A mágikus nyugalom, avagy a bálvány biztonsága.

Mi, emberek, szeretnénk az Istent a magunk számára valahogyan mindig elérhetővé tenni. Berakni egy vitrinbe, hogy ha szükségünk van rá, hozzáférhető legyen, ne kelljen keresni. Tuti ott legyen, erőfeszítés nélkül megtalálhassam és használhassam, mint az új telómat.
Az Isten fellelhetőségének, a testi-lelki jólét bebiztosítására való emberi törekvésünk nem csak szobrok, tradicionális bálványok esetében érhető tetten .
Ugyanis ezért ragaszkodik az emberi lélek a szabályokhoz, a törvényekhez is.
Ha megtartjuk a szabályt, ha betartjuk a törvényt, még ha mi magunk találtuk is ki, meggyőzzük magunkat hogy akkor biztos ott lesz Isten.
A közelünkben.
Mert uniformizált, jó gyerekek vagyunk. Amikor kell az Úr, elővehetjük.

Ez a kényelem- és szellemi komfort-vágy a léleknek ez a biztonságra, kiszámíthatóságra való törekvése hozza létre az isteni célokon túlnövő, önjáróvá váló szervezeteket, rendszereket, intézményeket is. Ezért látjuk, hogy a rendszerek csiszolják, faragják, az emberek személyiségének eredetiségét, megolvasztják, betörik, formába öntik, uniformizálják, ki ne lógjon, illeszkedjen a rendszer céljaihoz.
Pont, ahogyan a bálványszobrok is készülnek. Csak az alapanyag más. Fém, fa helyett, az Isten képmására teremtett, megismételhetetlenül egyedi emberi személyiség az alapanyag.

„Nézd meg ezt a nagy szervezetet! Nézd meg ezt a hatalmas intézményt! Lehetetlen hogy itt ne találjam meg Isten! Ezt biztos hogy Ő hozta létre. Olyan nagy, olyan befolyásos, olyan gazdag és monumentális!
Ha ehhez a szervezethez tartozom, ha ebben az intézményben vagyok, akkor Ő mindig hozzáférhető, elérhető a számomra! Mindenkinek ez a véleménye.
A szervezetben, a rendszerben. Akarom ezt a komfortot. Kívül csak sivatag és lúzerek vannak.”

A lelkünk rutinra, kiszámíthatóságra való törekvése az oka annak is, hogy magasan magunk fölé emelünk embereket, vagy hagyjuk, hogy éteri magasságokba emelkedjenek a rendszerben. Közben még nekik is kárt okozunk ezzel, nem csak magunknak.

Azt mondjuk róluk:
„Ez a vezető hatalmas embere az Istennek, tehát ha én tisztelem őt, támogatom, szót fogadok neki, a közelében vagyok, hozzá kapcsolódom, akkor az Isten számomra is hozzáférhető lesz, elérhető lesz a nagy emberen keresztül! Elő tudom Őt venni és segíteni fog!”

A lélek megnyugszik. Eltűnik a személyes szabadság fenyegető és félelmetes árnya, tudniillik hogy döntenem kell, hogy dönthetek és rosszul is dönthetek, hiszen a szervezet, az intézmény, a nagy Isten embere megmondja nekem mit, és hogyan csináljak.
Megnyugszik a lelkem, hisz azért olyan nagy gáz nem történhet velem, hiszen az Isten hozzáférhető bármikor, a szabályokban, a rendszerben, az intézményekben, a módszerekben, az Isten nagy embere által.
Az Úr azonban nem engedi meg hogy őt intézménybe, rendszerbe, szervezetbe zárjuk! Nem engedi meg hogy bálványt csináljunk belőle, esetleg mágikus eszközként használjunk bármit, ami hozzá kapcsolódik! (I.Sám.4.)
Ezért „rejtőzködő Isten”.
Elrejtőzik, mert Őt keresni kell. A megtalálása is csak így öröm.
Nem engedi meg a bálvány-gyártás biztonságát, mert Ő személy!
A rendszer, a szervezet, a látás, a teológia, a szabály viszont nem személy!
A nagy ember pedig nem Isten!
Az Apa Isten azonban igen. Ő és Jézus személyes kapcsolatban akar velünk lenni, nem hivatalosban, nem bürokratikusban. Személyes kapcsolatban.
Barátként, Apaként, pedagógusként és szerető társként, meg munkatársként. Olyan közeliben, melyben a szemeivel tanácsol, vezet, nyugtat és biztat.
Pont ezt akadályozza hiúsítja meg a törekvésünk, hogy Őt valamiféle rendszerbe zárjuk. Ezért nem engedi ezt a rejtőzködő Isten. Elbújik, eltűnik, nem találod a szervezetben, az intézményben, a nagy ember szavaiban, személyiségében.
Így azok is eltűnnek a szervezetből, akik nem akarnak egy bürokratikus hivatalos istent, hanem az igazit keresik.

Mégis újra és újra bálványokat faragunk, építünk, mert szorongunk a személyes szeretet-kapcsolattól. Abban ugyanis szabadság van, személyes felelősség van, ráadásul bennünk a test miatt egoizmus, önzés is van. Jobbnak tűnik az intézmény biztonságába zárni a lelkünket azzal együtt, akiket szeretünk, illetve akiket érdekeink mentén használni akarunk.
Létrehozzuk a rendszert a szervezetet. Kijelentjük: „Itt, és csak itt van az Isten!” Aki mást mond, ellenkezik, afelé gyilkos indulatok fognak el minket. Beszélünk, imádkozunk ellene.
Megüzenjük neki: „Az Úr lesújt rád áruló!”
A lelkiismeretünk mégis nyugodt. Az eszünkbe sem jut, hogy talán pont az Úr vezette ki a mi rendszereinkből. Pontosan úgy viselkedünk, mint a farizeusok, akik nem mentek be Pilátus házába, nehogy tisztátalanok legyenek, közben pedig készítették elő saját Messiásuk, a történelem egyetlen tiszta emberének a koncepciós perét és kivégzését! Nagy bűnt követtek el lelkiismeretfurdalás nélkül, mert a rendszerük elvárásai már fontosabbak voltak az Isten szavánál. Mert Jézus a rendszerüket kérdőjelezte meg és számukra kormányozhatatlan volt.
Tehát veszélyforrás az általuk uralt és irányított rendszerre nézve.
A betű öl!
Az intézmény, a szervezet, az emberi gondolat betűje, amikor rendszerré válik, öl.
Úgy öl, hogy a betűt, a szervezet elvárásait megtartó, az ahhoz igazodó hívő ráadásul még tisztának is érzi magát! „Helyes amit teszek!” – gondolja.
Így gondolták a farizeusok is amikor Jézus elítélését, megölését tervezték és menedzselték.

Szisztémává rendezzük az elvárásokat a magán és a közösségi életben: Bibliaolvasás, ima, minimum ennyi ideig, azt nem is érintem, azzal az emberrel nem beszélek, imaalkalom ekkor, istentisztelet akkor, a vezető XY. alvezetők YX, XW stb. Őket tiszteljük, nekik szót fogadunk.
Lehet mindez helyes és jó, de ha elvárássá merevedik, a mulasztás, vagy az eltérő viselkedés vádlást szül, a „vétkesben” pedig bénító szégyenné és bűntudattá válik, akkor már csúszunk a szervezet-bálvány elé.

„A mi rendszerünk az Úrtól van, a mi vezetőnk az Úrtól van és a másik szervezet nem lehet az Úrtól, a másik vezető, prédikátor nem lehet az Úrtól! Ha igyekszik is, hozzánk képest csak béna kacsa. Mi vagyunk a legjobbak, a tutik. Ezt teszem, azt nem teszem, így öltözöm, úgy nem öltözöm, erre szavazok, arra nem szavazok!”
És készen is van a sűrű rácsokkal körbekerített járóka.
Gyakran a rácsok mögül kiáltjuk: Szabadok vagyunk!

Persze, tudjuk, hogy a rendszer, a szervezet, vagy a nagy ember, Istenhez képest nagyon kicsi, de legalább biztos.
Látom, hallom, megfoghatom érzem, biztonságot adnak. A nagy, a hatalmas Isten meg olyan bizonytalan! Egyszer itt van, egyszer ott van. Biztosra akarok menni.
Ez az emberi, testi biztonsághoz tapadó lelkünk tudatalatti üzenete.
Bízunk az államban, hogy lesz eü. ellátás, oktatás, nyugdíj, stb. Legyen is!
De elég egy pillantás a történelemre. Egy pillanat alatt mindez eltűnhet.
Ám az Apa-Isten gondviselése bizonyos.
A személyes kapcsolatban.

Az Efezusi levél 4. fej. alapján a szolgálatra adott emberi ajándékok onnan ismerhetőek fel, hogy a környezetükben éretté, felnőtté válnak a hívők, nem maradnak gyermekek, hanem merik vállalni a személyes szabadság, felelősségét, a döntéseiket, amely lehet az is, hogy távol maradjon némely szervezettől, szolgálattól.
A szolgálatra adott ajándékok hordozói mindenképpen tehetséges, bizonyos területen különleges emberek. Az ajándék azonban a személyiségükbe van gyúrva, egyek az ajándékukkal.
Nem valami külső, giga-kenet az, ami működik rajtuk, hanem ez tehetség/képesség amiért nem dolgoztak meg. Nem fizették ki az árát. Ajándékba kapták. Ezért az az egészséges gondolkodás tőlük, hogy képességeikkel nem uralkodni, hanem szolgálni akarnak.
Pont azért, mert minden hívőnek adta őket az Úr, minden hívő szolgájának látják magukat, nem a hívők elefántcsont-toronyba zárkózott királyának. (Mt.20.26.)
Ők, ha tudják ezt, tudják azt is, hogy nem jó az embernek sztárrá válni, tisztelet tárgyává, bálvánnyá emelkedni. Ha csak a világot nézzük is, látjuk, a sztárság, a csodálat tárgyává válás többnyire tönkreteszi az emberi lelket. Nem erre teremtett Isten. Túl nagy ez a teher az ego számára.
Eltorzul, és gyakran boldogtalanná is válik a celeb lelke.

Jobb embernek maradni, egyszerűnek, akkor is ha van tehetség/ajándék. Ezt úgyis elismerik, és aki akarja, követni fogja, mert az Isten adja kegyelme által az emberek szívébe, hogy figyeljenek rá, hallgassák őt.
Nem kényszer, nem fenyegetés, nem egy beton-tanítás köt az ajándékkal rendelkezőhöz, hanem egy normális vágy, mert a jó Pásztor hangját hallom szólni rajta keresztül.

Isten nem engedi meg használati eszközzé, mágikus tárggyá tegyük Őt, vagy a kegyelmét.

Az új szövetség a hit/bizalom általi igazzá válás, hívő élet sokkal nagyobb izgalom és kaland, mint azt mi gyakran szeretnénk!
Sokkal komolyabban veszi Isten az emberi szabadságot, mint ahogy az nekünk kényelmes lenne.
Bizony elszúrunk dolgokat. Bizony követünk el bűnöket. Bizony döntünk rosszul. Bizony néha szembe is jönnek a rossz döntéseink, bűneink következményei és mint az útonállók, és jól el is kalapálnak minket.
Azonban az Isten is ott van velünk. Bekötöz, meggyógyít. Már megbocsájtott és tovább vezet, mint gyermekét. Mert melyik szülő az, aki nem fenyíti meg a fiát?
Isten fenyítése, nem az Ő haragos büntetése, hanem csak enged szembesülni tetteink, szavaink következményeivel. Ilyenkor sírunk, nyafizunk. Fáj. De közben változunk.
Jobb a hit kalandja, jobb a szabadság felelőssége, mint a járóka, az intézmény, a rendszer biztonsága. Jobb keresni küszködve, kínlódva az igazi Istent és az ő igazi megoldását, mint kényelmesen előrántani a vezetőt:
Mondd meg pásztor, mit csináljak, hogy csináljam?

Ne a szervezet, az intézmény, egy nagy ember árnyéka adjon nekünk biztonságot. Nem! Szabadságra hívott el az Isten. Ne legyünk tudatosan, kényelemből, félelemből emberek szolgái!
Még kevésbé legyünk rendszerek szervezetek szolgái.

Ezt annak a tudatában mondom, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a jelenlegi társadalom és annak a berendezkedése megköveteli a szervezetek létrehozását az intézményesülést, különben hatástalan, és észre sem vehető a közösségi létünk és nem is tudjuk élni a hívő életünket jelenleg bizonyos szervezeti, intézményi keretek nélkül. De amikor a szervezet, az intézmény, a nagy ember eltakarja Jézust előlünk és egy adott szervezethez intézményhez tartozás, egy nagy embernek való feltétlen engedelmesség az Istenhez való tartozás, az Úrral való jó viszony feltételévé válik egy közösség tudatában, az már nagyon veszélyes pálya. Ott már a hívő fiúi szabadsága kerül veszélybe. Pedig azt Jézus a vérén szerezte nekünk.

A hívőnek van felelőssége abban, hogy mekkora és milyen minőségű bizalmat enged kiépülni a szervezet, a rendszer, illetve vezetője iránt önmagában.
Kiben bízik elsősorban? Istenben vagy másban? Az Úrral való személyes kapcsolatára támaszkodik, vagy külső dolgokra, elvárásokra?
A vezetőknek pedig abban van a felelősségük, hogy ne engedjenek sem önmaguk sem az általuk létrehozott rendszer iránt hamis bizalmat kiépülni követőikben, hanem őket Jézus követésére ösztönözzék.
Rendszeresen tudatosítsák a hívőkben hogy ők, a vezetők is emberek, műveik sem emberfelettiek. Ha kell, hibáik, kudarcaik, gyengeségeik rendszeres beismerésével.
A hívők jobban meg fogják becsülni, és jobban fogják szeretni őket így, mintha a mindig tökéleteset játszanák. Ugyanis tökéletesek a földön nem is lesznek soha. De őszinték lehetnek.

A másik lényeges szempont, hogy
Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr!
Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál! Ésa.55.
Ha az emberi gondolatok/célok/tervek/megoldások és az Istenéi között ekkora a távolság, milyen távolság lehet egy ember követése, egy szervezet követése és az Istennel való közösség között?!

Ha pedig leutánozzuk más közösségek intézményeit, rendszereit, miből gondoljuk, hogy ugyanazok a hibák, ugyanazok az emberi gyarlóságok a mi esetünkben nem fognak működni? Miből gondoljuk, hogy a mi vezetőink nem lesznek kísérthetőbbek a hatalom, a pénz, az ego által?
Miből gondoljuk, hogy ha mi magunk válunk befolyásos vezetővé jobban fogjuk csinálni annál, akitől a mintát vettük?
Miből gondoljuk, hogy a mi szervezetünk, felekezetünk, intézményeink nem fogják saját érdekeiket követni Istenéi helyett és nem állnak oda az Isten és ember közé?
Hogy nem fogják eltakarni Jézust és gátolni a személyes kapcsolatot Vele?Hát nem egy vérből, egy anyagból vagyunk mi, emberek?

A hit kalandja, az Úrral együtt elért győzelem mámora, az Istenre való rátalálás hallatlan öröme, a Tőle átvett megoldások, szabadítások fantasztikus élménye tűnik és sorvad el a mesterségesen létrehozott kiszámíthatóság rácsai, rendszere, a kvázi bálvánnyá emelt rendszer, intézmény, sőt ember árnyékában.
A hívő emberi élet ennél sokkal fantasztikusabb! Isten kalandtúrája, kalandparkja, mely néha fáj, néha sebeket szedünk össze benne, de mindig ott van rajtunk a biztosítókötél, láthatatlanul ott van alattunk Apa keze.
És együtt végigcsináljuk! A győzelem mámora, a szabadulás öröme mégis teljesen a miénk marad, csak a szívünk súgja, hogy Őt dicsérjük, Őt magasztaljuk mindezért!
De az öröm, a győzelem öröme az a miénk.
Győzni verseny nélkül, győzni küzdelem nélkül nem lehet.
Jobb a kalandparkban akár csetleni-botlani is, mint biztonságban élni egy kiszámítható, programozott falanszterben.
Továbbá ott is csak látszólagos a biztonság.
Egy biztos kősziklája, alapja van az életünknek: Jézus és a Vele való személyes kapcsolatunk, szövetségünk.
És ez a legnagyobb kincsünk.