Megint szíven talált egy amcsi.

„Az embereknek annyi kritikátlan szeretetre van szükségük amennyit csak kaphatnak.”-mondja a regény vége felé a bölcs sci-fi író.
Kurt Vonnegutot olvasok egyre többször. Most az „Áldja meg az Isten Mr. Rosewater”-t fejeztem be.
Hát mit mondjak? Ilyesmi a katarzis.
Egy multimilliomos családról szól. Az apa kérlelhetetlen érdekember. Átgázol mindenen, eszköznek tekint mindenkit, a szegénységet megveti, betegségnek tartja.
A fia más. Eliot empatikus, humanista lény. Nem érdeklik azok a célok amik szenátor apját mozgatják. Segíteni akar. Együtt lenni mindenféle emberekkel. Nagy jószándékában alkoholista lesz és egyre hibbantabb, de szereti az embereket.
A családi vagyont, mint örökös és alapítványi elnök használja: Ad, csak ad, irracionálisan, számolatlanul. Nem tudja elverni, mert szinte végtelen gazdagság áll rendelkezésére.
A városban és Rosewater megyében mindenki tudja, érzi, kihasználja.
Lassan nem tudnak nélküle létezni. Már nem is Eliot pénze kell az embereknek, hanem a kritizálásmentes elfogadása.
A gazdag szenátornak viszont rettenetes csalódás a fia.

Eliot elmegy a megyéből, a városból.
Mindenki kétségbe van esve: Mi lesz velük nélküle?
Útközben bekattan. Elmegyógyintézetbe kerül. Valahogy kikupálják lejön az anyagról. Közben egy távoli rokon, egy mohó ügyvéddel el akarja perelni a családi vagyont, mivel az örökös beszámíthatatlan.
A tárgyalás előtti napon ez történik;

Apa, fiú és a családi ügyvéd együtt tanácskoznak, a fiú kedvenc sci-fi szerzője társaságában.
A sci-fi szerző elmondja hogy a fogyasztói társadalomban hosszú idő óta arra tanítják a nemzedékeket, hogy mindenkit gyűlöljenek, aki nem tud, vagy nem akar dolgozni, kaparni, előre jutni a másik kárára akár.
„Magukat is gyűlöljék” – tanítja a közfelfogás, ha sikertelenek, ha lúzerek.
Ezt józan eszű kegyetlenségnek hívja a sci-fi szerző.
Majd úgy folytatja, hogy bár betegség a szegénység is, de a halálos nyavalya az a társadalomban, ha valaki haszontalannak van bélyegezve és önmagát is annak látja.
Mi lehet a gyógymód?
Ekkor mondja a bölcs sci-fi író, hogy az embernek annyi kritikátlan, azaz meg nem érdemelt szeretetet, elfogadást kell kapnia, amennyi csak adni tudunk, amennyit csak elfogadni tud.
Ezt halálosan komolyan mondja, de az üzleties apa-szenátor azt gondolja, hogy ezek csak szép jelszavak, amíg hasznosak lesznek a tárgyaláson. Magában nevet ezeken az elveken. Javasolja is az írónak, hogy szép pénzt kereshet politikai beszédek írásával és reklámmal. Mert a hülyeségről is bebizonyítja, hogy okosság, a hulladékról is, hogy arany.

Na de mi lesz a családi vagyonnal?
Úgy néz ki, hogy másnap lenyúlja az egészet a mohó, távoli rokon.
Ekkor mondja az apa, hogy az a nagy probléma és fájdalom a számára, hogy nincs örökös, nincs unoka. Ezt a pert is okafogyottá tenné, ha lenne egy unoka.
A családi ügyvéd nevetve megjegyzi, hogy akár hatvan közül is választhat.
Ennyi házasságon kívül született gyermek anyja állítja ugyanis, hogy gyermeke apja a jótevő, bolond, alkoholista Eliot, a fiú.

Ekkor hirtelen teljesen észhez tér az elmebetegnek tartott fiú. Így szól az apjához:
„Van unokád. Van gyermekem.”
„Nagyapa vagyok!” – kiált fel örömmel a szenátor.
A fiú folytatja:
-„Ön ügyvéd úr, ugye köteles végrehajtani minden jogi megbízást még ha az apám ellenezné is?”
-Mint az alapítvány alkalmazottjának, melynek ma még ön az elnöke, igen.
-Akkor most utasítom, hogy azonnal fogalmazza meg az iratokat melyek törvényesen elismerik, hogy minden Rosewater megyei gyerek, akiről azt állítják hogy az enyém, tényleg az enyém, tekintet nélkül a genetikájára, a vércsoportjára.
Mindegyikük teljes jogú örökösöm, mint fiaim és lányaim.
-Na de Eliot!- ordít fel az apa.
A fiú azonban folytatja;
-Ettől a pillanattól fogva legyen Rosewater a nevük. És mondják meg nekik, hogy az apjuk szereti őket, akármilyenek is.
-És mondják meg nekik…
Itt Eliot elhallgatott és felemelte teniszütőjét, mint egy varázsvesszőt:
-És mondják meg nekik hogy “szaporodjanak és sokasodjanak.”
Ezek a regény záró szavai.

Vonnegut többször kiált fel a regény folyamán és más írásaiban:
„Meddig tudok még ateista maradni?”
Isten áldja meg Kurt Vonnegut!
Ilyen szenvelgés, és dagályosság mentesen és ilyen pontosan megfogalmazni az evangéliumot, Isten szeretetét régen hallottam.
Talán pont azért tudja ezt így kimondani az önmagát ateistának állító szerző, mert soha nem idomították egyetlen churchben sem.
Mégis többet tud a szívében az ember szükségéről és Isten indulatáról az ember iránt mint a legtöbb prédikátor.
Köszönöm ennek a gúnyos, cikizős, de a humanistánál is több amcsi írónak!
Nagyon nagy örömöt szerzett!!! Megint szíven talált egy amcsi.

„Az embereknek annyi kritikátlan szeretetre van szükségük amennyit csak kaphatnak.”-mondja a regény vége felé a bölcs sci-fi író.
Kurt Vonnegutot olvasok egyre többször. Most az „Áldja meg az Isten Mr. Rosewater”-t fejeztem be.
Hát mit mondjak? Ilyesmi a katarzis.
Egy multimilliomos családról szól. Az apa kérlelhetetlen érdekember. Átgázol mindenen, eszköznek tekint mindenkit, a szegénységet megveti, betegségnek tartja.
A fia más. Eliot empatikus, humanista lény. Nem érdeklik azok a célok amik szenátor apját mozgatják. Segíteni akar. Együtt lenni mindenféle emberekkel. Nagy jószándékában alkoholista lesz és egyre hibbantabb, de szereti az embereket.
A családi vagyont, mint örökös és alapítványi elnök használja: Ad, csak ad, irracionálisan, számolatlanul. Nem tudja elverni, mert szinte végtelen gazdagság áll rendelkezésére.
A városban és Rosewater megyében mindenki tudja, érzi, kihasználja.
Lassan nem tudnak nélküle létezni. Már nem is Eliot pénze kell az embereknek, hanem a kritizálásmentes elfogadása.
A gazdag szenátornak viszont rettenetes csalódás a fia.

Eliot elmegy a megyéből, a városból.
Mindenki kétségbe van esve: Mi lesz velük nélküle?
Útközben bekattan. Elmegyógyintézetbe kerül. Valahogy kikupálják lejön az anyagról. Közben egy távoli rokon, egy mohó ügyvéddel el akarja perelni a családi vagyont, mivel az örökös beszámíthatatlan.
A tárgyalás előtti napon ez történik;

Apa, fiú és a családi ügyvéd együtt tanácskoznak, a fiú kedvenc sci-fi szerzője társaságában.
A sci-fi szerző elmondja hogy a fogyasztói társadalomban hosszú idő óta arra tanítják a nemzedékeket, hogy mindenkit gyűlöljenek, aki nem tud, vagy nem akar dolgozni, kaparni, előre jutni a másik kárára akár.
„Magukat is gyűlöljék” – tanítja a közfelfogás, ha sikertelenek, ha lúzerek.
Ezt józan eszű kegyetlenségnek hívja a sci-fi szerző.
Majd úgy folytatja, hogy bár betegség a szegénység is, de a halálos nyavalya az a társadalomban, ha valaki haszontalannak van bélyegezve és önmagát is annak látja.
Mi lehet a gyógymód?
Ekkor mondja a bölcs sci-fi író, hogy az embernek annyi kritikátlan, azaz meg nem érdemelt szeretetet, elfogadást kell kapnia, amennyi csak adni tudunk, amennyit csak elfogadni tud.
Ezt halálosan komolyan mondja, de az üzleties apa-szenátor azt gondolja, hogy ezek csak szép jelszavak, amíg hasznosak lesznek a tárgyaláson. Magában nevet ezeken az elveken. Javasolja is az írónak, hogy szép pénzt kereshet politikai beszédek írásával és reklámmal. Mert a hülyeségről is bebizonyítja, hogy okosság, a hulladékról is, hogy arany.

Na de mi lesz a családi vagyonnal?
Úgy néz ki, hogy másnap lenyúlja az egészet a mohó, távoli rokon.
Ekkor mondja az apa, hogy az a nagy probléma és fájdalom a számára, hogy nincs örökös, nincs unoka. Ezt a pert is okafogyottá tenné, ha lenne egy unoka.
A családi ügyvéd nevetve megjegyzi, hogy akár hatvan közül is választhat.
Ennyi házasságon kívül született gyermek anyja állítja ugyanis, hogy gyermeke apja a jótevő, bolond, alkoholista Eliot, a fiú.

Ekkor hirtelen teljesen észhez tér az elmebetegnek tartott fiú. Így szól az apjához:
„Van unokád. Van gyermekem.”
„Nagyapa vagyok!” – kiált fel örömmel a szenátor.
A fiú folytatja:
-„Ön ügyvéd úr, ugye köteles végrehajtani minden jogi megbízást még ha az apám ellenezné is?”
-Mint az alapítvány alkalmazottjának, melynek ma még ön az elnöke, igen.
-Akkor most utasítom, hogy azonnal fogalmazza meg az iratokat melyek törvényesen elismerik, hogy minden Rosewater megyei gyerek, akiről azt állítják hogy az enyém, tényleg az enyém, tekintet nélkül a genetikájára, a vércsoportjára.
Mindegyikük teljes jogú örökösöm, mint fiaim és lányaim.
-Na de Eliot!- ordít fel az apa.
A fiú azonban folytatja;
-Ettől a pillanattól fogva legyen Rosewater a nevük. És mondják meg nekik, hogy az apjuk szereti őket, akármilyenek is.
-És mondják meg nekik…
Itt Eliot elhallgatott és felemelte teniszütőjét, mint egy varázsvesszőt:
-És mondják meg nekik hogy “szaporodjanak és sokasodjanak.”
Ezek a regény záró szavai.

Vonnegut többször kiált fel a regény folyamán és más írásaiban:
„Meddig tudok még ateista maradni?”
Isten áldja meg Kurt Vonnegut!
Ilyen szenvelgés, és dagályosság mentesen és ilyen pontosan megfogalmazni az evangéliumot, Isten szeretetét régen hallottam.
Talán pont azért tudja ezt így kimondani az önmagát ateistának állító szerző, mert soha nem idomították egyetlen churchben sem.
Mégis többet tud a szívében az ember szükségéről és Isten indulatáról az ember iránt mint a legtöbb prédikátor.
Köszönöm ennek a gúnyos, cikizős, de a humanistánál is több amcsi írónak!
Nagyon nagy örömöt szerzett!!! Megint szíven talált egy amcsi.

„Az embereknek annyi kritikátlan szeretetre van szükségük amennyit csak kaphatnak.”-mondja a regény vége felé a bölcs sci-fi író.
Kurt Vonnegutot olvasok egyre többször. Most az „Áldja meg az Isten Mr. Rosewater”-t fejeztem be.
Hát mit mondjak? Ilyesmi a katarzis.
Egy multimilliomos családról szól. Az apa kérlelhetetlen érdekember. Átgázol mindenen, eszköznek tekint mindenkit, a szegénységet megveti, betegségnek tartja.
A fia más. Eliot empatikus, humanista lény. Nem érdeklik azok a célok amik szenátor apját mozgatják. Segíteni akar. Együtt lenni mindenféle emberekkel. Nagy jószándékában alkoholista lesz és egyre hibbantabb, de szereti az embereket.
A családi vagyont, mint örökös és alapítványi elnök használja: Ad, csak ad, irracionálisan, számolatlanul. Nem tudja elverni, mert szinte végtelen gazdagság áll rendelkezésére.
A városban és Rosewater megyében mindenki tudja, érzi, kihasználja.
Lassan nem tudnak nélküle létezni. Már nem is Eliot pénze kell az embereknek, hanem a kritizálásmentes elfogadása.
A gazdag szenátornak viszont rettenetes csalódás a fia.

Eliot elmegy a megyéből, a városból.
Mindenki kétségbe van esve: Mi lesz velük nélküle?
Útközben bekattan. Elmegyógyintézetbe kerül. Valahogy kikupálják lejön az anyagról. Közben egy távoli rokon, egy mohó ügyvéddel el akarja perelni a családi vagyont, mivel az örökös beszámíthatatlan.
A tárgyalás előtti napon ez történik;

Apa, fiú és a családi ügyvéd együtt tanácskoznak, a fiú kedvenc sci-fi szerzője társaságában.
A sci-fi szerző elmondja hogy a fogyasztói társadalomban hosszú idő óta arra tanítják a nemzedékeket, hogy mindenkit gyűlöljenek, aki nem tud, vagy nem akar dolgozni, kaparni, előre jutni a másik kárára akár.
„Magukat is gyűlöljék” – tanítja a közfelfogás, ha sikertelenek, ha lúzerek.
Ezt józan eszű kegyetlenségnek hívja a sci-fi szerző.
Majd úgy folytatja, hogy bár betegség a szegénység is, de a halálos nyavalya az a társadalomban, ha valaki haszontalannak van bélyegezve és önmagát is annak látja.
Mi lehet a gyógymód?
Ekkor mondja a bölcs sci-fi író, hogy az embernek annyi kritikátlan, azaz meg nem érdemelt szeretetet, elfogadást kell kapnia, amennyi csak adni tudunk, amennyit csak elfogadni tud.
Ezt halálosan komolyan mondja, de az üzleties apa-szenátor azt gondolja, hogy ezek csak szép jelszavak, amíg hasznosak lesznek a tárgyaláson. Magában nevet ezeken az elveken. Javasolja is az írónak, hogy szép pénzt kereshet politikai beszédek írásával és reklámmal. Mert a hülyeségről is bebizonyítja, hogy okosság, a hulladékról is, hogy arany.

Na de mi lesz a családi vagyonnal?
Úgy néz ki, hogy másnap lenyúlja az egészet a mohó, távoli rokon.
Ekkor mondja az apa, hogy az a nagy probléma és fájdalom a számára, hogy nincs örökös, nincs unoka. Ezt a pert is okafogyottá tenné, ha lenne egy unoka.
A családi ügyvéd nevetve megjegyzi, hogy akár hatvan közül is választhat.
Ennyi házasságon kívül született gyermek anyja állítja ugyanis, hogy gyermeke apja a jótevő, bolond, alkoholista Eliot, a fiú.

Ekkor hirtelen teljesen észhez tér az elmebetegnek tartott fiú. Így szól az apjához:
„Van unokád. Van gyermekem.”
„Nagyapa vagyok!” – kiált fel örömmel a szenátor.
A fiú folytatja:
-„Ön ügyvéd úr, ugye köteles végrehajtani minden jogi megbízást még ha az apám ellenezné is?”
-Mint az alapítvány alkalmazottjának, melynek ma még ön az elnöke, igen.
-Akkor most utasítom, hogy azonnal fogalmazza meg az iratokat melyek törvényesen elismerik, hogy minden Rosewater megyei gyerek, akiről azt állítják hogy az enyém, tényleg az enyém, tekintet nélkül a genetikájára, a vércsoportjára.
Mindegyikük teljes jogú örökösöm, mint fiaim és lányaim.
-Na de Eliot!- ordít fel az apa.
A fiú azonban folytatja;
-Ettől a pillanattól fogva legyen Rosewater a nevük. És mondják meg nekik, hogy az apjuk szereti őket, akármilyenek is.
-És mondják meg nekik…
Itt Eliot elhallgatott és felemelte teniszütőjét, mint egy varázsvesszőt:
-És mondják meg nekik hogy “szaporodjanak és sokasodjanak.”
Ezek a regény záró szavai.

Vonnegut többször kiált fel a regény folyamán és más írásaiban:
„Meddig tudok még ateista maradni?”
Isten áldja meg Kurt Vonnegut!
Ilyen szenvelgés, és dagályosság mentesen és ilyen pontosan megfogalmazni az evangéliumot, Isten szeretetét régen hallottam.
Talán pont azért tudja ezt így kimondani az önmagát ateistának állító szerző, mert soha nem idomították egyetlen churchben sem.
Mégis többet tud a szívében az ember szükségéről és Isten indulatáról az ember iránt mint a legtöbb prédikátor.
Köszönöm ennek a gúnyos, cikizős, de a humanistánál is több amcsi írónak!
Nagyon nagy örömöt szerzett!!!