Bélának a foga fáj
Éjfél körül szörnyű fájdalomra ébredt.
Szúrt, hasogatott, lüktetett, mintha egy fémdarabot szúrt volna bele az állkapcsába és folyamatosan ott forgatná valami különösen kegyetlen és intelligens szadista.
Nem volt fájdalomhoz szokva Béla.
Makkegészséges fiatalember volt.
Edzett. Izomtömeget növelt, majd szálkásított váltakozva.
Tudatosan étkezett.
Béla az egyik elit egyetemen tanult, de nem azért mintha érdekelte volna tanulmányai tárgya, hanem a jövő lebegett a szeme előtt.
A saját jövője. Nagy pénz, szép nők, autók, utazások, hatalom, hírnév, elismertség, szép irodák, párnás székek, a szemekben tisztelet és félelem, ahogy majd ránéznek.
Ígéretes és jó pasi volt. Erről az egyetemen sokat beszéltek a lányok.
Nagyon menő volt a srác. A Béla.
De most fájt a Béla foga.
Nagyon fájt.
Nagy budai lakása hálójában állt a tükör előtt alsógatyában, ahogy rendszeresen szokta magát nézegetni a száznál is több LED-lámpa erős fényében.
De most nem a hasa kockáit, nem a combja, vádlija formáját nézte, csodálta.
Csak bambán, tompán, fájdalomtól bódult aggyal bámult vissza önmagára a tükörből.
– Milyen nyomorult is az ember, hiába néz ki jól, hiába fiatal, hiába gazdag! – gondolta.
Fájdalomcsillapító nem volt a lakásban.
– Hívni kéne valakit – jutott eszébe, de csak állt-állt a tükör előtt és nézte a szenvedő alsógatyás leendő nagy cégvezetőt. A Bélát.
Hirtelen egy gondolat, egy felismerés hasította át a fájdalom falát;
– Halálra vagyok ítélve. Engem ki fognak végezni. Ez teljesen biztos.-
Azt nem tudta, miért?
Azt sem tudta, ki?
Azt sem, mikor?
De azt, hogy halálraítélt, azt bizonyosan megüzente neki valami, talán fogfájás.
Ekkor a fájdalom mellé odaült lelkében a rémület is, mint valamit denevérszárnyú szörnyeteg.
Arra gondolt, hogy milyen mérhetetlen igazságtalanság is az, hogy az embernek fáj, hogy az ember meghal.
Ekkor sajnálni kezdte magát.
Már nem csak a foga miatt könnyezett.
A tükör melletti könyvespolcról leemelt egy régi könyvet, amit nagyon ritkán nyitott ki.
Most se nyitotta ki, csak visszaállt a könyvvel a tükör elé.
– Talán Isten segít? –
De még a gondolat is cinikus volt ebben a Bélában.
Nézte magát: Könyv a kezében, alsógatya, meg a jó pasi, és az egész most merő fájdalom.
Nagyon kész volt Béla.
Akkor hirtelen úgy érezte mintha láthatatlan kezek érintenék meg a vállát. Valami jelenlétet érzett.
Elkezdett megnyugodni.
– Ez most te lennél, Isten?” – futott át rajta.
– Nem. Biztos, hogy nem”- döntötte el.
– Ez a láthatatlan valami, vagy valaki nem lehet Isten. Mert ez olyan, mint egy ember, mint valami barát. Olyan empatikus. –
Elgondolkodott.
Aztán visszament aludni, mert már egyáltalán nem fájt a foga és teljesen meg is nyugodott a Béla.
Holnap korán megy az edzőterembe.