Ő és az idő.

Álmodik az idő.
Nyammog, szájába nyúl,
kifordítja magát.
Fordul, horkol,
alszik tovább.
Csak most kívül lett,
ami bent volt;
Vér, meg rém, meg
sok-sok holt.
Szundidő. Nem
látja magát.
Nyammog, horkol.
alszik tovább.

Csigaház csigaház,
önhasába magyaráz.
De király, de király!
Bendődbe fut a spirál!

Az ember szorong
csak.
A halandó részek.
Monoton kopogó cseppek.
Percek és napok és évek.
Szétpattanó, elfolyó tervek,
Vibráló idő-idegsejtek.
Csak mi, a halandó részek.
Mi szorongunk.
Harcolunk, ha nem kell is,
mint a részeg.
Meg el is esünk,
mint a részeg.

Csigaház, csigaház,
önhasába magyaráz.
De király, de király!
Bendődbe fut a spirál!

Belőlünk ered és belénk tér vissza.
Mi főzzük az időt és
mi vagyunk, aki issza.
Aztán spiccesen álmodunk.
Cseppjeibe zárva változunk.

Szerpentin örvénylik bennünk
és mi suhanunk
rajta, percekért pörögve…

…Csend ül ki egyszer majd
a tó-idő partjára.
Nincsen szó már, se nesz. 
Semmi.
Lárma
csendül ki, letört
üvegnyak
valahára!

Az órák, az évek elől hordott,
frusztrált fara
helyett csak te. Csak Ő.
A tesóm.
Egy, a Fia.
Ez így. Nem több.
Ez nekem így jó.
A legjobb.