A pásztor és két birkája
Ősz dereka van.Harsogóan zöld fűben heverészünk hanyatt egy rét közepén.Hegyek halmok kerítenek be és állnak őrt kötelességtudóan a csend, a nyugalom zavartalansága felett.A közelben egy patak csobog.Víze szétszivárog a talajban, ahogyan a teremtés mélységeiből felbuggyanó csend, nyugalom szivárog szét a lelkünkben. Ősz derekán, ragyogó nap alatt megújult a rét. Ősz derekán pihen, gyógyul és meg is újul a lélek.A fénylő kék égen felhőjáték-előadás hirdeti, beszéli Isten dicsőségét, szeretetét, kreativitását. Hallható, világos beszéd.A fenti óriásképernyőn, mindig premier fut. Mindig új és eredeti.Nem volt és nem lesz két egyforma napfelkelte vagy két egyforma naplemente.Nincs két egyforma felhő.Kreatív, érzékeny, igényes a látványtervezőjük.Az ég óriásrájája, egy sas úszik be a horizontra, szárnyai mozdulatlanok, úgy vitorlázik a végtelen felé.Heverészünk, bámészkodunk, néha oldalra fordulunk, hogy lássuk körben a hegyeket, a fekvő, pocakos óriásokat.Kelet felé az egyik óriás profilja is látszik; a nagy orra, homloka. Ideballagott valahonnan a Húsvét-szigetekről, de itt elfáradt, lefeküdt és azóta itt szunyál a borsodi hegyek között.Nem horkol. Hát csak szundizzon.Az idegek elernyednek, az intuíció kiélesedik. Prédikál a természet. A teremtett világ Isten ismeretét tanítja.Nekünk csinálta az egészet. „Nem csak része vagy” – üzeni a természet, hanem birtokosa és örököse is.Neked van és miattad van. Feltápászkodunk elballagtunk a közeli patakhoz, kezünkben botok és a vizet piszkáljuk. Vagyunk csak. Gyönyörködünk.Nincs határidő, nincs feladat, semmi nem hajt, nem kell teljesíteni, csak lenni, csak szemlélni.Itt jó dolog embernek lenni.Vannak bajok, vannak megoldatlan problémák. Itt mégis teljesség-élmény burkol be. Kiszorulnak az emberi relációk az ember-világ kényszerei.Van itt velünk valaki, egy harmadik, akik több, mint ember. Bizony, róla beszél a felhőszíndarab, bizony róla fecsegnek a kismadarak és a patakcsobogás. Ő ad biztonságot az óriások álmának. Hát, csak jó dolog embernek lenni.Társam a szemlélődésben, vacsora közben elmond egy történetet.Kisgyermek volt, amikor két bárányt tartottak.Kiballagott velük a rétre az árokpartra. Amikor megtelt az állatok pocakja lefeküdtek mellé a fűbe és csak kérődztek. De játszottak a családdal személyes vidám humoros kapcsolatban éltek.Birkák és a pásztor.Hirtelen összeáll a fejemben a kép.A nagy dramaturg engem is bevont a darabjába. Reggel a vonaton megíratott velem egy bibliai gondolatsort a juhokról és a pásztorról. Most is egy juhos történet…Napközben meg mi voltunk az ő két báránya.Füves legelőkre, hűs vízhez vitt.Akár teleehettük volna magunkat friss fűvel, de ehelyett feküdtünk rajta.Most legelünk. Halpaprikást, sült halat.Ez így jó.Ott feküdt közöttünk a pásztor a zöld fűben.Aztán patakhoz terelt minket.Beszélt hozzánk. Gyengéden, hunorral és világosan tanított.Kiszabadulva az ember önmagának épített börtönéből, olyan egyszerű találkozni vele.A feladatok, programok labirintusa, a kütyük, a digitális bilincsek, kalodák kamrái, az emberi rendszer kényszerei mögöttünk.Ücsörögtünk, mint Ábrahám a napon, heverésztünk fűszálat rágcsálva, mint Izsák Rebekáját várva.Nem maradtunk le semmiről.Mégis jó dolog embernek lenni ezen a földön is.