Ítélet.

Már nem tudom hogy is hívták azt az embert akit elütött a busz.
Szabicseknek talán, vagy Schwarzengoldnak, vagy talán Kissnek.
Szóval elütötte a busz és a következő pillanatban egy tárgyalóteremben állt.
Vele szemben jogi doktorok ültek.
Az egyik mosolygott, a másik izzó gyűlölettel nézett az előtte állóra,
a harmadik érzelemmentesen, tárgyilagosan, érdeklődés nélkül emelte a szemét az ítéletre váróra.
A többi jogász, – bíró, ügyész, ügyvéd, nem tudom hivatalos címeiket –
az előttük levő szerkezeteken, minden bizonnyal az ügy anyagait böngészték.
Aztán elhangzott az ítélet előtt álló neve.
Száraz tények kopogtak a dobhártyákon.
„Csokit lopott aztán odaadta a testvérének.
Beárulta ezt, megvédte azt. Abortuszra beszélte rá a nejét, aztán árvákat támogatott…”
Meg ilyenek.
„Nem, nem hitt a megváltásban, nem hitt a Bibliában…”

– De van itt valami nagyon furcsa körülmény! –
 emelte fel a szavát az egyik tekintélyes jogász.
– Meg is ölt valakit, ám ez soha nem derült ki róla. E körülmény miatt meg kell idéznünk tanúként a mindenható Istent!
A teremre szokatlan ünnepélyesség és csend ereszkedett.
Aztán belépett a tanú.
Ekkor mindenki, aki ott állt, vagy ült a teremben, a földre rogyott.
Akarva, vagy akaratlanul, nem tudom, de mindenki úgy érezte belül, hogy ez így helyes, így szabályos.
Szabicsek, vagy Schwarzengold, vagy Kiss úr is.
A tanú megállt.
Megesketni nem kellett.
Tudták, hogy csakis igazat tud mondani.
Semmi különös nem volt rajta, csak valami erős csillogás.
Egyébként szakállas, jó kiállású férfi volt, talán egy kicsit túl nagy orral.
Mivel kérdezni sem kellett, beszélni kezdett.
– Igen ismerem minden percét ennek az embernek.
Láttam, ahogy gyermekként órákra elbújt, csakhogy érezze, hogy keresik a szülei, hogy fontos.
Mert máshogy nem érezte ezt.
Hallottam, hogy sokat hazudott. Láttam, amikor nadrágszíjjal megverték ezért.
Láttam, ahogy küzdött az öngyilkossággal, a halállal, kiskamaszként, amikor váltak a szülei.
Igen láttam drogozni.
Láttam őt erkölcstelenségben és láttam benne a nemességet, jóságot is.
Tudtam hogy kit és mit keres és láttam, hogy hiába találta meg, nem volt képes elfogadni az ajándékot.
Láttam a gyilkosságot és láttam azt is, hogy ebbe ő is belehalt belül.-

Az egyik jogász ekkor a tanú szavait megszakítva, mégis nagy tisztelettel, megszólalt:
– Tehát igaz a gyilkosság.-
– Ilyenek ezek! – Derült fel a gyűlölködő szemű jogász arca:
-Javaslom büntetésül az örök kárhozatot! A tüzes tavat!
Egy másik, a mosolygós, felháborodva vágott a szavába:
– De hát nem volt a földön teljesen gonosz! Egy csomó szépet, jót is tett, ami belőle jött! A szívéből.-

A sok képzett jogász tanácstalanul nézett egymásra.
Aztán, szinte egyszerre a tanúként megjelent, fénylő arcú, szakállas férfira, akit mindenható Istennek is neveztek.
Az egyikük szavakba is öntötte a kimondatlan kérést:
– Kérünk Uram, hozd meg az igazságos ítéletet! Hiszen te mindent tudsz!-

A férfi egyik kezével a szakállába túrt. Ekkor mindenki láthatta kézfején a csúf sebhelyet, amely egykor fájdalmas seb lehetett.
Mosoly bujkált az arcán, ahogy megjegyezte;
– Igen valóban. Mindent tudok és pont emiatt, én nem ítélek. És ezt is tudom. Tudok nem ítélni.-
Misztikus derű ereszkedett a teremre, betöltve minden jelenlevőt, talán csak egyet kivéve.
De ez az egy nem Szabicsek, vagy Schwarzengold, vagy Kiss úr volt.
Ő szinte derűsen, teljesen megnyugodva az igazságban, indult igaz ítélete felé.