Az elcsalt és visszaadott identitás.

Isten saját mintájára, képére teremtette meg az embert. Társnak alkotta, szeretetkapcsolatra. Kapott egy kertet az ember. Hobbikertész volt, nem dolgozó.
Esténként randizott az Úrral. Kiváltságos, dédelgetett, szeretett lényként élt.
Egyetlen dolog, egy fa gyümölcse volt számára tiltott.

Volt egy parancsolat, szabály. A gonosz gondoskodott is arról, hogy ez halált foganjon.
1 Móz. 3.-ban olvassuk a Sátán nagyon intelligensen gonosz, cizellált, igazsággal kevert hazugságait. Ezekkel vette rá az embert a bűnre.
Az első: „Tényleg egyik fáról se ehetsz?”
A második: „Nem haltok meg!”
„Isten féltékeny, valami nagyon jót akar tőletek visszatartani.
Azt, hogy olyanok legyetek mint Ő. A jónak és a gonosznak tudói.” (A harmadik, összetett hazugsága)

A nyílt tagadás után furmányos támadást intézett az ember és Isten identitása ellen.
„Olyan leszel mint Ő”, mondta annak az embernek, aki már akkor olyan volt, mint Isten.
Istenről pedig egy hamis képet vetített, miszerint az Ő lényege az, hogy a jót és a gonoszt ismeri, szétválasztja.
A Biblia teljesebb kijelentése arra világít rá, hogy Isten lényege szubsztanciája nem az erkölcsi ítélőképesség, hanem a szeretet. Ádám és Éva ezt tapasztalta is folyamatosan.

Isten=szeretet. Ez az evangélium alapképlete.
Mivel Isten lényege a szeretet, ezért szükségszerűen szent, igaz, mindenható, örökkévaló, Ezért Ő bíró, ezért édesapa, ezért Ő a valóság, az élet, és az út is. Mindezek a jellemzők abból fakadnak. hogy Isten lényege, szíve a szeretet. A tökéletes szeretet nem lehet igazságtalan. Isten tehát igaz. Nem lehet összekeveredve valami mással, ezért Isten szent. Nem lehet belőle több, mert teljesen tökéletes, ezért egy az Isten. Stb.
Világosság, árnyék nélkül.
Minden hatalma, ereje, képessége, tulajdonsága lényegéből, a szeretetből fakad.
Isten volta is a tökéletes szeretet manifesztációja.

A gonosz azonban Istent az erkölcsi ítélet képességével, a jó és a rossz pontos megkülönböztetésének adottságával azonosította.
És Itt indult el a vallás és a hit két különböző útja, két történelem.
A cselekedetek és a bizalom útjainak a széjjelválása.
Az előbbi Istent távoli lénynek látja, a tulajdonságaival azonosítja a szívét.
A szabályok betartását, a tetteket pedig létrafokoknak tartja, amin a vallásos ember fölmászhat Istenhez.
A bizalom, a hit útja azonban tudja, hogy képtelenek vagyunk felmászni hozzá, megfelelni az Isten tökéletességének.
De tudja azt is, hogy az Isten jött le a közénk és nem nekünk kell felmászni hozzá, hanem elfogadni csak a kijelentést. Azt, amit adott azzal, hogy emberré vált, hogy meghalt és feltámadott, és hogy emberként ült le az örök trónra.
A hit útja annak elfogadása, hogy amit képtelenek vagyunk megtenni saját erőből, azt az Isten megtette. Kegyelemből. Ha hozzánk jön, irgalma, kegyelme mindig az Ő igazságossága előtt jár.
Nem mi akartuk Őt, Ő akart minket. Halálosan. A keresztre nem neki volt szüksége, nekünk van rá szükségünk. Meglátni mennyire, szeret, meglátni mennyit is érsz neki te, aki embernek születtél.

Eltörölte a halált, magához fogadott, lejött, hogy felemeljen minket, embereket.
Jézusban minket is trónra ültetett. Az Ádám faját a Fiúban az Istenségbe, a Szentháromságba emelte.
Mert az Isten a szeretet. Szeretetéből származik a mi identitásunk és az Övé is.
Ilyen Istenképpel, identitással jó élni.