Gyülekezet, közösség,  Hitéleti írások,  Szégyen és félelem,  Úrvacsora

Az Isten tisztelete 1.

A közös és az egyéni Istenkeresés, az Istennel való közösség és kommunikáció formáiról az Újszövetség sokkal szabadabb, kötetlenebb képet közvetít, mint amiben szocializálódtunk mi, hívők.
Századok óta mind a személyes imaéletet, mind pedig a közös Istentisztelet felépítését, formáit a programszerűség, a tervezettség dominálja.
Az imából gyakran kötelező gyakorlat, imamunka lett, és az Istentiszteletek is kiszámíthatóvá váltak. Sokunknak hiányzik a spontaneitás a közös Istentisztelet alkalmaiból is. A személyes imaéletből még inkább.
Amikor egyedül megyünk az Úrhoz, a Vele töltött idő, kommunikáción az együttléten kellene, hogy felépüljön, nem feladatvégzésen, teljesítményen, hogy a beszélgetés, az érintések, a friss kijelentés irányítsa és adja meg a személyes ima formáját, témáit. Így válik izgalmassá, megunhatatlanná és élővé az ima, és évtizedek múlva is ilyen marad. Függővé válik a hívő Isten jelenlététől, intimitás alakul ki kapcsolatukban. Persze vannak rendszeres témák az imában, de mivel tudjuk, hogy biztosan meghallgat az Úr, nem kell túlragozni kéréseinket, elég elmondani.

Jn. 14. 13.-14.
És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.

De a mennyei Apa is:

Jn. 15. 13.
hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.
és
Jn.16. 26.-27.
Azon a napon az én nevemben kértek majd: és nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát ti értetek;
Mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki.


A Szentírás legmélyebb üzenete, és a megváltás célja nemcsak annyi, hogy megússza az ember a poklot és ne szenvedjen, hanem az, hogy megoldást mutasson emberi szellem legmélyebb, sokszor tudattalan szükségére.
Olyan szükség ez, amely minden emberben ott van. Az Istennel való együttlét, az Édenben gyakorolt és a bűn miatt elveszített közösség, szeretetkapcsolat, intim közelség Istenhez az a vágy, amely tudatosan vagy tudattalanul ott él mindenki szívében. Az újjászületés, Jézus befogadása önmagában nem tölti be ezt a szomjúságot végérvényesen, csak vízforrást mutat. Inni nekünk kell. Rendszeresen, mert gyakran megszomjazunk.
A randevúra el kell menni, különben csak plátói a szerelem.

1. Móz. 3. 8.-9. 
És meghallák az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.
Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda neki: Hol vagy?

Az esti séták, közösség, találkozás az Úrral rendszeresek voltak és a valószínűleg a nap fénypontját jelentették az ember számára.

Az evangélium sokkal több adott annál, hogy megmutatta a pokol elkerülésének a módját. Jézus Krisztus a közösséget állította helyre az élő Istennel. Az együttlétre azonban el kell mennünk.
Az Úr mindig vár ránk, mindig kész foglalkozni, beszélgetni, együtt lenni, sétálgatni velünk. Nem csak távolról szeret. A hívőkben, az emberben alakít ki a vallás egy távolságtartást, szorongást és közömbösséget Istennel kapcsolatosan.
Az Úr meg általában nem tör ránk. Így akkor találkozunk, ha mi indulunk el felé. Az édenkerti randevúkon nemcsak Isten, hanem az ember is rendszeresen részt vett hűvös alkonyatkor. Isten a bűneset után is ott várt az megbeszélt helyen. Az ember bújt el.
(Vajon mi történt volna, ha nem bújik el az ember, ha nem kezd mutogatásba, felelős-keresésbe, hanem kéri Isten bocsánatát és tanácsait, segítségét a kármentéshez?)
Hogy mi történt, milyen fajta együttlétek voltak ezek, nem tudjuk pontosan, de azt igen, hogy Isten részéről egy szenvedélyes önmagát is feláldozni kész szeretet volt a találkozások motívuma.

A bűnbeesésig az ember sem félt Istentől, hanem szerette Őt. Azt sem gondolnám, hogy Ádám Éva egy iskolapadban ülve, buzgón jegyzetelve, figyelmesen hallgatták az Úr éjszakába nyúló előadását.
Többszintű mélyebb és az emberi személyiséget minden szinten megérintő, átható együttlétek voltak ezek. A Teremtőjével való együttlét utáni öntudatlan a vágy ott él minden emberben, bármivel próbálja is betölteni.

Ezért nem elégíti meg a hívő embert sem a „sola scriptura” (egyedül a Szentírás) protestáns fundamentumán alapuló hosszú igehirdetések sorozata, sem személyes szellemi életében a program-ill. munkavégzés-szerű imaélet. Csak elfárad, belefásul idővel a lélek, és gyakran kényszerré is válik a hosszú összejövetelekre járás, az azokon való részvétel és a kötelező otthoni „imagyakorlatok”.
Több kell ennél.
Az első, a legsikeresebb egyház nem rendelkezett Bibliával, sem rutinná vált programokkal. Sokkal nagyobb szerepet játszott a hívők életében a Szent Szellem inspirációja, vezetése. Az ekkor keletkezőben lévő Újszövetség tulajdonképpen ennek a medrét jelöli ki, de a személyes életben, közösségek vezetésében, az Istentisztelet felépítésében, pontos eligazítást nem ad. Ez a Szent Szellem speciális, mindig újra és újra aktualizált feladata. Azért jött, hogy elvezessen az aktuális valóságra:
„Most és itt hogyan találkozzak, találkozzunk Istennel?”
Elképzelhetetlen hogy Péter, János, Pál konkordanciával, vagy a tekercsekkel készülve, az összeollózott igéket, tanítást előadásként öntötték volna rá a hívőkre. Persze olvasták az írásokat, de még tanításaik, igemagyarázataik is ihletettek, nem tervezettek voltak. A reformációban megjelenő „sola scriptura”-elv egyik oldalon a vallásos babonaságot visszaszorította ugyan, de a másik oldalon megkötözte az intuíciót, és a spontaneitást a hívőkben és a közösségekben.
Rendet teremtett, de ebben a nagy rendben elveszett a csoda, az izgalom. A babonaságokkal együtt száműzték a személyes érintéseket, a privát természetfelettit. A pünkösdi és a karizmatikus mozgalomban a csoda, a „nagy kenet” Isten szavának, vezetésének, a mennyei látásnak tolmácsolása nagy ministryk, nagy emberek privilégiumává vált a hívők szemében.
Az Úrhoz is elsősorban rajtuk keresztül kívánnak kapcsolódni.
Ez kényelmesebb, leveszi a felelősséget is, de gyakran fanatikussá tesz, kiszorul a szabadság, és az az intimitás is, amelyre az Úr maga is vágyik minden egyes gyermekével. Ne feledjük: Isten maga jött hűvös alkonyatkor és maga jött el megváltani is minket. Személy. Vannak vágyai és az egyik legnagyobb vágya együtt lenni, időzni, külön-külön, minden gyermekével.

A régi gyanúmat egyre inkább beigazolódni látom. Ez pedig, hogy az üdvtörténelem nem más, mint egy szenvedélyes romantikus szerelmi történet. A hűséges Isten és a hűtlen emberiség között.
Isten szeretete akkor sem ingott meg, amikor nem szerették viszont, elárulták megcsalták. Haragot is kiváltott belőle a hűtlenségünk, de a szeretete nem rendült meg. A gyakran elfeledett, mellőzött Énekek éneke ezért a Biblia egyik leglényegesebb, legmélyebb könyve. Úgy látni az ember és Isten viszonyát, mint egy romantikus, megrázó, fájdalmas, szenvedésekkel teli, ugyanakkor felemelő, és végül teljes „happy end”-del, egymásra találással és örök hűséggel, boldogsággal végződő történetet, nem egyszerű.
Más párhuzamokat találóbbaknak látunk: „A meghódolásra ultimátumot adó győztes hadvezér és a visszafoglalt város lakói”. „Elbitangolt, elidegenedett gyermekeit visszaváró Apa”. „Pásztor és a juhok”. Mindben van igazság, de a legjobban az árulásról, hűségről, önfeláldozásról, megbocsájtásról és esküvőben végződő kibékülésről szóló szerelmi történet írja le Isten és ember kapcsolatát. Így azonban csak az újból és újból átélt együttlétek eredményeképpen vagyunk képesek látni ezt a közösséget.
A vallásos kereszténység parancsolatokon, szabályokon, emberi teljesítményen izmosított, macsó felét megbotránkoztatja ez az allegória. Élvetegen, szentimentálisan szenvelgő, “darling”-feminin részét pedig becsapja és elaltatja. Az üdvtörténetnek ezt a lényegi vonulatát csak a bizalmon alapuló személyes közösségben lehet megérteni, ugyanis itt átél belőle valamit az ember A vallásos, az emberi teljesítmény-centrikus gondolkodás és az „Isten úgyis szeret, megbocsájt, mert az a dolga”-féle álmodozás nem értheti.

Az Apcsel 2:42-től olvasunk a frissen alakult jeruzsálemi gyülekezet működésérő.l

Apcs. 2. 42.-47. 
És foglalatosok valának az apostolok tudományában (tanítás) és a közösségben (érintkezés, egymásból való részesedés), a kenyérnek megtörésében (Úrvacsora) és a könyörgésekben (imádkozás). 
Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csodát és jelt tesznek vala. 
Mindnyájan pedig, akik hivének, együtt valának, és mindenük köz vala;  

És jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége vala. 
És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel. 
Dicsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az üdvözülőkkel.

Az összejöveteleik a Templom oszlopcsarnokában, illetve házanként zajlottak. A Templom egy részében naponta voltak összejöveteleik.
Lehet, hogy itt állandóan tartózkodtak hívők és házakban is összegyűltek csoportok. Utóbbiaknak fő tevékenysége és célja úgy tűnik, az úrvacsora vétele volt.
Ez volt a házi alkalmak központi eleme., de nem kizárt, hogy a Templomi alkalmaké is. A nagyobb közösségben, a Templomnál pedig az összejövetelek négy elemet tartalmaztak: Az apostolok tanítását, a testvéri érintkezést, az úrvacsora vételét, és az imádkozást.
Az írásom nyitó gondolata az volt, hogy az egyéni és közös Istentisztelet, Istenkeresés valódi tartalma az Édenben elveszített randevúk, találkozások helyreállítása és ezáltal az emberi szív legmélyebb szükségének a betöltése. Innen nézve fogalmat alkothatunk arról, hogy mi zajlott az édeni randevúkon.
Az apostoli tanítás, az az inspirált prédikáció, kijelentés vétele a hallgatók számára. Bizonnyal az Úr is osztott meg ismereteket, és mutatott új dolgokat, összefüggéseket az első emberpárnak. A testvéri közösség, érintkezés, az a Szent Szellem gyümölcseinek felkínálása a testvérem felé. Az Úr szeretete öröme békessége szívessége jósága, stb. áradt Ádámékra, hálájuk, örömük pedig vissza az Úrra. Az úrvacsorai közösség az az egyesülés az Úrral. Egy fel nem fogható részesedés egymásból. Mélyebb és titokzatosabb, mint a házastársi egyesülés. Ez is része lehetett az édeni randevúknak.

Jn 6.56.
Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én is őbenne.

Az imádkozás pedig a Szent Szellem ajándékainak a működése közösségi és egyéni szinten. Az Édeni találkozókon az édeni állapotokhoz képest is természetfölötti dolgok történhettek. Alkotás folyhatott közösen az Úrral természetfeletti eszközökkel.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük