Folyam a felszín alatt.

Zaj-járvány tombol odakint.
Magába ránt, körbe tapaszt.
Egy légy az édes ragacsban.
Szérum sincs.
Káromkodás szaga,
kocsma-hangok,
meg nem ivott kannás bor tesz bátorrá és tanít,
az aranyozott termekben is.
Igazodás, tradíció.
A kincs az, amit annak mondanak.

De az arany, az az ember.

Lelkek remegnek a zajban.

Nem a fül, a szív szakadna bele,
míg együtt ordibálunk vele.

Csésze csöndet
szolgál fel az ember Szolgája.
Szépen csendül az asztalon.

Süket lesz a fül.
Belül
hang-forrás fakad:
Feltör, csobog, ringat,
néha zúg, mint áradat,
és öntöz szirmos partokat.
Fák, gyümölcsök, ligetek.
Forrás belül. Élet.
Élet. Szó. Hang.
Szívben ered.
Nagy folyó ez,
és tudja a neved.

Odakint zűrzavar ordítozik.
Már el nem ér.
Az élet csobog ott benn,
táplál, simogat, gyógyít,
és beszél.

De elnémul a hang, a forrás elapad,
ha betör a külső káosz,
a zaj, a szennyes áradat.

Ringó csónak, szelíd
vízen,
jön feléd, szívedből,
hogy vigyen,
a szó:
„Fontos vagy, és szeretnek”.
Apa karja.
Átölel a
biztonság.
Vigasztaló.

A fény csendjében ágakat hajt
a folyó. És nagyon szép.
Élet. Szép.
Élni szép.
Aki belül van. Miatta szép.

Gyümölcs az ágakon.
A szó viszi. Sejtedig
sodorja.
Gyümölcsöt érlel a folyam minden ága.
Íze a gyógyulásé,
Illata a megnyugvásé.


Felfekszel a vízre.
Vigyen. Kalandok csendjébe,
vigyen forgatagos békességbe,
ahol jó embernek lenni.

Folyó a szívből.
Benned fakad,
sodor téged,
és átfolyik rajtad;
Így őriz meg önmagadnak.

Ragyog a lélek.
A szón, a vízen tündöklik,
mint tükrön,
a fényed.
Jézus, a fényed.