A kitömött ember.

Megnyugtatóan cerreg a bringa áttétele. Simogat az őszi nap.
Vénasszonyok nyara. Hogy miért az idős hölgyeké? Nem tudom.
Hirtelen képembe ordít egy plakát;
Légy önazonos!
Persze úgy, hogy vedd meg a terméket. Ruhát, cipőt, kaját, valami kütyüt.
Azt meg se néztem.
Mellbe vág a mondat arroganciája nagyképűsége.
Majd a cég megmondja, hol találom meg az identitásomat.
Az ő termékünkben. Hol máshol? Még a nap is eltűnik egy felhő mögött..

Régi felismerés, hogy mindenki eredetinek, megismételhetetlenek születik, de a legtöbben utánzatként, tömegtermékként fejezik be életüket a földön.
A történelemben mindig is nyomás alatt volt az egyén, hogy álljon be a sorba, engedelmeskedjen az adott vezérnek, a korszak szellemének.
Azt akarja, amit mondanak,, hogy akarjon.
Azt gondolja amire tanítják, hogy gondoljon.
Arra vágyakozzon, amit mutatnak, hogy arra vágyakozom.
Az legyen a véleménye, amit a szájába rágnak, hogy legyen az a véleménye.
Az értékrendje is az legyen, amire tanítják: mi a legfőbb érték, mi a kevésbé fontos, és így tovább.
De ismereteim szerint, soha nem volt még olyan kor, amelyben ilyen arcátlanul, ilyen cédán, ilyen magabiztos-hazugan, és pökhendien elárasztotta volna a közösségeket a manipuláció és az ember szabványosításának a mocskos folyója.
Soha ennyire nem volt fontos az embereknek az önmegvalósítás, az egyéniség kifejezése, bemutatása. Mégsem volt még korszak ahol ennyire egyformák lettünk volna mi emberek.

Persze. A mediatizált társadalom az oka. Egypár politikai- és reklámszlogen, néhány a magánbeszélgetésekben is unalomig ismételt közhely úgy hat az emberre, mintha közvetlen közelről szembeköpnék.
A kor melyben élünk ZSÉKORSZAK.
Mi zsékorszaki emberek vagyunk. Politikát gazdaságot kapcsolatokat a mindenható ZSÉ irányít. Nem a LOVE, hanem a LÓVÉ.
De megpróbál belülről is irányítani. Belénk akar bújni a korszak. Az érdek.
Az anyagi, a hatalmi érdek. Ami, ráadásul a mások érdeke.

Ez az embertömés.
A zsékorszaki jó polgár a kitömött ember.
Akiből kioperálta a média a szívet és valami gittet tett a helyére.
Gyúrhatót.
A kitömött embert nem érdekli igazán a másik ember.
Nem tud, nem akar, nincs ideje együtt érezni. Helyette maximum pszichológiai felekezeti címkék vannak benne, amit ráragaszt a környezetére: „Társfüggő.
Manipulál. Játszmába akar berántani. Dependens. Depressziós. Mániás.”
A címkézés megnyugtatja a lelkiismeretet. Kóc, szalma van a lélek helyén.
Folyik a preparáció, halad a kitömés.
A legfőbb érték univerzális tömítőanyag az ego. Én, én, én. Megvalósítom magam.
Kifejezem magam. Sztár leszek a galaxisomban.
Ha ebben akadályoz a férjem, a feleségem, hát elválok.
A pszichológusok is többnyire engem támogatnak, tudják, hogy ki kell fejeznem magam, mert ők is „önmegvalósítanak”.
Kosztolányi írja le ezt plasztikusan:

„Én önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam, ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé
s a peremén
a gőgös írás:
én.”

Kortársa, Babits, fájdalmas rezignációval kiabál ki az önkifejezés az önmegvalósítás az ego börtönrácsai mögül:

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

A kitömés végeredménye rengeteg drága ember, akik magukat óriási egyéniségnek látják, de alig különböznek már egymástól.
Meg egyre frusztráltabbak és egyre mélyebb a fájdalmuk. Mert valami mindig gátolja a teljes önmegvalósítást.
Egyre kevesebb a különbség az emberek között. A programozottság miatt.
Annyira különlegesek lettünk, hogy mindjobban egymásra hasonlítunk, egyformává válunk.
Mert ahol mindenki nagyon különleges, ott senki sem az igazán.
Igazából csak átverés a sok apró különbség rétegek, közösségek között, amelyekhez tartozunk és tartozni akarunk.
Mert folyamatosan telepíti a korszak mindenkibe, hogy mit gondoljon, mire vágyjon mit vásároljon, miként legyen menő satöbbi.
Az Istentől kapott eredetiségünk, a kortársainknak bennünk adott ajándék helyett egyformaság lesz és egyforma önzés.
A divat századok óta tanítja ezt. „Különleges akarok lenni, kifejezni magam öltözködésben.
De a másik is látja, hogy én másképp öltözöm és mivel ő is különleges akar lenni, ő is másképp öltözik, mint a többiek.
A vége az lesz, hogy mindenki ugyanúgy kezd öltözni. Ez tetszik, ez az elvárás és ez a divat.” Aztán újra kezdődik az egész.
A mi korunk beprogramozott axiómája „Akkor létezel ha különbözöl.”
Belül így lesz az emberi lélek helyén kóc, szalma és polietilén. Így készül a korszak üzemében a kitömött ember

Egyedül Jézus az, aki tudja, miért vagyunk, milyenek vagyunk, mi a személyes célunk feladatunk.
Ő ehhez igazítja a szívünket, a kincseinket, az értékrendünket, a lelkünket.
Ő az aki kiszedi belőlünk a kócot, a szalmát, hogy újra és valóban eredetiek legyünk.
Aztán, amikor sok szalmát kiszedett, akkor már nem is akarunk különbözni.
Mégis különbözünk.
Ő alkotott minket egyedinek, nem mi tesszük azzá önmagunkat.
A cégek, a termék, a korszak pedig különösen nem tesz egyedivé.
De ő alkotott egyformának is. Egy mintára, egy prototípusra minket embereket.
Ez a minta, ez a prototípus ő maga.
Jézus Krisztus.