatúra felett. Végül az egyik fiatal hölgy nagyot ásítva nyújtózni kezdett.

– Kész vagyok. De nem is bírom tovább. Szundikálnom kell. Jöttök? – nézett körbe.

Hümmögés volt a válasz, de pár percen belül a többiek is elmentették az eddigi munkájukat.

– A babucik hajcsikázni mennek. Te nem jössz Maci Laci? – kacsintott az előbbi nő Lászlóra.

Mostanában azonban egyre jobban bosszantotta ez a haverkodó, frivol hangnem, amelyet vele szemben beosztottjai megengedtek maguknak. Ez nem volt mindig így. Viszont képtelen volt rájönni, hogy mikor és miért veszett el tekintélye.

– Tudjátok, hogy én nem alszom. De ti csak pihenjetek! – a férfi arcán felelősségteljes komolyság ült.

– Hát akkor pá, pá! – mondta az egyik.

Az ajtó becsukódott mögöttük.

Szóréki László általában várt 5-10 percet. Most azonban türelmetlen volt. Bal keze egy honlap címét ütötte be, de jobbja már ágyékát markolászta. A képernyőn hamarosan hardpornó képek jelentek meg. A férfi szinte vibrált az édeskés izgalomtól. Szája kiszáradt, kezei remegtek, szeme mohón, szenvedéllyel itta a látványt. Ekkor nyílt az ajtó. A kiáltás, mint a légósziréna hasított Szóréki fülébe:

– Na, de Lacikaaa!

Az ajtó újra becsapódott. Hangos vihogás hallatszott mögüle. László már a kiáltás pillanatában bezárta az ablakot. Percnyi dermedtség után rászakadt a leleplezettség dermesztő szégyene. Úgy érezte, belül elpattan, megsemmisül benne valami, ami ő, ami végtelenül fontos volt az ő számára. Beléhasított a felismerés: soha többé nem lehet az a komoly, puritán, kötelességtudó csoportvezető, több projekt menedzsere, a cégvezetés bizalmi embere, aki eddig volt. Feje előre bukott a számítógépasztalra. A lelkét elárasztó félelemből, mint egy tőr, jeges hang hasított elméjébe:
„Drogos vagy! A pornó site-ok foglya!”

A szomszéd szobából már egyenletes, náthás szuszogás hallatszott. Szóréki Lászlót hangtalan zokogás rázta:

– Ördögi kör, ördögi kör… Taposómalom… – suttogta maga elé.

Emlékek törtek fel benne. Intenzív emlékek. Képek. Események. A legboldogabb is most fájdalommal üzent a múltból…

                                                         ***

A kövek közt őrlődő gabonaszemek monoton surrogása… a finom porként szálló liszt szaga, íze, tapintása…

A napfényesen ragyogva árasztotta perzselő sugarait a fehér kövekből épült ház bejáratánál üldögélő asszonyra. Tiszta, verőfényes délelőtt volt. Lent a völgyben jól látszottak volna a filiszteus Timná házai, ha a Szórek folyó partján növő pálmák el nem takarták volna szinte az egész várost. A kézimalom csendes csikorgása az asszony hangos, de monoton beszédének zenei aláfestéseként hangzott. Szerette a kézimalmot hajtani, ezért nem bízta az őrlést a szolgálókra. Szerette ezt a pár órás munkát. Tekintete végigsiklott a folyó ezüst csíkján egészen addig, míg az lassan cérnaszállá keskenyedett és beleveszett a végtelenbe, amely felé forrásától törekedett. Az asszony csak egyszer járt a nagy tengernél. Soha nem is kívánkozott oda többé. Más világ az. A filiszteusoké. Itt jó. Itt a hegyen. A törzs legnagyobb része tovább állt, még évekkel azelőtt észak felé. Ők nem. Ők maradtak. Ismerte a pátriárka szavait: „Dán kígyó lesz az úton, szarvaskígyó az ösvényen…” Inkább maradtak. Szavai az ezerszer ismételt szöveg automatizmusával mégis tüzes szikrákként potyogtak ajkairól.

– A szeme, a szeme félelmetes volt. Belém látott. Rettegtem tőle és vonzódtam is hozzá. De azért a félelmem erősebb volt.

– Na, de amit mondott! Azt mondjad el, anyám! Amit rólam mondott! – csengő, erőteljes hang vágta el az elbeszélés fonalát. A malom kerregése is elhallgatott. Az asszony szeretettel és büszkén nézett a tőle pár méternyire az árnyékban heverő fiára.

A tizenkét-tizenhárom éves forma fiú fél könyökre támaszkodva feküdt egy gyékényszerűségen. Hosszú, inas tagjain, arcán már-már elpattanással fenyegető feszültség vibrált.

Hirtelen fel is ugrott. Megrázta hét, derékig érő varkocsba font haját. Copfjai puffanva csapkodták mellét és hátát. Anyja elé guggolt. Sóváran várta a folytatást. Az asszony elégedetten nézte.

„Szinte éhezi a szavakat. Mintha csak azzal lakna jól.” Ezerszer elmondta pedig. Most, ezeregyedszer is belevágott.

– Azt mondta: „Fiad fog születni. Olyan, aki az Úré lesz születésétől fogva. Az Úr nazireusa. Ő kezdi majd Izraelt megszabadítani a filiszteusok kezéből.”

A fiú arcán a feszültség elernyedt. Ajkai széles mosolyra húzódtak, csak tekintete parázslott a belső tűztől. A büszkeség mellett mostanában egy terhet is érzékelt. Sőt, mintha egyre inkább ez kerülne túlsúlyba. A teher. A felelősség terhe. Bízott atyái Istenében. Tudta, hogy felesleges aggódnia, ő ad majd erőt és bölcsességet feladata elvégzéséhez. Többször is érezte már Isten szellemének jelenlétét, erejét és kétsége sem volt afelől, hogy Vele minden lehetséges számára. Más valami nyugtalanította.

Tizenkét éves korában járt először Silóban, ahol az Úr ládája volt. Több napig időztek itt. Számtalan történetet hallott itt atyáik Istenének hatalmas tetteiről; a Veres-tenger szétválasztásáról, Jerikó kőfalának leomlásáról, a tűz és felhőoszlop által népét vezető Örökkévalóról. Képzelete felizzott. A harc, a küzdelem, a győzelem képei szinte megelevenedtek lelkében.

Egy este fiatal lévita vette pártfogásba. Azt kérdezte, tudja-e mi győzte le egyszer a hősöket?
A fiú érdeklődve emelte szemét a férfira. Az mesélni kezdett. Mesélt a moábiták cseléről, amikor gyönyörű fiatal lányok kezdték a héber férfiakat hívogatni saját termékenységkultuszaikra. Hosszan, és látható élvezettel részletezte a moábita orgiák szokásos, de Izrael fiai számára tiltott eseményeit.

A fiatal fiú megkövült döbbenettel hallgatta. Belsejében eddig nem tapasztalt édes-gyötrelmes, egyszerre vonzó és taszító érzésfoszlányok kezdtek felszabadulni. Ágyékában furcsa bizsergést érzett.

– Sámson! Ezt te nem hallgathatod! – apja hangja, mint vizes kötél a bőrt, úgy repesztette szét a szituáció fülledt feszültségét. Apja villámló szemekkel nézte a lévitát, aki szinte iszkolt a haragvó férfi elől. Bár megszakadt a lévitával való beszélgetés, ezután Sámsonban megváltozott valami. Képzeletében, amelyet addig Izrael Istenének hatalmas tettei, saját jövőbeli csatáinak, győzelmeinek képei töltöttek meg, megjelent egy új, szinte kényszerítő erejű elem. Rendszeresen fantáziált a moábita orgiákról. Elképzelte a lengén öltözött, felhevült nőket, ahogy táncolnak, ahogy vonaglik a testük…

Ugyan csak egy virtuális világban mozgott, mégis mindig beszennyezve, belső erejében megtörve, megalázva került ki a fantáziájának, érzeteinek, képzeteinek teréből. Napokba tellett, míg a rajta nyugvó isteni kenet visszahozta a régi erőbe, szabadságba.

Ezek a fantáziabeli gondolati „kirándulások” nyugtalanították az ifjú Sámsont. Istenfélő apja gyerekkorától arra oktatta, hogy az idegen nőktől tartózkodjék. Szülei minden igyekezetükkel azon fáradoztak, hogy fiukat az Isten által kijelölt feladatára jól felkészítsék. Sámson életét, személyiségét is a felkészülés tette célirányossá, feszessé. Nagyon nem illett bele a nőkről való képzelgés.

Kamaszforma ifjú volt, amikor anyjával és néhány szolgálóval edényekért jártak az estaoli fazekasnál. Hazafelé tartva Sámson meglátta, amint a mezőn hét-nyolc filiszteus fiatalember egy dánita pásztort bántalmazott. Néhány juhát elvették, a zsidó férfit pedig arra kényszerítették, hogy négy kézlábon állva, nyakában kolomppal birkát játsszon. Fiatalos, éles nevetésük összegyűlve a társaságukban levő lányok vihogásával tisztán elhallatszott Sámsonék domboldalon lefelé igyekvő kicsiny karavánjáig. Ami ezután történt, azt sem az anya, sem a szolgálók nem felejtették el soha. Amint fülükbe hasított a garázda filiszteusok nevetése, Sámson mintha megkövült volna. Dermedten állt és percekig meredt az eléjük táruló látványra. Egy idő után tagjait finom remegés kezdte rázni, mellkasa egyre szaporábban emelkedett, süllyedt. Édesanyja éppen elindult felé, amikor az ifjú rohanni kezdett a filiszteusok irányába. Talán száz méterre lehetett tőlük, amikor torkából vérfagyasztó üvöltés tört fel. A garázda fiatalok szívét jeges félelem markolta össze. A feléjük száguldó fiatal zsidó férfiban volt valami emberfeletti. Különösen az ordításában. Úgy álltak lemerevedve a rémülettől, mint azok az emberek, akik felé gigantikus erejű, feltartóztathatatlan veszedelem: hegyomlás, lavina, vagy szökőár tör rá másodperceken belül. Minden erő kifutott tagjaikból. A száguldó Sámson, mint a bosszú angyala zúdult rájuk. Valahonnan méretes bot is került a kezébe. Szélvészként söpört végig a filiszteus férfiakon, akik néhány dermedt, tétova mozdulatnál többet képtelenek voltak tenni önmaguk megvédésére.

Perceken belül a földön feküdtek jajgatva vagy aléltan. Sámson sorban, módszeresen megbotozta a fájdalmukban fetrengő filiszteusok combját és tomporát. Úgy látszott, nagyon alapos leckét készül adni nekik, amikor a három filiszteus leány felocsúdva kábulatából futni kezdett, bár őket nem bántotta. Néhány méter után azonban az egyikük megállt, megfordult és esdeklő tekintetét a társait püfölő ifjúra emelve visszafelé indult. Sámson előtt a földre hullott, ruhája felcsúszott, látni engedve a bokáin lévő láncokat és függőket. Sámson abbahagyta az ütlegelést. A nőt nézte. A feketével kihúzott szemöldökeit, hullámos, fekete haját, nyaka vonalát, bokáit… amikor a lány a földről felnézett az ifjú arcába, már nem egy bosszúálló angyalt látott, hanem egy férfit. Ez a férfi semmiben nem különbözött az övéitől. Bár továbbra is zokogott, de belül már tudta, hogy célt ért. Valóban. A zsidó ifjú megrázta tincseit, messzire hajította botját és visszaindult övéihez. A pásztor közben nyáját összeszedve igyekezett minél messzebbre kerülni a „csata” helyszínétől. Megmentőjétől legalább annyira félt, mint nyomorgatóitól. Visszaérkezve kis karavánjukhoz Sámson olyasvalamit látott meg anyja és a szolgák szemeiben, amelyből tudta, hogy már felnőtt. Az Úr, Izrael Istenének szolgája, felkentje immár. Hosszúra nyúlt megemlékezését gúnyos, kegyetlen hang szakította félbe:

– Egyék most az Úr vak bírája, a felkent! – a filiszteus nyelvű mondat visszazökkentette Sámsont a taposómalom valóságába. Rutinos mozdulattal leemelte a hámot mellkasáról. Csontokból álló fejéke csörgött-zörgött, ahogy igyekezett vállig érő hajából a rátelepedett lisztet kirázni. Vezető nélkül ment oda az épület falához és letelepedett a fal tövében. A vacsoráját várta. Evés után megmosakszik, aztán félig földbe vájt odújához fogják vezetni, ahol újra imádkozni fog és alszik is majd pirkadatig. Milyen régen nem látott már pirkadatot! Orrát megcsapta az étel illata. Mióta nem látott, tisztábban érezte a szagokat, illatokat. Ez a kissé szúrós például a sült kecskehúsé volt. Kezeit előrenyújtotta. Kerek fakorongon adták át neki az ételt. Lapockacsont hússal, egy árpalepény és gyümölcs alkotta ma is Sámson vacsoráját. Húst csak ő kapott. A kézimalmokkal dolgozó többi fogoly sóváran nézte, amint a vak dánita erős, egészséges fogaival letépkedte a csontról a húst, a porcot, mindent, ami ehető. Sámson szeretett enni. Most azonban nem élvezte az ízeket. Más miatt evett, szinte céltudatosan. Hajnalban körvonalazatlan reménységgel ébredt. Mintha újra érezné Isten kenetének jelenlétét…

„Ma éjjel még hosszabban fogok imádkozni. Hatalmas az Úr irgalma” – gondolta, miközben a lapockacsontot a rajta maradt kevés hússal a tőle jobbra kuporgó fogoly felé nyújtotta. Ő mohón kapott utána. Eddig se vette le szemét Sámsonról. Reménykedett. Gyakran kapott a maradék húsból a vak dánitától.

                                                  ***

Szóréki László közel két évtizede élt a pornóújságok, filmek és a pornosite-ok fogságában. Fejből meg tudott nevezni több száz internetcímet ebből a tárgykörből. Az utóbbi időben a legvadabb, legextrémebb, legperverzebb honlapok jelentettek csak olyan izgalmat a számára, amit kamaszként még címlapfotók nézegetésekor is érzett. A Füles rejtvényújságok címlapjai… a Rakéta regényújság belső borítóján rendszeresen fellelhető frivol képek…

A sárguló ajtajú Lehel hűtőszekrényük tetején szabályos időrendben tornyosultak a rejtvény és regényújságok. A harmadik emeleti egy plusz két félszobás panelban szüleivel hárman laktak. Három külön szobában. Apja szinte csak esténként jelent meg. Köszönt, evett, aztán szobájába vonult. Reggel, mikor a fiú felkelt, már nem volt otthon. Hétvégén vidéken dolgozott. Aztán egy napon haza sem jött… A válást távollétében mondták ki. Anyjának eddig is tolakodó gondoskodása ettől fogva elviselhetetlenné vált a kamasz számára. Ha későn jött haza, anyját kisírt szemekkel, arcán a szemrehányás maszkjával találta mindig, amint a konyhaasztalra könyökölve aggodalmaiba merülten várt. Várakozása mártírium, kötelességteljesítés és hőstett is volt. Így László, ha tehette, tíz után inkább haza se ment, egy haverjánál aludt. Ha így alakult, délelőtt egy gyors telefont eresztett meg az egyetemről, és ha szerencséje volt, délutánra már az aggódástól aludva találta anyját. Persze még hátra volt a harmadik nap reggele. Az ízletes reggeli az asztalon várta Lászlót. A precízen becsomagolt uzsonnán kis cédulák feküdtek: „sonkásvajas zsömle”, „zserbó”, „hámozott kiwi” stb. Amíg evett, anyja szűnni nem akaró hüppögő sírását hallotta a zárt szobaajtó mögül. Ilyenkor miután megreggelizett, nagyot sóhajtva anyja szobájának ajtaja elé lépett. Halkan kopogott, majd bekiabált:

– Bocsánatot kérek, anyuka! Többet nem hagylak egyedül éjszakára. Rendben van a szíved?

Fájdalmas nyögés volt a válasz a zárt ajtó mögül. Az ifjú Szóréki ilyenkor sietve távozott. Rettegett attól, hogy kinyílhat az ajtó.

Az egyetemen számon tartották. Briliáns esze volt a matematikához, az informatika iránti képességéről pedig professzorai egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy egy nemzedékben kéthárom ilyen ember születik csak. A diploma megszerzése után természetesen ott maradt az egyetemen. Kutatómunkát végzett és tanársegédként oktatni kezdett. Egy dolgozatot kellett volna írnia és több éves amerikai ösztöndíjban részesülhetett volna… azonban ekkor nyíltak meg a fővárosban az első „peepshow”-k. Az esték, délutánok így nem munkával teltek. Kollégái értetlenül álltak László egyre fokozódó enerváltsága, munkával szembeni közönye előtt. Mintha kioperálták volna belőle az ambíciót. Az ösztöndíjról ugyan lemaradt, viszont megismerkedett egy lánnyal. Borinak hívták és ötödéves pszichológushallgató volt. Hosszú sétákat tettek esténként az egyetem épülete mellett a Duna-parton. Mindketten szenvedélyesen feltárulkoztak egymás előtt és szenvedélyesen bele is gabalyodtak egymásba. Szenvedélyesen, de nem őszintén. Bori lelki társat keresett, mert rettegett a férfias természetű férfiaktól, László pedig maga sem tudta mit keresett a kapcsolatban, de jól esett neki a lány ragaszkodása, támaszt jelentett. Azt, hogy ő, Szóréki László igenis szerethető ember. Sodródott a kapcsolattal.

Néhány hónap elteltével Bori minden alkalmat megragadott, hogy lefeküdhessen Lászlóval, a férfi azonban valahogy mindig kitért az ágyba bújás elől. Boriban többféle gyanú ébredt, amelyeket el is mondott barátjának, természetesen a legmaximálisabb toleranciájáról biztosítva őt. Lászlót feldúlta különösen az a lehetőség, melyet a lány így fogalmazott meg:

– Persze, teljesen megértem és elfogadom, ha valaki a vele egyneműek felé érez szexuális vonzódást. Lehet, hogy övék a jövő, de – tárta szét karját – én tradicionális vagyok. És te Laci? – fejét oldalra billentve, tágra nyitott szemekkel, mosolyogva nézett a férfire.

Szóréki másnap délelőtt felhívta:

– Hétvégére szobát foglaltattam két személyre egy kis hotelben, Füreden. Eljössz velem Borika?

A mobil sisteregni, búgni kezdett, de azért az igenlő válasz kivehető volt. Begerjedt. Bizonyos telefonok hangszórója esetében gyakori jelenség volt a gerjedésre való hajlam.

Szóréki nem volt meleg. A nőkhöz vonzódott. Problémája mégis volt a szex terén. Jobban izgatták a kétdimenziós nők, mint a valóságosak.

Péntek éjszaka Borika ernyedten fektette fejét László mellkasára. A férfi arcát nézte. Tekintetében hódolat ült. Mikor elaludt, László óvatosan kihúzta párnája alól a hardpornó magazint, és bőröndje fenekére süllyesztette, az ingek alá. A szex csak ezzel a mankóval ment neki.

Hazafelé a kocsiban arról beszélgettek, hogy jó lenne összeköltözni.

Késő éjjel ért haza a panelba. Az utóbbi években László anyja fájdalmas rezignációval ugyan, de kevésbé telepedett rá fia életére. Most azonban, mintha csak a kínos, kamaszkori jelenet ismétlődne újra. Ott ült kisírt szemekkel a konyhaasztalnál. Az évek során teste aszottabb lett, és szívbetegsége bár megvolt, de mintha enyhült volna. Lászlónak őt nézve, gyakran támadt az az érzése, hogy anyja ezer évesen is pont ilyen lenne és a kortalanná vált öreg, ráncos arc szinte sugallta, hogy meg is fog történni. Ezer évig fog élni.

László köszönt. Anyja sikítva sóhajtott, majd felállva az egy személyre gondosan megterített asztaltól, szobájába csoszogott alaposan túljátszva a járás okozta nehézséget. A fiú nem szólt, nem ment utána. Lassan egy éve nem lépett be anyja szobájába. Mióta az öreg hölgy nyugdíja nagy részét a közeli kegytárgy üzletbe hordta, szobája úgy nézett ki, mint a politeizmus tömörített, kicsiny múzeuma. Szentek szobrai álltak a polcokon, közöttük asztrológiai jegyek apró, stilizált jelképei feküdtek, a falakról Mária-képek néztek le fájdalmas tekintettel, a képek jobb felső sarkairól olvasók lógtak. Az ágy mellett kétség nélkül uralva az ötször három méteres helységet embermagasságú ülő Mária-szobor foglalt helyet, gipsz karjaiban aránytalanul kicsinek ábrázolt haldokló vagy halott férfit tartva. Egy hónapja hozta fel két izzadó, káromkodó szállítómunkás. Szórékinek libabőrös lett a háta, amikor meglátta a szobrot. Mint később megtudta, közel négyszázezer forintba került. Pénze volt az anyjának. Ő maga is rendszeresen utalt át a számlájára. Most tehát sietősen megvacsorázott, letussolt, és elégedetten nyúlt el az ágyán. Jól érezte magát az elmúlt napokban. Borira gondolt.

Arra riadt álmából, hogy egy kéz motoz takarója alatt. Félálomban nagyot taszított az ágya fölé hajló sötét alakon. Puffanás, majd siránkozó nyöszörgés hallatszott. A lámpa felgyúló fényénél anyját látta a földön feküdni. Szinte mantrázva nyögdécselte:

– Nem lehet piszkos fehérneműben aludni… csak meg akartam nézni, hogy lecserélted-e… Hol a piszkos? Kimosom… Jaj, fiam!

Szórékiben harag, borzadás és szánalom érzései kergették egymást. Felsegítette anyját, aki vézna testéhez képest elképesztő erővel szorította meg fia felső karját.

– Fiam, ugye van valakid? Hát elhagysz fiam? Egyedül maradok. Öregen… Betegen…

Az öreg testet zokogás rázta, de két keze, mint a karvaly áldozatát, szorította fiát.

László kitépte magát a szorításból. Szavait évek elfojtott keserűsége és dühe feszítették:

– El. Elhagylak. Szállj le rólam! Lassan harminc vagyok. Nem kell az uzsonnád! Nem kell a vasalt fehérnemű! Elég volt! Belőled is! Elég!

Anyja váratlanul abbahagyta a sírást. Derekát kihúzva szinte királynői méltósággal vonult be szobájába. Az ajtóból még visszaszólt…

– Hát csak menj, fiatalúr! Csak eredj! Fogsz te még sírni, fiatalúr!

Szóréki a reggelt sem várta meg. Összepakolt, taxiba ült és az éjszaka hátralevő részét egy szállodában töltötte.

Másnap felhívta Borit. Harmadnap egy bútorozott belvárosi lakást vettek bérbe. Negyedik napon már együtt aludtak új otthonukban.

Amikor Bori teherbe esett, összeházasodtak. Az esküvőre és a lagzira eljött László anyja is. Csak ült, nem evett, de szája folyamatosan hangtalanul mozgott. Jobb keze ruhája zsebében az olvasót pörgette. Az ifjú ara jeges borzongást érzett, mikor anyósa megpuszilta.

Nászútjukról hazafelé tartottak, amikor László telefonja csörögni kezdett. Felvette. Komoly, üzleties hang szólt angol nyelven a fiatal férjhez. Az ICG menedzsere kereste. Szóréki László elégedetten mosolygott feleségére.

– Lesz pénz. Sok pénz – mondta. A kutatás, az egyetem már nem érdekelte…

Világosodott. A szomszéd szobából már előbújtak az álmos arcú nők. Feketekávé illata töltötte be az irodát.

Szóréki László ujjai hegyével hosszan dörzsölte halántékát, majd csukott szemekkel lassan beszívta, és még lassabban kifújta a levegőt. Felállt. Az asztalán heverő nyomtatott oldalt gondosan egy átlátszó műanyag mappába helyezte.

„Megvárja a főnököt. Hétre mindig itt van. Addig lemegy az árkád alatti reggelizőbe.” A műanyag mappát hóna alá csapva kifelé indult. A felmondása volt benne.

                                                                     ***

Semá Jiszráél! Adonáj Elohim Adonáj echá… Váhabttá et Adonáj…

A vak dánita hajnalhasadás óta ezt a néhány szót hajtogatta. Folyamatos, halk beszéde tökéletesen idomult a nagy malomkövek monoton surrogásához, léptei halk, ritmikus hangjához. A beszéd azonban, bármennyire illett is a hangok, mozdulatok, érzések, hangulatok fásult egyhangúságához, újdonság volt. Sámson arca is valahogy újszerűen hatott az őrök és fogolytársai előtt. Valami változásról árulkodott. Úgy tűnt vonásairól, felszakadóban van a depresszió szürke lepedéke, sőt, néha mintha mosolyra húzódott volna szájának vonala a két függőleges, mély barázda között. Jó néhány részt tudott a Tórából. A legtöbbet Silóban tanulta, ahová apjával többször is feljárt. Jó esze volt mindig, könnyen tanult, sőt rövid verseket is szerzett. Az első egy találós kérdés volt:

Ettem abból, ki mást evett,
Erős vadból mézédeset!

A timnábeli lány barátainak tette fel. Balhéból. Nem bírta a filiszteus ifjakat. Beleegyezett abba, hogy a lakodalom leendő apósánál legyen filiszteus földön. Nagyon szerette a menyasszonyát. Kívánta, róla álmodozott mióta Estaol mellett látta először térdre esve könyörögni társaiért, akiket ott ő alaposan helybenhagyott. Szembeszegült édesapjával is, aki óvta őt az idegen nővel kötendő házasságtól. Érezte azt is, hogy az egész történetben benne van az Úr keze.

Timnába menet egy oroszlán támadta meg. Sámsont az üvöltő fenevad láttán, az az emberfeletti erő és harci vágy szállta meg, melyet egyszer már ifjan átélt. Visszaordított a prédára éhes állatra. Az oroszlán megmerevedett. Szemében félelem ült. Elhallgatott, majd hátára hengeredett. Sámson azonban nem törődött a megadás e nyilvánvaló jelével. A földön fekvő állathoz futott, széttárt ujjait egy zsákmányra lecsapó sas mozdulatával belevájta a szőrös torokba, majd csavaró mozdulattal megrántotta az oroszlán nyakát. Élesen, reccsenve törtek a nyakcsigolyák. Pár nap múlva visszatérőben a félig felfalt tetemben egy raj méhet talált és mézet is. Csalódás és keserűség környékezte érzéseit. Őrülten kívánta a filiszteus lányt. Nála járt akkor is. Úgy érezte a nő csak játszik vele. Belenyúlt a dög bordái közé és kivette a jókora lépet. Annyira szerette a mézet. Úgy érezte, most ezt nem tagadhatja meg magától.

Hát erről szólt a találós kérdés. Meg akarta szégyeníteni a filiszteus ifjakat. A fogadás tétje a ruhájuk volt. Sámson izgatottan készült rá, hogy nyilvánosan fogja őket levetkőztetni. Mégsem így alakult. Elvesztette a fogadást. Pár napos felesége árulta el a megfejtést és ifjú férjét ellenségeinek.

Mikor ez bizonyossá vált Sámson előtt, napokig szinte mozdulatlanul gubbasztott. Lelkét fájdalom, keserűség és harag tépkedte. Küldetése, a megszálló nép elleni harc ekkor vált személyiségének részévé. A küzdelem vágya, akarása átjárta egész lényét, beléivódott, mint a fűszeres balzsamolaj illata a ruhába, a bőrbe. Kereste az alkalmat a konfliktusra. Ha harcolt legyőzhetetlen volt. Ellenfeleit rendszeresen dermesztő rémület, őt pedig akkora erő szállta meg, hogy inkább látszott öldöklő angyalnak, mint emberi lénynek. Sokszor életben hagyta ellenségeit., Egykori feleségének kiterjedt rokonságából 50-60 férfit kíméletlenül megbotozott hátukon, és ülepükön. Napokig mást sem tudtak csinálni, mint hason feküdni. Zúzódásaikat asszonyaik gyógyítgatták. Saját népük közt is nevetség tárgyai lettek. Annál nagyobb félelem és tisztelet kezdte övezni a filiszteusok között a dánita bírót. Alakja mitikus magasságokba emelkedett szemeikben. Egymagában seregek ellen aratott győzelmeinek oka – ezt tudták róla – a szellemvilágban volt, de tenni ellene nem tudtak semmit. Isteneik, varázslásaik mit sem segítettek a filiszteusokon. Sámsonon nem volt hatalma sem embernek, sem az isteneiknek, nem fogott rajta sem varázslás, sem jövendőmondás.

A legyőzhetetlen azonban belül mély és be nem gyógyuló sebet hordozott. Gyanakvás és félelem épült ki benne a női nemmel szemben. Ifjúságának fantáziálásai, szégyenei, csúfos véget ért házasodási kísérletének emléke folytonosan táplálta benne a nőkkel szembeni bizalmatlanságot, elutasítást. Ethanban egy sziklabarlangban önkéntes cölibátusban élt. Úgy vélte, elhívása, Isten kenete elég lesz a számára. Nincs szüksége feleségre. Napjait imádkozással és bírói teendőivel töltötte. Izrael fiai ide jártak ügyes-bajos dolgaikkal, azonban ahogy múltak az évek egyre ritkábban és egyre kevesebben. Féltek vezetőjüktől. Búskomorsága, ingerültsége feledtették bölcs döntéseit, győzelmeit. Személyiségének sugárzása, ereje úgy érezték őket is elpusztíthatja. Mert időnként pusztított. Ha felindította az Úr Szelleme, nagy távolságokat is megtett és harcolt, és mindig győzött. Ám, ahogy múltak az évek, egyre ritkábban indította fel az Úr Szelleme. A filiszteusok között ez idő tájt egy jövendölés kapott lábra: „Harcosaik megölőjét, a rettegett dánitát egy gyenge nő karjai fogják legyőzni…”

Apja két ízben mondta neki: „Fiam, Izrael Istene ad neked néped leányai közül szépet, kedveset, kedvedre valót, akit szeretni fog a lelked.” Sámson csak a fejét rázta. Ő volt az Úr Felkentje. Apja szomorúan, fejcsóválva ment haza.

Mélyült a szakadék Izrael népe és vezetője között is. A barlangban lakó önkéntes „remetére” úgy kezdtek nézni, mintha ő volna a környező etnikummal való ellenségeskedés fő oka. Egy küldöttség el is mondta ezt neki. Sámsont szavaik szinte szíven szúrták. A magány mintegy hegyomlás szakadt lelkére maga alá temetve az öröm maradék morzsáit is.

– Jó – mondta. – Értetek küldött harcba az Úr, és ha úgy kell lenni, meghalok a ti békességetekért.

Megkötözték és át akarták adni a filiszteusoknak. Az Úr Szelleme ekkor értésére adta, hogy nem vár tőle ilyen áldozatot. Hatalmas erő szállt rá. Remegni kezdett, és arca hamarosan felöltötte azt a kifejezést, amely láttán ellenségei ledermedtek a rémülettől. Tagjairól lemállottak a kötelek, magragadott egy útfélen heverő szamárállcsontot és agyonvert vele ezer embert. Diadala után azonban még súlyosabban telepedett rá a magány, a depresszió. Senki nem köszönte meg neki, amit tett, senki nem adott hálát az egy Úrnak Sámsonért. Hetekig várt. Szeme a láthatárt kémlelte naphosszat. Várt valakit… talán egy barátot… egy nőt a népéből. Nem jött senki. Lelke keserűségéből felfohászkodott: „Mekkora árat fizetek Istenem, hogy neked szentelt vagyok anyám méhétől? Erőd, Uram, teher is, mely alatt roskadozom. Sorsom már nem viselhetem.”

Aztán hetekig nem imádkozott. Egy reggelen felkapaszkodott a környék legmagasabb dombjára. Szétnézett. Kelet felé a Szórék folyó keskeny csíkja gyorsan eltűnt a dombok között. Arra éltek szülei, arra élt népe, Izrael. Nyugat felé a síkság, a Nagy tenger végtelenébe repítette a tekintetét. Az idegenek által megszállt föld volt ez egészen a tengerig.

Sámson kőkemény vonásain teljesen véletlenszerűen, idegenül hatott az a néhány könnycsepp, mely lefutott szakállára. Sóhajtott, aztán nagy, nehéz léptekkel elindult a filiszteusok városai felé.

Az első néhány méter után képzeletét megtöltötték ifjúkori fantáziái a moábita nőkről, filiszteus feleségének intim képeivel keveredve.

A domb közepétől már szinte futott lefelé, a síkság irányába.

                                                                                    ***

Szóréki László mögött hangtalanul csukódott be főnöke irodájának hangszigetelt ajtaja. Felmondását szinte megkönnyebbüléssel vette tudomásul felettese. Az indokokra nem is nagyon volt kíváncsi. Régóta sustorogtak a cégen belül arról, hogy jobban megéri a tulajdonosoknak, ha frissen végzett, képzett fiatal szakembereket alkalmaznak, alacsony bérrel, a magas fizetésű régi motorosok helyére. Csak „kommunikálni” volt nehéz ezt az irányelvet a régiek felé. Szóréki felmondása szinte kapóra jött. Alig lépett ki az irodából, főnöke már hívta is a tulajdonost. Szerette az elismerést.

László valamiféle megkönnyebbüléssel lépett ki az utcára. Tompa, bús rezignáció telepedett érzéseire. Csendesen szemerkélt az eső. Egy arra haladó busz kerekei piszkos vizet fröccsentettek nadrágjára és kabátja aljára. László le sem törölte. November vége volt, az idő egyre csípősebb, de nem akart hazamenni kis bérelt lakásába. A sarki presszó felé vette az irányt. Leült az egyik ízléstelen, piros színű kerek asztalkához. A helységben egyedül ő volt vendég. A kialvatlan pincérnő indignálódva vette fel a rendelést. Szóréki ritkán ivott alkoholt. Megborzongott, amint a kis konyakot ledöntötte.

Nem szerette a tömény italok ízét. Egy korty sörrel kiöblögette a száját, az asztalra könyökölve kezébe fektette arcát. Befelé figyelt. Szinte élvezte a belső üresség halk, folyamatos búgását.

„Semmi. Semmi. Legyen, hogy ne legyen a neve, mondjuk, Bori”… idézte hozzávetőlegesen a kamaszkorában megszeretett költő sorait.

Most is szerette volt feleségét. Kisfiuk megszületése után szinte eufórikus hónapjaik voltak. Minden napra jutott valami kis ajándék, kedvesség a feleségének. Kölcsönt vettek fel, és hamarosan saját otthonukba tért haza esténként Szóréki. Az asszony keze alatt a modern lakás gyorsan igazi otthonná változott. Ízléses, meleg polgári otthonná. Az ICG fejlesztési projektje szinte teljesen László agyában született meg. Vibrált az ötletektől. A tulajdonos úgy érezte, „arany tojást tojó tyúkot” talált a villogó tehetségű programozóban. Kisebb-nagyobb összegekkel, ajándékokkal rendszeresen ki is fejezte, mennyire értékeli agilis, fiatal alkalmazottját. László örült a sikernek, amely körülvette. Már-már látta magát egy nemzetközi cégbirodalom ügyvezető igazgatójaként. Ekkor tette le pár hetes ismétlés után az angol nyelvvizsgát is. Otthon is dolgozott. Sokszor éjszaka is. Ilyenkor néha-néha elkalandozott a pornó site-ok világába, de úgy vélte, nincs abban semmi, hiszen feleségével a szülés után hetekig tilos volt a szex. Mivel Bori egy apróbb műtéten is átesett a szüléskor, a hetekből hónapok lettek, aztán László javaslatára a „biztonság kedvéért”, mert „csak a te egészséged számít drágám” egy év is.

„A PC-re gerjedek a nők helyett” – jutott hirtelen eszébe. Keserűen felnevetett. Rendelt még egy kis konyakot. László és Bori között a hetek múlásával párhuzamosan nőtt a felszültség. László már a dolgozószobájában aludt. Próbálkoztak terápiával is, László azonban szégyellte kettős életét. Intelligens volt. Felesége előtt is el tudta titkolni. Egy időben megpróbálta rábírni Borit, hogy együtt nézzenek pornófilmeket, de a fiatalasszonynak az első jelenetnél felfordult a gyomra:

– Laci, hát ezek állatok! – mondta és kiment a szobából. Férje nem is tudta, miről beszél. Ő valami édeskés szépséget látott az egészben. Aztán azt sem, mégis nézte. Szóval pár alkalmat leszámítva évekig nem éltek házaséletet. Bori ekkor már ismerte férje szenvedélyét. Keserűen mondta:

– Micsoda nyomor! Kétdimenziós nőkkel csalsz meg!
Szórakozottan lötyögtette a pohara alján a sör maradékát, majd hirtelen mozdulattal felhajtotta. A pohár alja nagyot koppant a műmárvány asztallapon. Az emlék még most is maró szégyent váltott ki belőle.
 „Pixelcsajokkal… Nyomor…”
Az ital is kezdett a fejébe szállni. Szája kesernyés mosolyra húzódott. Hát igen. Bori minden volt, csak nem kétdimenziós. A szüléstől fogva folyamatosan hízott. Konyhájukat mindig átható piskóta és krémillat töltötte be. Azok a nők, akiken Szóréki szeme órák hosszat csüggött, bezzeg sportosak, feszes alakúak voltak. Szépek… kívánatosak… és idegenek… nem volt személyiségük, nem volt sorsuk…, mint bármely más árucikknek… Csak alkatrészeik: testtájak és testrészek. László akkor is tudta ezt, amikor nyál csorgatva nézegette őket. Talán be se engedett volna közülük egyet sem a lakásába.

Néhány év alatt nagyon mélyre jutottak Borival. Kerülték egymást. Szavak nélkül is pattanásig feszült, ingerült volt köztük a légkör. Kisfiuk elveszetten bolyongott szülei között, ha otthon is volt édesapja. Kapott ajándékot, simogatást aputól és anyutól is, de kettejüktől együtt soha.

Ekkoriban már a cégnél is furcsán néztek rá. Agilitása, önbizalma elpárolgott. Szomorkás, sokat panaszkodó és haragos ember lett belőle, s bár különleges tehetsége időnként meg-megcsillant, mégis pár év elteltével a hazai ICG harmadik emberéből egy pár fős, rutinmunkát ellátó team vezetője lett.

Egy éve elköltözött családjától. Közvetlenül az anyja temetése utáni napon. Amikor este először kapcsolta be a belvárosi kis lakás szobájában a PC-jét és feltűntek a parancsikonok, mélyről feltörő zokogás rázta meg. Fejét a monitor előtt kezeire hajtva hosszan sírt. Most ugyanez a fájdalom fojtogatta. Az üres poharakra nézett. Az utcán villamos szerelvény berregett. Piros betűs táblája és üres kocsijai hirdették, hogy a remízbe tart. Szokatlanul lassan haladt.

„Talán meghibásodott – gondolta Szóréki. – Lehet, hogy meg se tudják javítani. Vagy csak lejárt az ideje.

Üveges tekintettel meredt pár pillanatig maga elé, majd egy kétezres bankjegyet az asztalra téve felállt és a kijárat felé indult.

„Bukott ember vagyok… lehet, hogy időm sincs már? Talán 40 méterre a presszótól egy tér volt. Szóréki megindult a nagy fák alatt húzódó fehérkavicsos úton. Aztán megtorpant. Hátrafordult. Balra egy kőhajításnyi távolságban ferdén a talaj felé mutató neon nyíl villogott. Egy néhai pince lejáratához invitált. A kovácsoltvas díszítésű kapu fölött nagy világító betűk hirdették: „Erotic-center” „Nonstop”. Szóréki már többször járt ott. A legextrémebb igényeket is kielégítő filmkészletük volt.

Ahogy a tétovázó férfi jobbra nézett kis bérlakásának ablakán nyugodott meg a tekintete. Megint égve felejtette a villanyt. Sóhajtott, aztán nehéz léptekkel elindult a szex mozi felé.

„Talán iszom még egy konyakot” – gondolta. Képzeletét hirtelen „csőlátás” ejtette foglyul. Elméje durva és bestiális képek kaleidoszkópjába nézett. A pincehelység lépcsőjén már szinte futott lefelé.

                                                  ***

Sámson erős hangja teljesen betöltötte a Dágon szentély melletti lakomázó termet. A kétszintes helység galériáján hegyekben álltak a válogatott finomságok és italok. A drága kereveteken a filiszteusok előkelői hevertek és ittak, ettek. Néhány zenész különleges dallamvilágú dalokat játszott, a galériarész közepén néhány kihívóan alulöltözött leány táncolt. Mozgásuk lassú, sejtelmes, sugallatszerű volt.

A galéria alatti tér középpontjában két felső szintet tartó oszlop állt. Az oszlopok körül egész a falakig kényelmes fekvő és ülőalkalmatosságokat helyeztek el, elég sűrűn. A filiszteusok elitje töltötte meg ezt a helyiséget is. Nagy volt a jókedv. Az évenkénti ünnep most különleges ragyogást nyert szemükben amiatt, hogy sikerült elfogniuk rettegett ellenfelüket, Sámsont. A vak dánita a belső lépcső mellett állt. Lábait összeláncolták, kezeivel szabadon gesztikulált. Rövid, csattanós versikéit, találós kérdéseit mondta fennhangon. Hét copfba font haját a csontokból összeállított fejdísz takarta. Ahogy beszéd közben meg-megrázta fejét a csont füzérek neki- nekicsapódtak a láncnak, amely Sámson nyakbilincséhez volt erősítve. A lánc vége egy fiatal filiszteus fiú kezében végződött. Ez az ifjú vezetgette Sámsont általában kézen fogva. A lánc csak biztosíték volt. Az előkelőségek rövid, gyakran hétköznapi történetet mondtak el; egy elveszített erszényről, becsapott kereskedőről, kikapós asszonyról, amelyből Sámson rövid gondolkodás után csattanós, szúrós epigrammát vagy találós kérdést gyártott a közönség nagy derültségére. A kis versikék megragadták és kifigurázták a történetek, szereplők lényegi vonásait. Mintha csak látná, ismerné őket. Nagy nevetés fogadta mindegyiket.

Sámson nem ellenkezett. Nem is igen tehetett mást, gyártotta az ókori bökverseket. Kicsit élvezte is, hogy gúnyolódhat ellenségein, meg aztán az elmúlt hetek hosszú, éjszakába nyúló imái, munka közbeni elmélkedései során valami megtört, lecsendesedett benne. Értette helyzetét. Tudta, mi miért történt vele. Valahogy eltűnt belőle a sorsa miatt érzett keserűség, lázadás és ezekkel együtt a félelem is. Olyasmit ismert meg Izrael Istenéből éjszakánként, ami teljesen új volt számára. Valahogy közel érezte őt magához. Minél többet értett meg és mondott el tévedéseiből Istennek, annál közelebb került hozzá. Érezte is, hogy megbocsátott neki Izrael Istene.
Egy ízben egészen közel érezte magához atyái Istenét. Mintha csak ember lenne a Mindenható is. Megesküdött volna, hogy megölelte őt sötét cella magányában. Mintha valahogy megértené őt, fájdalmában, elárultságában, gyengeségeiben és bűneiben. Mintha nem csak Úr, Barát is volna. El is vesztette az időérzékét, eszméletét is. Reggeli szürkületben a saját hangjára ébredt akkor. Szavai most is ott visszhangzottak lelkében.
– Te ilyen vagy, ha közel jössz? Ó, milyen jó ez Istenem!
Azóta eltűnt a szégyen, a gyilkos, örökké emésztő bosszúvágy. Vele akart lenni csak. Ábrahám, Mózes Istenével. Akivel találkozott. Jelet is kapott. Azt kérte, hogy ha megbocsátotta Isten a bűneit, ne vágják le újra a haját. Nem sok esély volt rá, de úgy történt. Sőt a mai Dágon-ünnepre a filiszteus fiú hét varkocsba be is fonta – mint régen.

Hangos zúgás töltötte be a termet. Különlegesen magas méltóság érkezett. A vendégek felállva, fejüket meghajtva fogadták.

Sámson leülhetett. Öblös ivóedényben savanykás illatú folyadékot nyomtak a kezébe. Beleszagolt. Nem volt se szőlő, sem alkohol szaga. Jókorát húzott belőle. Jólesett nagyon. A gázai prostituáltnál ivott ilyet. Ott szakadt át benne teljesen a gát. Akkoriban éjjel-nappal az asszonyon járt az esze. Jobban mondva inkább éjjel. Nappal többnyire aludt. „Hőstetteit” is – amelyek már csak karikatúrái voltak a régebbieknek – éjszaka hajtotta végre.

Aztán a folyóvölgyi szépség… Delila. Sámson eszelősen, őrülten kívánta a nőt. Ő ezt szerelemnek hívta. A filiszteus bombázónak is imponált, hogy rabul ejthette a legyőzhetetlen dánitát, de üzletet is szagolt a dologban. Igyekezett teljesen magához láncolni a férfit.

Napokig ki se léptek a házból. Delila a szex egyre vadabb, extrémebb formáiba vezette be Sámsont, aki tehetetlenül, megigézve követte a nőt mindenben. A nő játékosan többször meg is kötözte a férfit, mondván, hogy az igaz szerelem legfontosabb próbaköve; bízik-e annyira benne, hogy teljesen kiszolgáltassa magát neki… Mint egy rabszolga. A férfi bár belement a kötözős játékba, de amikor a nő ellenőrizni akarta vajon teljesen átadta-e magát neki és rákiáltott a megkötözött férfira: „Itt vannak a filiszteusok!”, Sámson újra meg újra könnyedén letépte a kötelékeket. Ekkor a nő taktikát váltott. Színpadiasan kínlódó arckifejezéssel járt-kelt, kisírt szemeit esdeklő fájdalommal emelte a dánitára. Sámson nem akarta elveszíteni a nőt. Elmondott neki mindent. Delila még azon az éjszakán lenyíratta a férfi hajfonatait, és kínozni kezdte a megkötözött, ereje vesztett férfit.

Az elárult, becsapott és mélységesen megalázott izraelita szinte vonyított fájdalmában. Egy éjszaka elveszítette szerelmét, önbecsülését, Izrael Istenének erejét, szolgálatát. Végül szemeit is kiszúrták elfogói.

„Amikor látnom kellett volna, a vakságot választottam, és el is vették szemeim világát” – Sámson már nem érzett dühöt. A filiszteus fiú a vak férfi vállára tette kezét jelezve, hogy annak folytatnia kell a vendégek szórakoztatását. Amint felemelkedett, Sámson szívében egy hang szólalt meg. Milyen régen hallotta!

„A szemeid vakok, de a szíved végre lát!” A füllel nem hallható szavakkal egy időben Sámson érezte, amint újra betölti szívét, lelkét, majd tagjait Izrael Istenének hatalmas ereje. Milyen régen nem érezte! A fiú füléhez hajolt:

– Vezess az oszlopok közé! Ha nem támaszkodhatom valaminek, nem tudok állva maradni!

Tíz-húsz lépés után a fiú megállt. Sámson tapogatózva előre nyújtotta kezeit. Átfogta a két keskeny, de erős oszlopot.

Ekkor egy ismerős női hang csendült meg a teremben. Sámson megremegett. Delila volt. A szavaiból áradó gúny szinte égetett.

– Ki az, aki egy vak rabszolgán tízezer ezüstöt keresett? Tudod-e ezt Sámson?

Sámson belseje pattanásig feszült. Nem a fájdalomtól. Nem is a dühtől. Istenének kenete feszítette. Hatalmas kiáltása elnyomta a Delila szavait követő nevetést:

– Semá Jiszráel! Adónáj Elohim…

Az iszonyatos erővel megroppantott oszlopok nyomán összedűlő épület robaja és a haldoklók sikolya ellenére a dánita bíró utolsó szavai tisztán, erővel hallatszottak a törmelék alól:

– …Adonáj echá!

Hosszan sóhajtott, miközben lelkét már a teljes szabadság mámorító valósága emelte feljebb és egyre feljebb…

                                                          ***

A képernyő, mint valami rém fél szeme, üresen villogott. Szóréki nehezen nyitotta fel pilláit. Szájában büdös lepedéket érzett.

„A használt felmosórongynak lehet ilyen íze…” – villant fel benne. A fotel mellett a földön egy fél pohár sör állt. Felhajtotta a meleg és állott italt.

„Hmm. Kutyaharapást szőrivel…” – feltápászkodott, támolygott a fürdő felé. Valami reccsent a talpa alatt. Egy videokazettára lépett rá. Felvette. Kicsit megrepedt. Szeméhez emelte. Vidám fiúk egymás között – hirdette a matrica. Egy láthatatlan erő szinte kényszerítette, hogy visszalépjen és benyomja a lejátszóba. Délelőtt kölcsönözte ki. Most hat óra lehetett. Harmadszor fogja nézni. Persze nem végig. Csak addig…

A kikényszerített izgalom csak rövid időre tudta elnyomni undorát. Aztán utálta magát… mégsem volt képes abbahagyni. Kicsit több mint fél éve nem dolgozott. Kapta a munkanélkülit, meg két újításáért járó jogdíjat.

Ezekben a hónapokban úgy érezte, mintha egy örvény belsejében lenne, amely ellenállhatatlanul szívja őt egyre lejjebb és lejjebb. Már meleg pornót nézett és mindennap ivott is. Sőt… A múlt hónapban nyílt a szomszéd kerületben egy melegbár. Napok óta ezen járt az esze…

Szóréki lélegzése felgyorsult, majd teste elernyedt. Azonnal kikapcsolta a videót. Némán, keserűen meredt maga elé. Hirtelen mozdulattal a tévékészülékhez vágta a távirányítót. Arcát kezeibe temetve hangosan káromkodni kezdett. Kis idő múlva a szitkozódás csendesedve szipogó mormogássá, majd vinnyogó sírássá alakult. Aztán elcsendesedett. Ismét fél-egy óráig tartó éber alvás zuhant rá. Egyszer csak kinyitotta szemeit. Fejét hátravetve hosszasan nézte a plafont. A fotel másik oldalán, bal kezénél egy üveg konyak állt. Felvette és alaposan meghúzta. Pár perc múlva felkelt, kiment a fürdőszobába. Hosszasan tisztálkodott. Fekete bőrruhába öltözött fel, fejére bőrből készült tányérsapkát tett. Két napja vette az egész kollekciót. Az eladó olvadozva dicsérte ízlését.
A tükör elé lépve a sapkát mégiscsak levette. Kifelé menet még egyet húzott a konyakból. Ahogy a lakás ajtaját zárta, szomszédja ráköszönt. Ő is készült valahová. Az idős, ősz hajú hölgy megütközve nézte Szórékit. László kinyitotta a liftajtót a hölgy előtt, ám ő maga gyalogosan szaladt le a lépcsőn.

Az utcán a belvárosi szombat esték fülledt izgalmába lépett be. Fiatalok, társaságok, kölcsön kazettákkal sétáló emberek. Mindenki szórakozni, lazítani készült. A város új keletű, de máris nagyon masszív tradíciója formálta és uniformizálta a hétvégeket.

Szóréki húsz perces séta után lépett be a melegbár ajtaján.

Késő este, merev tartással, megfagyott arcvonásokkal rogyott le foteljébe. Kezei finoman remegtek, ahogy töltött magának. Könyökével véletlenül lesodorta az egyik üres sörösüveget, amely koppanva zuhant a parkettára. Szóréki úgy ugrott fel, mintha kést döftek volna belé. Feldúltan lehajtotta a majd vizespohárnyi konyakot és visszaroskadt a fotelbe. Éjfélre a teljes üveg ital elfogyott. Valamiféle politikai műsor nézése közben zuhant ájult álomba. Hajnalban már fent volt. Kábán támolygott a fürdőszobába. Megállt a tükör előtt. Hosszan és utálkozva nézett farkasszemet önmagával. Leköpte tükörképét, ám valami hirtelen belső történéstől vezettetve egy törülközővel rögtön le is törölte.

– Ilyen vagy és kész! Pokolba az ósdi erkölccsel! – ordította tükörképének.

– Mi a franc az, hogy bűn? Ki a franc bűnös?

Letussolt, majd kávét készített. Kezdte újra embernek érezni magát. Az álmosság, a másnaposság nem is nagyon gyötörte. „Biztos jó minőségű volt a pia.” Kiszellőztette a szobát és rendet rakott, aztán leült a TV elé. Most a netezés is fárasztotta volna. Természetfilmeket, vidám műsorokat keresett. A National G-t nézte. Valamilyen pusztulóban lévő fajt mentettek meg éppen. El is szundikált rajta. Mikor felébredt néhány szendviccsel újra visszatelepedett a készülék elé. Szórakozottan nyomkodta a távkapcsolót. Az egyik csatornán egy csarnokot mutattak, amely tele volt emberekkel. Énekeltek. A közeli képeken látszott a vidámság az arcokon. Hangot adott rá. Percekig figyelte a dalt. A szöveget nem is értette. Hirtelen valami megremegett benne, valahol legbelül, nagyon mélyen. Aztán a szöveget is értette már:
„… hogy az elveszetteket újra megtalálhasd még, adj esélyt!”

Értette, de fel nem fogta. Csak meredt a képernyőre. Valami történik most vele – ezt határozottan tudta. A zene elhallgatott. Egy férfi alakjára fókuszált a kép. Imádkozott, majd beszélni kezdett.

„Nincs olyan mélység, ahonnan Jézus ki ne tudna szabadítani minket. Valamennyien foglyok vagyunk. Egy mókuskerék az életünk. A vágyaink, kívánságaink hajtják, és ahogy kielégítjük őket, úgy kerülünk még nagyobb függőségbe attól, amit talán már szívesen otthagynánk, abbahagynánk. De nem megy magunktól. Szabadításra van szükségünk. Van az emberi életnek szabadítója. Jézus Krisztus. Van szabadság. A bűntől. A haláltól. Jézus Krisztusban van ez a szabadság. Az Ő szeretetében…”

Szóréki úgy érezte, a szavak beléhatolnak és felrobbannak benne, de nem romlást hoznak, hanem reményt. „Igen. Ez az. Reményt!”

Teljesen más volt az, amit látott, mint amit eddig Jézussal, a vallással kapcsolatban megszokott. Tettvágy fogta el. Többet akart ebből. A képernyő alján látható telefonszámot tárcsázta. Röviden kérdezett, aztán felpattant, felöltözött és kocsiba vágta magát.

Késő délután volt, mire hazatért. Egy nagy nylonzsákba belegyömöszölte bőrruháját, az összes pornókazettáját, CD-it, floppy-jait és levitte a kukába. Utána következtek az üres üvegek. Amelyikben még volt, a lefolyóba öntötte.

Kint már szürkült, amikor leült az íróasztalához. Táskájából elővette a most vásárolt Bibliát. Precíz ember lévén a legelején kezdte. Mikor Éva teremtéséhez és az első házasságkötéshez ért, félretette a könyvet. Telefonján Bori számát hívta. Elég hosszan beszélgettek, majd László elköszönt: „Akkor holnap. Újra hívlak.”

Arcán ragyogás ült és mosoly. Halkan mormogta maga elé: „Bori… Borika.”

Kezét az ég felé nyújtotta, ahogy a gyülekezetben látta, és halkan suttogni kezdte: „Köszönöm, Jézus! Köszönöm!

Amint könnyei lefolytak álláig, egy szó formálódott követelődzően lelkében. Hangosan kimondta:

– Szabadság! – és újra – Szabadság!