Eltúlzott kegyelem.

A bűnnel kapcsolatban az általános keresztény álláspont az, hogy a bűn elveszi az ember szabadságát.
Ezzel homlokegyenest ellentétesen, a világ gondolkodása bizonyos bűnök lelkiismeret furdalás nélküli gyakorlását, az elnyert szabadsággal azonosítja.
Ebben a koordináta-rendszerben a kegyelem valamiféle kibúvónak tűnik a tradicionális keresztény nézőpontból:

„Megtesszük, ami jólesik a testnek, mégse veszítjük el a szabadságot, sőt még lelkiismeret-furdalásunk sincs, hiszen Isten úgyis megbocsájt, mi pedig megmaradunk a kegyelemben.”

Pedig az elkövetett bűn személyes és gyakorlati eltörlése/megbocsájtása, csak bűnbánat, bűnvallás-gyónás és annak a bűnnek a teljes elhagyása révén valósul meg.– mondja a mainstream keresztény gondolkodás.

(Ezért nem végzett a zsarnok királlyal Hamlet a kápolnában, miközben az „imádkozott”, nehogy az Isten megbocsásson neki és esetleg megússza a poklot. Attól félt, hogy bűnbánatot tartott, Isten pedig megbocsájtott, így a gonosztevő még végül a Mennybe juthat.)

Századok óta nagyon mélyen benne él a kereszténységben az emberi cselekedetek feltételéhez kötött isteni kegyelem gondolata. Még ha teljesen logikátlan is.
Mert el kell ismerni, Jézus maga mondta, hogy aki a bűnt megteszi, az rabszolgája lesz a bűnnek. Jn.8.34.
Emellett azonban újszövetségi igazság az is, hogy Ő megszabadította a benne hívőket a bűn és halál objektíven működő törvényétől. Róm.8.2.
Pontosan úgy, ahogy néha fizikai törvényeket, akár a gravitációt is, felfüggesztette bizonyos emberekre nézve: Péter járt a vízen, Ezékiel és Fülöp repkedett, vagy más módon mozgott a térben, János időben és térben utazott a Jelenések könyve alapján, stb.

Összességében úgy tűnhet, hogy a kegyelem evangéliumának, vagyis az evangéliumnak a hirdetői, kissé egyoldalú képet rajzolnak a kegyelemről és Istenről.
Őt jó Apának mutatjuk be, megbocsájtani kész, sőt a mi szeretetünkre is vágyakozó személynek. Aki már meg is bocsájtott és kész magához fogadni minden embert.
Aki már feltétel nélkül odaadta azt aki a legdrágább neki – értünk cserébe.
Azt is mondhatnánk: hazardírozott.
Az evangéliumban adott kegyelmet pedig az Ő irántunk való jóindulatának, ajándékozó jókedvének, miattunk való örömének tartjuk. Olyan erőnek, amely eloldja, elszakítja a láncainkat, sőt minket empatikus lénnyé tesz és képessé a másik ember, sőt az ellenséges ember szeretetére is.
(Így az ellenségek listázásának egyetlen újszövetségi oka lehet, hogy őket megkülönböztetett módon, testi késztetéseink ellenére szeressük.
Persze távolságot tartva és élve a gyanúval, hogy szeretetünk ellenére árthat nekünk.)
A százados keresztény gondolkodás fényében ezek az állítások túlzónak tűnhetnek sokakban feszültséget kelthetnek.

Lehet, hogy túlzásba estünk?
Talán elvetettük a sulykot?
Hát…

Ha megtettük, akkor csak azért tettük meg, mert meggyőződtünk arról, hogy az Újszövetség is ezt teszi.
Túlzásaink oka maga Isten. Ő a felelős.
Ő is tudja, hogy a kizárólag bizalom/hit által való igazzá válás tanítása hordoz magában veszélyt.
Az is, amelyik a kizárólag kegyelem/kharisz általi üdvösséget hirdeti.

A jó szándékú, tisztaságra szellemi, morális igényességre törekvő hívők, vezetők, felismerik ezt a veszélyt, ahogyan felismerik a versengő, féltékeny, kizárólagosságra törekvő vezetők is.
Ám ez a felismert, erkölcsökre, tekintélyre, pozíciókra, keresztény birodalmakra leselkedő veszélyforrás maga az evangélium.

„Gal 5:11 Én pedig atyámfiai, ha még a körülmetélést (a törvények alá rendelődést) hirdetem, miért üldöztetem mégis? Akkor eltöröltetett a kereszt botránya.”
Ld. a lábjegyzetet.

A veszélyforrás felismerése pedig az evangélium botránya.
A botrány-szagúság pedig az evangélium hiteles képviseletének az egyik bizonyítéka, Jézustól napjainkig.

1 Kor. 1.23 Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot;

Mert nem az az evangélium botránya, hogy a nem hívő világ megharagszik ránk.
A botrány az, hogy a testvéreink haragszanak meg, azok, akiknek maguknak is óriási szükségük lenne, hogy végre közelebb jöjjenek Jézushoz és megpihenjenek, letegyék a terheket, testvéreik ellen használt fegyvereiket és felvegyék Jézus könnyű, gyönyörű terhét-igáját.
Hogy megismerjék Őt szelídnek, alázatosnak és ebben az ismeretben végre nyugalmat találjon a szívük, lelkük, és élvezzék a szeretettségüket, az Istennel már alanyi jogon járó szeretet-közösséget, valamint az Ő támogatását, függetlenül emberi karakterük aktuális minőségétől, erkölcsi állapotuktól. Mt. 11. fej.

Mert az evangélium az istenteleneknek, bűnösöknek, Istennel szemben lázadóknak szól. Róm.4.5.
Sokan felismertük, hogy hitünk ellenére istentelenek, lázadóak, bűnösök vagyunk a minket körülvevő és hirdetett isteni és gyülekezeti törvények, elvárások fényében.
Nem feleltünk meg, bárhogy erőlködtünk. Sem a felekezetünk, sem (így véltük), Isten feltételeinek. Mert nem akartunk képmutatóskodni, az őszinteség viszont arra a felismerésre vezetett, hogy alkalmatlanok, „bénakacsák” vagyunk a jó és szent tesókhoz, vezetőkhöz képest.
Ez a fajta törvénykezés lett sokunk számára a Krisztushoz vezető mester, pedagógus. Mert Ő megkönyörült rajtunk és felkapcsolta a villanyt.
Hogy nagyobb fényben lássuk az Ő befejezett és tökéletes Megváltását.
Az evangéliumot.
Így ismerhettük meg mélyebben, világosabban az evangélium üzenetét, amely a kegyelem üzenete minden ember számára.

Az elért morális, társadalmi, szervezeti, politikai, gazdasági, szellemi eredményeikre, teljesítményükre, kapcsolataikra büszke, maguk szemében „jó keresztények”-hez nem ér el az evangélium nagyobb világossága. Mert megbotránkoznak abban.

Ők, bár örök élet részesei hitük miatt, ezt a fajta jutalmat választották, egyfajta földi sikert.
A botrányos evangéliumot hirdető, abban járó, örvendező, boldog, ám „nagyon gyanús” hívők pedig Jézus közelségét választották mostani, és a jövőben még inkább nyilvánvaló jutalmuknak.
A földi jutalmat meg lehet mutatni, elő lehet sorolni, meg is lehet számolni, az utóbbit nem, csak a hatása-gyümölcse látszik, érződik, némely Jézusért égő, tüzes, szerelmesen „bolond” hívőn és közösségen.

Pál földi élete végén csak egy börtöncellát, és egy vérpadot tudott volna felmutatni. A valódi kincseit csak Isten látta. Ma már Pál is látja, birtokolja.
Isten Fia földi sorsa végén, a nagy nyilvánosság előtt csak a keresztjét tudta megmutatni. A feltámadás ugyanis egy bizalmi, szűk körű, „zárt” alkalmon történt.

Mert ez a hit/bizalom korszaka. Mert a bizalom az a rügy, amiből a szeretet virága kibomlik és gyümölccsé válik.

(Lábjegyzet:
Pál itt a körülmetélkedést, mint a Törvény joghatálya alá tartozás/betérés szinonimáját használja. A levél egésze, és az Apcsel is ezt bizonyítja.
Az „ellentanítók” együtt hirdettek két elvárást: hogy metélkedjenek körül és tartsák meg Mózes törvényét a nemzetekhez tartozók is, miután hittek Jézusban.
Tehát nem az Ábrahám-féle, Törvény nélküli körülmetélésről van szó.
Az iszlám pedig még nem is létezett)