Góliát őrnagy, az áldozat.
(A propagandáról Efrájim Kishon után)
Feladatunk a tényszerű tudósítás. Független médiaként, elfogulatlanul tudósítunk egy nagy vezető, egy család, egy nép brutális eltaposásáról.
Itt állunk. Mellettem a kisírt szemű özvegy, Góliátné és a három árva, akik fájdalmas arccal kérdezik édesanyjukat;
„Ugye mama ha apu lemészárolta az összes sorosista, libsi zsidót, ugye még nem jön haza?”
Független, tárgyilagos szívünk összefacsarodik e látványtól.
„Ó az én uram!- szólal meg az édesanya- mindig jó ember volt.
Virágkötőnek tanult… de jött a háború. Verseket írt…
„Az én lelkem kismadárka
Világbéke az ő vágya,
Kívánok is minden jókat,
Gyilkoljuk le a zsidókat.”
Ilyeneket. Áldott jó ember volt.
Előítélet-mentes, pártatlan újságíróként megkérdezek néhány szemtanút.
„Hogy történt?” – fordulok oda Góliát őrnagy beosztottjához.
– Csak jött az az őrült vörös hajú gyilkos. Azt hiszem egyenesen Brüsszelből. És egy kővel fejbe dobta Góliát őrnagy urat.
Igen. Most, itt szükség van az objektív és semleges oknyomozásra.
A semleges tájékoztatás a küldetésem.
Mit mondanak a tények?
Góliát őrnagy negyven napon át, naponta utazott békemisszióra. Naponta kétszer szólította fel az izraeli sereget a megadásra. Mert a béke mindennél fontosabb.
Béketárgyalásait a másik fél cinikusan ignorálta.
Ekkor tűnt fel a színen a kicsi. Rémisztő, vörös hajú, képzett medve- és oroszlánvadász. Gyakorlott gyilkos.
Ó nem, nem hazaszeretet vezette. Pénzéhes zsoldos ő. Tájékozódott, hogy mit kap, ha legyőzi Góliát őrnagyot, a béke emberét. Még testvérei is tisztában voltak aljas motívumaival.
(Az erről készült titkos hangfelvételek archívumunkban meghallgathatóak.)
Busás haszonért kötélnek állt a vörös veszedelem. Nem volt hajlandó azonban a hadi jog által engedélyezett fegyvernemmel küzdeni. Visszautasította a páncélt, a kardot.
Ezek helyett a tömegpusztító, interkontinentális parittyát használta. Lám, micsoda aljasság!
Elfogulatlanul kijelenthetjük, hogy a küzdelem technikai feltételei nagyon egyenlőtlenek voltak.
Az egyik oldalon Góliát őrnagy a maga testi fogyatékosságával; három és fél méter magas, esetlen termetével, két mázsás testével, nehéz acél fegyverzetével… Milyen megindító így tárgyilagosan szemlélve.
Szemben vele a gyors reagálású, mozgékony távolról is pusztító kicsi.
A parányi nép nemes fiának, Góliát őrnagynak esélye sem volt. Ez tény.
Túlerőben volt a Dávid. Szinte látjuk, ahogy brutalitástól vérszomjtól elborulva gyilkos dühvel rohan, rohan a béke embere, Góliát őrnagy úr felé, hogy árvákká tegye gyermekeit, özveggyé szerelmes feleségét, reményvesztett földönfutóvá a filiszteusok gyenge, kicsiny népét…
És a brutális akarat, a pusztítás vágya kilőtte a gyilkos lövedéket… Góliát őrnagy úr a földre omlott. Nem ír több verset, nem eteti a kis madarakat… Ó nem, nem munkálkodhat tovább népe felvirágoztatásán…
(Látjuk ki a valódi agresszor. Az önvédelemi kényszerből megtámadott zsidó nép teljes megadásával és leigázásával lehetne megvalósítható csak a béke…)
Ám ez a mérhetetlen kegyetlenség nem elég a tűzhajú, kis brüsszelita zsidó bérencnek.
Odalép a nemes testhez, elveszi a kardot tőle és – embertelen borzalom- lemetszi a béke követének fejét…
Kifosztja a holttestet, aztán, mint aki piacról ballag haza kezében szatyorral, úgy viszi ézéketlenül Góliát örnagy úr fejét a tomboló, őrjöngő lincselésre kész izraeli hadsereg felé…
Szemünk könnybe lábad, torkunk elszorul..
Mégis muszáj volt tárgyilagos, elfogulatlan, tényszerű tudósításunkat, nyomozásunkat a világ és a magyar közvélemény elé tárni.
Hölgyeim uraim, ítéljenek!
Az én dolgom csak az objektív tájékoztatás.
Szavazzanak szívükben!
Egy kegyetlen, aggresszív, jellemtelen vérprofi harcos és a háború, a háború, a háború?!
Vagy a jóakaratú, áldozatkész, kedves, egykori mackó és a béke?
Befolyásolni mi nem akarjuk önöket.
Béke.