Háát ez most nooormááális???

Dávid hatalmas önbizalommal hittel kérdezi a 27-es zsoltárban; Ugyan már, „kitől kéne neki félni?” – és ebben a szellemben folytatja.
Minden sikerül nekem, mert az „Úr velem, kicsoda ellenem?”! Mindenben diadalmaskodom! Ha egyik oldalamon elesnek ezren, a másikon tízezren, hozzám akkor sem érhet a fegyver!
Ismerős ugye ez a fajta magabiztosság és elvárás? Ha csak ezeket az igéket nézzük a Biblia akár ókori prosperitás-bestseller lehetne. A „Hogyan legyél győztes és sikeres, de itt és azonnal?” című módszer- és recept-gyűjtemény.
Ahogyan Péter mondja a Máté 16. 22-ben Jézust dorgálva. „Szenvedés? Hát nem történhet ez meg veled Mester!”
Hányszor merül fel bennünk, különösen karizmatikusokba; „Ez nem történhet meg velem, a családommal!”
Tudat alatt mélyen ott van bennünk, hogy a baj, a betegség, a szenvedés, bizonyosan személyes bűn következménye. Fellázadtam egy tekintély ellen, vagy kevés a hitem, nem csináltam ezt, vagy megcsináltam azt, stb.
Bajbajutott testvéreinkre is így néztünk-nézünk; Valamit elszúrt, valami gáz van vele, azért szenved.
De hát én velem nem történhet ilyen! Mert bűnvallást teszek, vagy mert tökéletes vagyok, mert erős vagyok, mert a legjobb gyülekezethez tartozom, mert a legnagyobb szolgálati ajándék fedez be, mert erős a hitem stb.

Tőrőlmetszett elitizmus.

Ha mégis elér a szenvedés, a baj, hibáinkat kutatom, keresem a bűnöket, erősítve megvallom a hitemet, vagy amit annak gondolok. Tízezerszer. Bűnvallást teszek, igyekszem kiérdemelni a változást. Recepteket, módszereket alkalmazok.
Nem az Úrral való közösségben együttlétben akarom megérteni és megoldani a helyzetet.
Mert bízni Benne azt jelenti, hogy reménykedem; elkerül a baj ha viszont belekerülök a világ és a hústest természete miatt, akkor abban bízom, hogy kiment, kivezet az Úr.
Mert megteszi.
A tradicionális gondolkodás miatt a szenvedés következménye lehet önvád, teljes önelvetés, depresszió, lehet a környezet vádolása, hogy a vezető miatt van, a gyülekezet miatt van a baj, esetleg a család, a rokonok miatt.
Meg is sértődik sokszor az ember Istenre is és „Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten?” – karót ragad, bűnöket követ el, beleveti magát a világba, és üti-veri a saját életét-sorsát, környezetét. Még úgy is érzi, hogy joga van rá. Bűnökkel vigasztalja magát.

A lényegen nem változtat ez sem. Nagyon rossz szenvedni. Kutyául van az ember, ha hisz is.
Nem látok más megoldást a szenvedésben, mint azt hogy Istennel beszéljem meg.
Ha úgy adódik, vitatkozom Vele, mert nem értek egyet azzal ami történt.
Panaszkodom, de Vele vitatkozom, neki panaszkodom, Ő vele perelek.
Viszonyom van Vele.
Még ha én néha neheztelek is Rá. Mégis a kapcsolatba menekülök. Tudom, hogy a részéről nem változott a szeretet, még ha én most nem érzem úgy Őfelé. Nem érzem, hogy annyira szeretném Istent itt a gödörben, ahol vagyok.
Hát miért nem ment meg, miért nem gyógyít meg? Legyen már vége! Miközben veszekszem, perelek Vele, mégiscsak kapcsolatban vagyunk, csak közösségben vagyunk.
Mert elmenni Tőle, elhagyni Őt, nem lehet. Erősödik tehát a bizalmam a hitem.
Jób könyvéből tudjuk, hogy Ő nem haragszik meg, ha sértett igazságérzettel érvelünk, panaszkodunk, neki felvetjük az igazság kérdését, hátha most Ő téved, mert nem értjük a helyzetet. Persze nem téved, de azért ott van bennünk ez a gondolat. Úgy is tudja.
Hát, ha őszinték vagyunk, ki is mondjuk.
Végül is a „tutit” megmondók Elifáz, Bildád, Cófár húzták ki a gyufát Istennél, pedig ők a „helyes”, erkölcs-központú teológiát, „magát Istent” védték! Mondanivalójuk lényege az volt, hogy biztos Jób titkolt bűnei, jellemhibái állnak a csapások mögött. Pedig „ördög őfelsége” volt a szenvedés oka. Jób sem volt tökéletes, de nem ez okozta a sorsában a szenvedést. Sőt Isten büszke is volt rá, szerette Jóbot.
Jób, aki nem látta a baj forrását, pedig felvetette, hogy talán, most nem is bánik igazságosan vele az Úr.
Micsoda szemtelenség!… Vagy őszinteség? Hmm… és végül is ennek a vitatkozónak kellett imádkozni a másik három „kiváló” hívőért, hogy az Úr valami retteneteset ne tegyen velük, annyira felhúzták Őt moralizáló elitizmusukkal.

A Zsoltárokban is találunk hasonló gondolatokat. Például a 77-esben. Emlékezik a szerző Isten csodáiról, szabadításairól és összeveti a jelenével. Hát, itt és most hol van a csodák Istene? Aztán ki is mondja:
„Hát igen megváltozott Isten. Nem törődik már velünk. Csalódott bennünk, már nem szeret. Így is ér véget ez a zsoltár, pozitív lezárás nélkül, emlékezéssel.
A hívő ember annyi típusa áll előttünk a zsoltárokban, amennyi érzelem, lelki reakció megfordul bennünk Istennel kapcsolatban életünk során.
Az egyik szerint „minden hepi, minden sikerül, nem rendülhetek meg, legyőzök mindent, Isten mindig támogat. A másik zsoltárban vívódás, hogy hát most mi van? Bizonytalan vagyok, nem értem a helyzetemet. Vannak olyan zsoltárok is, hogy szinte a hitetlenséget súrolják; megváltozott az Isten, nem szeret úgy, csalódott bennem. Sőt a teljes depresszió is: 88. zsoltár. Ez mind Isten igéje. Egyszerre az.
Mégsem lehet ez mind egyszerre igaz a szövetségben. Nem lehet Istenre az Ő személyére igaz egyszerre ez a sok lelki reakció. Ha Ő hangulata szerint, egyszer így, másszor úgy viszonyul, akkor nem igazságos, nem lehet Kőszikla.

Akkor miért ez a sok alternatíva?
Szerintem a sorsra adott mentális, emberi reakciók gyűjteménye is a Biblia, főként a zsoltárok. Ezek valódi, reális, időszakos állapotai az emberi léleknek és a benne tükröződő Istenképnek. Méltán kerültek be a Bibliába. De nem a teljes valóságot tükrözi sem az egyik, sem a másik állítás.
Maga a szerkesztés az ihletett. Az isteni eredet igaz, nem pedig a konkrét mondatok jelentései abszolút igazságok. Az, hogy egyetlen könyvben, együtt vannak benne e szélsőségek, az ember állapotát, a hívő lelkét mutatják meg itt a földön.
De nem lehet egyiket se zászlóra írni, és lobogtatni, szemben a másikkal, hogy ez vagy az a mondat az abszolút igazság: „Neked győzni kell mindig. Ha nem győzöl, bűnös vagy, esetleg hitetlen!”
Mert megrendülhet a keresztény. Érheti szenvedés, ugyanakkor a hite szilárd maradhat. „Isten nem hagyott el. Velem van. Szeret ha gödörben vagyok, szeret, ha betegség kínoz. Szeret.
Nem az a szeretetének a bizonyítéka, hogy gyorsan meggyógyulok, megszabadulok, hanem szeret és annak lesz a bizonyítéka, hogy megoldódik a nehéz élethelyzetem.
Persze nem biztos, vagy inkább biztos nem úgy, ahogyan azt a karizmatikus vagy hit-tanítók sikerreceptjei leírják.
Az Úr velünk van. Velünk van a győzelemben a sikerben és velünk van a kudarcainkban, a szenvedésben. Viszonyunk van Vele. Ő szeret akkor is, ha mi ezt nem érezzük és a körülmények nem ezt igazolják. Ez az a hit, ez az a bizalom, ami a kereszten legyőzte a világot, a bűnt, a halált. A közösségbe, az Isten rendíthetetlen szeretetébe vetett bizalom.

Ez a hit, a bizalom alapja: Kapcsolatban, közösségben vagyunk vele. Viszonyunk van.
Részéről ez teljes elkötelezettség és szeretet: Szövetségi kapcsolat, melyben az ő szeretete, kegyelme soha nem rendül meg.
A mi oldalunkon lehetnek problémák.
Eltávolodhatunk, megengedhetjük, hogy kialudjon a szívünkben a szenvedély, a tűz.
Az elkövetett bűnök, és a sértettség, neheztelés miatt.
Ő azonban megmutatta már hogy nem akar, (és kapaszkodjunk meg: nem tud!) nélkülünk élni. Belehalt, csak hogy Vele lehessünk. Ő szereti a menyasszonyát, szereti a feleségét annak hűtlenkedései ellenére.
Várja is vissza az egyházat kétezer éve. Izraelt még régebben. Segíti is, gondoskodik, a „leányzó” viselkedésétől függetlenül.
A hit alapja nem a mi érzéseink. Nem is az aktuális kondícióink igazolják hitünk helyességét. A fundamentumunk az ő szövetségi, elkötelezett, szenvedélyes szerelme, szeretete népe iránt.